A tudomány tág értelemben vett filozófiai irányultságának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az, hogy minden tudományos megismerés kérdéssel kezdődik. A filozófiában a kérdés sosem volt semleges eszköze a megismerésnek. Szókratész a Menonban épp azt szemlélteti, hogy a megfelelő kérdésekkel bárkit rávezethetünk a helyes tudásra. Platón ismeretelméletét anamnézis elméletnek hívják, mivel azt feltételezi, hogy születésünkkor minden elképzelhető tudás a birtokunkban van, csak el van fedve a tudatunk elől – a helyes kérdések segítségével viszont újra emlékezhetünk.

De ki teheti fel a valódi tudásig vezető kérdéseket? Leginkább az, aki már többet tud egy témában. Sosem értettem egyet azzal, hogy ne lennének hülye kérdések – azzal viszont nagyon is, hogy a tudatlanságot egyébként nem kell szégyellni. A tudatlanság pedig sok téren elképzelhető egy személy vagy közösség, kultúra esetében is, míg más területen nagy tudásbázis halmozódhat – Sherlock Holmes például nem tudja, hogy a Föld a Nap körül kering, de más területen mégsem mondhatjuk tudatlannak; az amerikai őslakosok és az európai konkvisztádorok tudása voltaképpen összemérhetetlen, mert minőségileg egészen más jellegű. A tudásnak tehát legalább annyira van minősége, mint mennyisége. Egy bizonyos szinten túl ugyanazon a területen tudást halmozni már nem feltétlenül jár extra haszonnal az egyén/kultúra stb. számára.

A kérdéseink sokat elárulnak arról, mit vélünk tudni a világból, mivel minden kérdésben állítások rejlenek. Ezért ahhoz, hogy egy adott kérdésre válaszolni tudjunk, szükségszerűen el kell fogadnunk a kérdésben foglalt rejtett vagy explicit állításokat.

Egy egyszerű példa, hogy miért van ez így: ha megkérdezem, hogy miért kék a fű, akkor mondhatod, hogy a fű nem kék, hanem zöld – de ilyenkor nem a kérdésre válaszolsz. Ilyenkor valójában a kérdésemben rejlő állítást cáfolod, így a kérdés is megsemmisül. A kérdésre ettől persze még lehet válaszolni, de akkor legalább annyit el kell fogadni, hogy én a füvet kéknek látom.

Ha megkérdezem, hogyan fogjuk megmenti a Földet, akkor azt állítom ezzel, hogy meg fogjuk menteni; meg tudjuk menteni; meg kell menteni; még nem tudjuk, hogyan. Lehet, hogy egy más kultúrában ilyet soha az életben nem kérdeznének, mert a tudás egészen más minőségben van jelen, nem a megoldó-megmondó szerepkörbe pozicionálja az embert – persze egy ilyen kultúra valószínűleg nem okoz klímaváltozást sem a tevékenységével (talán romantikus szembeállításnak tűnik, de valid, hiszen vannak kultúrák, amelyek valóban inkább a természet részeként, nem pedig alakítójaként gondolnak önmagukra).

A klímakérdés kapcsán – ahogy azt a 24.hu cikkemben is kétségbeesetten igyekeztem szemléltetni – szerintem nem a jó kérdéseket tesszük fel. A megoldást a természettudománytól és a mérnöki tudományoktól várjuk. Mindkettőről azt gondoljuk, hogy a leginkább "„semleges”, objektív területek. Ez nincs így.

Két hete erről a kérdésről tartottam egy előadást a Debreceni Egyetemen, és egy ott kutató vegyész mondta el a végén, hogy kérdezni egyáltalán nem tanítják meg a hallgatókat, majd a fiatal kutatókat sem – márpedig enélkül nagyon nehéz nem pusztán felhalmozni a tudást, hanem más minőségekbe is belekóstolni. Vagy egy ember által okozott krízishelyzetet megszűntetni – hiszen épp az a logika és szellemiség marad láthatatlan, amelyik a krízist okozza, amelyben a további kutatások is folynak.

Így lehet, hogy az IPCC jövőforgatókönyvekhez használt MESSAGEix modelljének az alapszerkezetét is módosítania kellett egy kutatócsoportnak ahhoz, hogy nemnövekedési gazdasági modell hatását tesztelhessék a klímaváltozás kapcsán. Tehát az ENSZ klímakommunikációs fő szervében a növekedéses gazdaság olyan ki nem mondott alapállítás minden kérdés feltételekor (minden kérdés szükségszerű részállítása), mint hogy az ég kék. Nem lehet másként. Ezt pedig belekódolják a jövőmodell-kalkulátorba. Érdemes ízlelgetni ezt a konstellációt egy kicsit.

A természettudományok ugyanúgy ideológiavezéreltek, mint bármely más intézményi működés, vagy mint ezek finanszírozása. Ez szükségszerű, és nem feltétlenül „rossz”, de ha nem reflektálunk rá, az már hiba. Vannak kérdéstípusok, amelyeket a természettudomány a maga filozófiai keretrendszerében meg tud válaszolni, hiszen ezek megválaszolására hivatott a kezdetektől. Ilyen típusú kérdések a „mi történik”, „mi okozza”, „mi történhet egyes kibocsátási pályák mellett”, de logikailag egyik válaszból sem következik megoldás – legyen bármilyen magas is a tudományos bizonyosság szintje (ahogy Hume írja, a „van”-ból nem következik a „kell”).

A mérnöki tudományok megoldási potenciáljával több gond is van szerintem, Gelencsér András a nyersanyag-ellátásra szokott hivatkozni sokszor, de legalább ennyire primer, hogy a mérnöki megoldáscsírákat megeszi a piac. Amíg nem elég profitábilis a megoldás, addig cseszhetjük. Most meg már minden befektetés a szent AI-ba megy, hiszen úgyis mindent megold majd, miközben azért az emberi munkákat már most is biztos kézzel tizedeli.

Szélsőségesen materialista világban nehéz lesz megoldani azokat a problémákat, amelyek oka a szélsőséges materializmus. A polikrízis értékválságból fakad, ennek mélyebb megértéséhez pedig nem kerülünk közelebb a természettudományok és mérnöki tudományok segítségével sem. Ezek hasznosak? Természetesen, nagyon is! És elégségesek? A legkevésbé sem.

köszönöm még egyszer, hogy…

Ne köszönd még, nem tudd, mi lesz ebből.

De azért az idődet mindenképp köszönöm.

Hát az időm, tudod… sok van.

Tényleg?

Hogy mondjam… kitöltöm. Soha életemben nem unatkoztam. Már semmire nem sajnálom az időmet, amikre korábban igen, pl. a rossz szervezés miatt a városon belüli túl hosszú utazásra, de egy jó beszélgetésre mindig kapható voltam, különösen utazás közbe, akár vonaton vagy repülőgépen. Mindig kitalálok valami jó programot, sok vidéki városba elvonatoztam 10-15 évvel ezelőtt megnézni egy jó kiállitást, vagymeghirdetett programot, akár magát a várost is, de a COVID és a hazai vasut lezüllése miatt ma már a Balatonra is meggondolom, hogy levonatozzak, pedig azt nagyon szerettem évtizedekig.

Érthető is, mivel már nyugdíjas vagy.

Igen. Pontosan husz éve, hogy hál’ Istennek el tudtam menni nyugdíjba, mert megszűnt a szakmám.

Mi a szakmád?

Nekem az egész családom mérnök volt, mármint a férfiak. Én rettenetesen nem akartam mérnök lenni, meg mérnökök között dolgozni, és különben is túl sok minden érdekelt, a humán tárgyakat is szerettem, emellett négy nyelvet tanultam, németül már hat évesvkoromtól.Gimis voltam, - ez nagyjából 60 éve volt, - szembejött velem egy akkori Élet és Tudomány cikk.( néhány éve még láttam ezt a lapot, akkor az hiánypótló volt) Egy orvossal volt benne interjú, aki az akkori Burmában, azaz Délkelet-Ázsiában emberi csontvázak korát próbálta kémiai vizsgálatokkal meghatározni. A csontok foszfáttartalma alapján.l Ez engem akkor nagyon megfogott. Kinyomoztam az újságon keresztül, hogy ki ő, és találkoztam vele.

Könnyű volt összehozni vele a találkozót?

Hát akkor még nem volt ez a személyiségi jog, és egyebek, az ujság segitségével összehoztuk. A családom persze ezt csak hóbortnak tartotta. Az apám kijelentette, hogy csak akkor tart el az egyetemi éveim alatt, ha a Budapesti Műszaki Egyetemen tanulok tovább. Mivel kitünő tanuló voltam 12 éven át - ez abszolut elvárás volt otthon, de könnyen is ment - igy az akkori hat karból a legkevésbé műszakinak tartott Vegyészmérnökin Karra mentem, amit a mai napig nem bántam meg. De nem adtam föl az álmaimat, és szerencsére a fent emlitett orvos megszervezte, hogy a budai várban működő Régészeti Kutatóintézet igazgatójával Gerevich László professzorral találkozhassak. Kiderült, hogy épp az én diplomaszerzésem évében megy majd nyugdíjba a Régészeti Kutató Intézet egyetlen vegyész munkatársa.

Ez mesésen, sőt, sorsszerűen hangzik.

Repestem. A szüleim persze nem tudták, de én már teljesen boldogan készültem a diplomára, hogy nekem biztosan megvan az állásom a Régészeti Itézetben. Amikor már diplomáztam, újból megkerestem őket, hogy akkor itt vagyok.Akkor derült égből villámcsapásként ért a hir,hogy mégis túl merészet álmodtam, mert az igazgató úrnak váratlanul egy új titkárnőre volt szüksége, amihez új státuszt nem kapott. Avegyészstátuszt használta fel erre, és mint később megtudtam, a platinatégelyektől kezdve a műszerekig mindent hetek alatt szét is hordtak.Szóval mégsem lett helyem a régészeti kutatóban.

De lett helyette más.

Igen, lett. A hetvenes évek elején nem nagyon volt olyan, hogy az ember megvalósítja önmagát vagy az álmait, inkább azt fogadta el, amit az élet hozott. Otthon is így neveltek, nem nagyon volt más lehetőség, az ember nem lamentált azon, hogy miért alakúlt valami másképp, hanem sürgősen egy elfogadható megoldásra törekedett.Így kerültem fejlesztőmérnökként egy műszergyárba, ami valójában egy álcázott fegyvergyár volt Esztergomban, bár ezt akkor még nem tudtuk. A fejlesztési részleg Budapesten működött, egy elég lerobbant helyen, szó szerint beesett az eső a nyakunkba.

Itt dolgoztál vegyészmérnökként?

Igen. Háromféle mérnök dolgozott együtt egy feladaton - ma úgy mondanánk, hogy egy teamben: gépész-, vegyész- és villamosmérnök, és egy olyan témát kaptunk, ami abszolút határterületnek számított. Egy amerikai analitikai műszer technológiájának adaptációján dolgoztunk, amiben az volt az újdonság, hogy a korábbiaknál lényegesen kevesebb vizsgálandó anyagmintára volt szükség, melyeket egy csőrendszerben levegőbuborékok választottak el egymástól, végig a többféle műszeres vizsgálat során, és a mérések ideje is lényegesen lerövidűlt.Ez akkoriban kifejezetten korszerű technológia volt, nagy jövőt jósoltak neki.A mai napig széles körben használatos eljárás az egészségügyben, a környezetvédelemben, stb.

A gyár Fejlsztési Főosztályának volt tudományos tanácsa, aminek elnöke a BME Kémiai Analitikai Tanszékének professzora, Dr Pungor Ernő volt, aki a gyár vezetésével együtt úgy döntött, hogy komolyan felfejleszti ezt a projektet. Később kiderült, hogy több minisztérium és más szereplők is benne voltak, mert a Szovjetunió mezőgazdasága több ezer darabot akart megrendelni ebből a műszerrendszerbőll. Ennek az volt a pikantériája, hogy ez a know- how és műszercsalád nyugati technológiákra kivetett embargó alá tartozott, igy a COCOM-lista miatt hivatalosan nem lehetett se gyártanitadni, se exportrálni.

De a magyarok ebben nagyon ügyesek voltak: darabonként szerezték be az eszközöket, mindent lemásoltak, és így magyar közvetítéssel az amerikai technológia végül eljutott a Szovjetunióba ( ismerős módszer az elmúlt évtizedekben kKinából is…..) Mivel jól beszéltem oroszul, engem küldtek ki, amikor egy magas rangú miniszterhelyettes Moszkva mellett átvette a rendszert. Azért is én mentem, mert mezőgazdasági kémiát végeztem, és nekem kellett kidolgoznom a tej- és csirkevér-analízist a műszeren.

A sikeres szovjet üzlet megkötése után a magyar (és a gyár) külkereskedelmi vezetése nagy reményeket fűzött ennek a gyártmánynak a dél-amerikai értékesitéséhez, - az amerikaiak megkerülésével.Mivel a Szovjetunióban a kollégák ott elvégzett rendszertelepitése után én mutattam be működés közben az eljárást ottani tej -, és csirkevér mintákon,ezért a további fejlesztésekkel is meg akartak bizni. Tehát elkezdtem spanyolul tanulni és az akkori Marx Károly Közgazdasági Egyetemre is beiratkoztam. Akkoriban mindez természetesnek tűnt: folyt a tudományos kutatás, miközben a gyár fő profilja valójában fegyvergyártás volt, amiről már az elején beszéltem.Egy izgalmas korszak volt, csak akkor még nem úgy tudta az ember, hogy az.

De végül nem csirkevér-analízissel töltötted a maradék szakmai éveidet.

Egyszer csak kaptam egy telefont egy évfolyamtársnőmtől, hogy egy építészprofesszor keres vegyészt. Akkor voltam két éve végzés után, huszonhat éves, 1975-ben. Persze hogy elmentem, és végül tizenkét évig ott dolgoztam. Így lett a tej- és csirkevér-vizsgálatok helyett a műemlékvédelem az irány, bár a műszeres mérések végig megmaradtak az életemben.

Akkor a műemlékvédelembe is bele kellett tanulnod.

Igen, szerencsém volt, mert pont azon a napon, mikor beléptem, 1975 februárjában indult el a Tanszék,- a Épitészettörténeti és Elméleti Intézet - szervezésében a keresztféléves, négy szemeszteres Műemlékvédelmi szakmérnöki képzés, amit a Műegyetem és az ELTE közösen vitt. Ez akkor teljesen egyedülálló volt, igazi interdiszciplináris szemlélettel. Régészek, művészettörténészek, építészek tanítottak, és a hallgatók is különböző hátterűek voltak. A gyár szürke világából egyszer csak a legnagyobb művészettörténészek, épitészrttörténészek előadásain találtam magam.

Olyan professzorok tanítottak, akik a magyar műemlékvédelem háború utáni ujra-alapitói voltak, mint Dercsényi Dezső, Ernst Géza, Levárdy Ferenc, Marosi Ernő művészettörtzénészek, a Tanszék kiváló épitészettörténészei, mint például Szentkirályi Zoltán is, akinek az óráira még más szakokról is bejártak, mert akkoriban kevés szakkönyv állt rendelkezésre az érdeklődők számára, a folyó műemléki helyreállitások részleteiről sem lehetett hallani. Természetesen ez az új munkahely és a vele járó szakmai képzés egy óriási váltás volt, és valahogy oda jutottam vissza, amit már gimnazistaként szerettem volna. Ma már a régészet. a műemlékvédelem, a muzeológia egy szakterületet jelent, örökségvédelem elnevezéssel, amibe a természetvédelem is beletartozik.

A hazai műemléki helyreállitásokat több évtizeden át az Országos Műemlékfelügyelőség szervezte, vezette, ellenőrizte, mindezt hatósági funkcióval is megerősitve, az előkészitő művészettörténeti-, régészeti kutatásokkal együtt. Az 1970-es évek nemzetközi szakmai konferenciáin azonban egy új szakterület szükségessége is egyre több publikációban felmerült - ugyanis a különböző anyagú és korú értékes épületek olyan mértékű pusztulása volt megfigyelhető, különösen a nagyvárosi, és ipari környezetekben, amire korábbean nem volt példa.Ezt főleg a légszennyezettségre, a megváltozott klimatikus helyzetre vezették vissza elméletileg. eEzért egyre több olyan természettudományos vizsgálatot végeztek ezen emlékek helyreállitását megelőzően, amire Magyarországon is fel kellett készülni.Ezt célozta egy Műemlékvédelmi Laboratórium létrehozása a Műegyetemen, aminek megszervzése és vezetése lett a feladatom.

A nemzetközi szakirodalom megismerése és rendszerezése után egyértelművé vált számomra, hogy minden országban ugyanazokkal a problémákkal küzdenek a kőszobrok, kőhomlokzatok “megmentése” során, és az un. kőkonzerváló eljárások azért nem vezetnek eredményre, mert az adott épületszerkezet, kőfelület akkori állapotát nem kellő mélységben ismerik. Ezért már a szakmérnöki oktatással párhuzamosan elkezdtem a kiemelt fontosságú hazai műemlékekről levett kisméretű minták különböző módszerű vizsgálatát. Az akkor újnak számító pásztázó elektronmikroszkóppal - nyugati műemlékekkel egyidőben - vizsgáltam a haza durvamészkő kristályszerkezeti és elemösszetételi változásait, ,amivel könnyen elfogadható magyarázatot tudtam mutatni az épitész és művészettörténész kollégáknak az átalakult kőanyag bonyolultságára, a kőkonzrválás nehézségeire.Kimutatható volt, hogy a kénsavas eső /a gáz- és szénfűtésből és az iparból származóan /a porózus mészkő anyagát gipsszé alakitja át, ami mechanikai roncsolást is okoz, igy lérejön a fagyciklusok miatt a kémiai átalakulás mellett emechanikai roncsolódás is, amit a levegőben lévő koromszemcsék még tovább gyorsitanak.A háború utáni cementes javitások miatt a kioldódó sók is egyre gyorsabban pusztitották a követ.Mindezt kémiailag végig lehetett vezetni, mégis évekbe telt, mire a tervezők, kivitelezők megértették, hogy valójában mi is történik egy kőfelületen.

A szakmérnöki diploma feltétele az államvizsga mellett egy szakdolgozat elkészítése volt, én ebből a célból több városi és vidéki műemléken található durvamészkő mállásának többféle műszeres vizsgálatát és annak kiértékelését végeztem el. Ezt a elszakmérnöki dolgozatomat később kibővítettem, ebből lett a doktori munkám, miközben két gyermekem született, és amikor a doktorimat védtem, a második gyerekemmel hetedik hónapban voltam.A kutatásaim meggyőztek arról, hogy a kőkonzerválás megoldásának feltétele az adott műemlék épület-fizikai problémáinak előzetes feltárása mellett a kőfelületek mállott, kémiailag átépült felületének megtisztása, ezért a további években a kőtisztitási technológiákkal foglalkoztam, egészen az 1990-es évek közepéig.

Könnyű volt vegyészként érvényesülni egy építész közegben?

Dehogy. Az építészek és a művészek többsége eleve ellenszenvvel viszonyult a kémiához, mert az egyetemen csak címszavakban, kötelező jelleggel tanították, így nem segített megérteni semmit, csak azt érte el, hogy mindenki megutálja már magát a szót is. Emiatt ez a terület kezdettől fogva harcos volt: nemcsak szakmai vitákban, hanem a saját főnökömmel is, aki hallgatólagosan ellenezte a kőkonzerválás ilyen “túlbonyolitását” épitészként nem értette és nem is volt hajlandó érdemben foglalkozni vele. Sőt megbízott egy nyugdíjas vegyészt az egyik vegyész tanszékről, hogy dolgozzanak ki együtt egy új kőkonzervási eljárást, poliuretán /!/ alapon. Ebből szabadalmuk is lett.

Ráadásul, gondolom, nem sok nő volt akkoriban ezekben a szakmákban

Nőként, pláne fiatal nőként eleve érezhető volt egyfajta gyanakvás velem szemben. Az elején valódi műemlékes megbízásokat nem is kaptam, inkább csak ismerkedtem a szakirodalommal. A helyreállítási munkák a főnökömhöz futottak be, nekem legfeljebb dokumentálni kellett az általa alapított műemléki laboratórium leendő szerepét, de vizsgálati eredményekre nem tartott igényt, amit már akkor elvégezhettem volna más vegyészeti tanszéken, amíg a megfelelően felszerelt és működő műemlékvédelmi laboratóriumot létre tudtam hozni.

A főnököm politikailag jól beágyazott ember volt, egyedül őhozzá érkeztek a kőkonzerválással foglalkozó külföldi szakirodalmak, mert a műemlékvédelmi szakmát ő képviselte azokon a nemzetközi konferenciákon, amiket főleg nyugat-európai országok rendeztek, a kelet-európai, az un. szocialista orszagokban a műemlékvédelem, mint a nemzeti múlttal foglalkozó terület politikailag nem volt támogatott /ebben Magyarország kivétel volt/..

Az 1970-es évek közepére ez a terület a nemzetközi műemlékvédelem egyik legérdekesebb feladatává vált, ezért az UNESCO kétévenként kőkonzerválási tanfolyamokat indított a kérdéskör oktataása céljából. Szerencsésen elfogadták a pályázatomat, és 1981-ben első magyarként kijutottam a két hónapos olaszországi képzésre, miközben két egészen kicsi gyerekem maradt itthon.A tanfolyam végén már előadást is tartottam a magyar műemlékvédelemről, ezen belül az általam végzett vizsgálatokról, UNESCO bizottság kiemelkedő értékelést adott ezekről a munkáimról és a Velencében elmondottakról.

Hazatérve éppen az Operaház homlokzatának helyreállítása indult, ahol a teljes bizalmatlanság ellenére végül bevontak a munkába. Ez volt az első, több mint két évig tartó munkám, ahol szerettem volna a Velencéből hazahozott technológiai tudásomat hasznositani, de erre miniszteri szintű ellenállás miatt nem volt lehetőségem. A legutóbbi - közel 40 évvel későbbi- operaházi felújítás már a homlokzaton is uj elvek szerint, nem ipari módszerrel, megfelelő képzettségű restaurátok közreműködésével folyt.

A következő 20 évben több kiemelt műemlék helyreállítás megelőző tervezési szakaszban lehetőségem volt részt venni, mint az a következő felsorolásból kivehető. Eemellett főállásként Országház Műszaki Osztályon töltött nyolc év alatt sikerült szakmai indokok alapján megakadályozni több nyugati cég erőszakos kőkonzerválási akcióját, miután e cégek tönkre is tették a pécsi Székesegyház nyugati homlokzatát vegyszeres tisztitással. Emellett dolgoztam többek között a Lánchid, az MTA épülete, a József nádor téri volt Pénzügyminisztérium, Belügyminisztérium, a Gresham Palota homlokzatán, ez utóbbi egy brüsszeli Európa Uniós megbízás keretében, amiből angol nyelvű EU-s kiadvány született más országok hasonló munkáinak összevetésével. A Szent István Bazilika saját műszaki vezetése megbízásából 20 éven át több munkafázisban dolgoztam, 1982/83-ban egy olasz doktoranduszt is felügyeltem a helyszínen és a kupola anyagvizsgálatai során.Több éven át a Hősök tere kollonádjainak vizsgálata alapjan kidolgoztam azok helyreállítására vonatkozó különböző technológiai javaslatokat valamint a Gábriel arkangyal oszlopának az akkor már sok éve használt szabadalmammal való megtisztitását is elvégeztem a szabadalmamat hasznositó vállalkozással együtt.

Lenne mit tanulnunk a múltból azon a téren is, hogya középkorban a külföldi tapasztalatcsrére elinditott inasokat, legényeket a többévi távollét után örömmel várták vissza, megbecsülték őket, hittek a megszerzett tudásukban. Az elmúlt évtizedekben, különösen 1990 után a külföldön is tanulmányokat vagy munkát végzettekkel szemben egy nagyon káros felfogás uralkodik Magyarországon, aminek alapja - a magyarokra régóta nagyon jellemző - általánosan elterjedt irigység. Sokan vélik, hogy az ilyen emberek velük szemben jogtalanul, nem megérdemelten szereznek előnyöket. Már az 1990-es évek elején ezért sem sikerült a korábbiakban említett Pungor professzornak sok külföldön ismertté vált professzort, befutott szakembert 1-2 évi vendégprofesszori megbízással hazacsábítani - az akkori professzori gárda ellenállása miatt. Igy lehetetlenítik el azóta is sok szakma nemzetközi szintre hozását.

Az Unesco két hónapos tanfolyamán két héten keresztül, Róma, Bologna, Verona stb városokban az akkor felállványozott emlékeken részletesen bemutatták az egyes helyreállítási rész-folyamatokat is, az alkalmazott anyagokkal együtt. Ezután az itthoni 20 éves gyakorlati munkáim alapján új munkahelyemen, az BME Épületszerkezeti Tanszékén szerettem volna egy “Építéskémia” elnevezésű tantárgyat a negyedéves hallgatók részére bevezetni, ahova átkerült a Műemlékvédelmi Laboratórium a többi - pl. Épületfizikai-, akusztikai Labor stb. laboratóriumok mellé. A meghirdetett tantárgyak közül ezt levették a választható témák listájáról.Munkahelyem erről nem értesített, a diákoktól tudtam meg, akik eljöttek a laboromba, mert szerették volna felvenni ezt a fakultatív tárgyat. Tehát sem az oktatásban, sem a tényleges épitőipari- műemléki kivitelezések során az épitészek nem tartották szükségesnek a legértékesebb épületeink helyreállitása és a mindig hiányzó karbantartása során a XXI. századi technológiák megismerését.

Rendszeresen publikáltam és előadásokat tartottam a szakmai konferenciákon /többször Rómában Párizsban,Velencében, Prágában, Svédországban, spanyolországi csereösztöndijon, Lengyelorszábgan, stb./ amíg a gyerekeim kicsik voltak, annak ellenére, hogy sajnos nem volt családi segítségünk A. férjemmel felváltva jártunk szakmai utakra, konferenciákra, mivel ő is rendszeresen publikált. Eebből a szempontból az UNESCO ösztöndijas utam volt talán a legfontosabb és a leghosszabb is.

Eközben a gyerekeket csak a férjed látta el? Ennyire önálló apuka volt?

A férjem gyakorlatilag egyedül vitte a két kisgyereket, amikor én kint voltam, mert úgy nevelkedett, hogy mindent el tudott látni maga körül. Az anyósom nagyon önálló életre nevelte, főzött, mosott, takarított, mindent megcsinált. Ő orvos volt, erősen karrierorientált, később egyetemi professzor lett, ami egy idő után tekintélyelvűséggel is járt, amiből több vitánk is volt a 20 évig tartó házaságunk felbomlásáig.

Az 1981-es két hónap alatt a gyermekek ellátását végül meg tudta oldani, óvoda, bölcsőde, munkahelyi segítség is volt, bár ezzel együtt nagyon nehéz időszak volt. Számomra érzelmileg ez egyszerre volt óriási siker és rettenetes lelki gyötrelem. Akkoriban sem mobil, sem rendes telefon nem volt, hetente egyszer tudtam utcai fülkéből hazatelefonálni. Volt, hogy még beteg is lett a , elég súlyosan a kisebbik, és a 3 éves fiam egy hónapon át nem mondta el a telefonben. azt hiszem, ha tudom, hazajöttem volna.

Mindez azonban végül meghozta az eredményét, mert az olaszországi képzésen megtanultam a kőemlékek tisztításának technológiáját. Ezt később a magyar, rosszabb minőségű kőanyaghoz alkalmaztam, amiből szolgálati szabadalom lett. Ezzel a módszerrel restaurálták többek között pár éve a Lánchíd kőoroszlánjait is, és ebből a tudásból éltem végül harminc éven át.

Ez nem semmi. Akkor ez egy abszolút és kiemelkedő siker volt?

Szakmai siker és konfliktus egyben. Amikor leírtam, hogy bizonyos műanyag alapú kőkonzerváló anyagok tönkreteszik a követ, ebből nyílt harc lett köztem és a professzor főnököm között. Ő a saját szabadalmát akarta használni például a Lánchídnál, én pedig kémiailag bizonyítottam, hogy ez káros. Emiatt fegyelmit akart adni, és 1986-ban teljes krízis alakult ki. Végül ezt úgy usztam meg, vegyészprofesszor rektorhelyettes — aki korábban tanított engem — azt mondta, egyetlen megoldás van: huszonnégy órán belül kilépek az egyetemről. Így is történt.

Pedig addigra már több épületet tisztítottak az én módszeremmel, ioncserés -abszorpciós eljárássaal, például az Astoriát, amii egyetemi szolgálati szabadalom volt, amelyből az intézmény is bevételhez jutott. Akkoriban törvény volt, hogy minden újítás a munkahely tulajdona, hiszen az ember „szolgálati viszonyban” dolgozott. A szabadalmaztatás teljes folyamatát én intéztem végig, majd fel kellett ajánlanom az egyetemnek. Tudtam, hogy a közvetlen főnökömmel, egy épitész professzorral szemben csak intézményi védelem mellett maradhatok talpon, és ez egy ideig működött is.

Később egy fiatal hegymászók — alpinisták — által alapított cég megvásárolta a szabadalmat. Ők tisztították le a Vörösmarty-szobrot, majd később a Hősök terén a Gábriel arkangyal oszlopát is. Az arkangyal alatti oszlop különösen nehéz feladat volt, mert a bronzszoborról lecsorgó zöld patina éveken át ezt a jobb minőségű kőanyagot is mélységében elszinezte. A módszerrel végül többlépcsős eljárással, különleges rögzitési technikával sikerült kivonni a rézszármazékokat a kőből, ami szakmai szenzációnak számított.

Erről konferenciákon tartottam előadásokat, més a műemlékvédelem akkoriban nemzetközi szinten is kiemelt terület volt. A nyolcvanas–kilencvenes években ez kifejezetten „menő” európai projektnek számított, többször jártam Brüsszelben is ezzel kapcsolatban. A rendszerváltás után azonban minden megváltozott. A privatizáció nem szakmai, hanem megélhetési és pénzügyi harcokat hozott, és eltűntek azok a viták, amelyek korábban még arról szóltak, hogyan lehet jól helyreállítani egy műemléket.

Közben a restaurátorképzés valóban felfejlődött, különösen az ELTE-n, ahol már komoly természettudományos alapot kaptak a hallgatók. Így lassan nem is volt rám szükség, mert a feladatokat hozzáértő restaurátorok vették át. Az építőipar pedig elengedte ezt a területet, hiszen az igazi pénz nem a műemlék-helyreállításban, hanem az új, zöldmezős beruházásokban volt. Így zárult le számomra ez a korszak — nem hirtelen, hanem lassan, ahogy a szakma maga is átalakult.

FOLYT. KÖV.

Épp a Balaton partján gyönyörködöm a kedvenc látképemben, búcsúztatom a nyarat, szóval csak egy gyors bejelentkezés erejéig számolok be arról, ami várakozással vegyes izgalommal tölt el: vasárnap este 19 órakor az egyik kedvenc YouTube-csatornámon, a Mindenségit!-en indul a Peremvidék c. beszélgetős műsorom.

Az első vendégem Köves Szandra, ökológiai közgazdász (anno rövid ideig phd-konzulensem is), akivel társadalmi képzeletekről, a változás gátjairól, meg ilyesmi érdekességekről beszélgettünk. Közgazdaságtan és filozófia peremvidékén.

A Peremvidékről általánosságban is elmondható lesz – szándékaim szerint –, hogy filozófiaibb, tudománytörténetibb oldalakról közelítünk fontos kerdések felé.

Az is igaz persze, hogy még semmi nem biztos, a folytatás sem, hiszen ehhez kell majd némi tamogatás is, de meglátjuk.

Ami tuti, az a vasárnap. Fogadjátok szeretettel.:)

Niki

Adott a klímaváltozás témája. És hogy, kérdi a műsorvezető, akkor mit együnk. Valóban a szarvasmarhatartás miatt termelődő metán itt a fő probléma, kérdezi. Ó, ugyan, mondta a szakértő, akkor ennyi erővel ne együnk semmit. Mert hogy, például, a rizstermesztésből is metán szabadul fel. Már a kérdésfeltevés sem volt éppen korrektnek nevezhető – kissé irányított, de a szakértőként jelenlévő férfi ettől még mondhatott volna valami egészen mást.

A válaszától elég szomorú lettem. Egy időszakban, amikor sokakban ott a hajlandóság és az akarat, hogy apró vagy akár nagy változtatásokba kezdjen, elkente a nagyon is jól látható kontúrokat élelmiszer és élelmiszer között.

A szakértő nem mondta el, hogy bár igaz, hogy az elárasztott rizsföldek vizében valóban megtelepszenek olyan mikroorganizmusok, amelyek metánt bocsátanak a levegőbe, de a) a rizs ezzel egyedülálló kivétel a növények között b) ez a kibocsátás messze-messze elmarad a marhahús előállításához szükségestől.

A szakértő tehát itt arra használt egy erős kivételt, hogy relativizálja a hús – ezen belül is a szarvasmarha-fogyasztás környezeti hatását. (A fizetett lobbisták is ilyen típusú érvrendszereket szoktak egyébként felállítani a think tankjeikben, ezzel sokszor politikai döntéshozókat befolyásolva, konteo-gyártókat megihletve. Erről a világról pl. Naomi Oreskes és Erik Conway Merchants of Doubt c. könyvében lehet részletesebben olvasni.)

Arra sem tért ki a szakértő a rádióműsorban, hogy az üvegházhatású gázkibocsátás (GHG) fontos, de ezen kívül vannak még más kritikus szempontok a klímaváltozás és a mezőgazdaság metszetében. Például, hogy mennyi víz szükséges a termék előállításához, mennyi földterületet kell kisajátítani mezőgazdasági termény (takarmány) célokra, ezzel tovább csökkenteni a biodiverzitást, mennyi műtrágya és növényvédő szer használatával jár az előállítás, illetve az állattartás esetében mekkora antibiotikum-használattal és egyéb állategészségügyi terheléssel jár – itt már áthajlunk az etikai megfontolásokhoz is, hiszen az ipari állattartás élőlényhez nem méltó körülményeiről bárki rengeteg hiteles, jól hozzáférhető forrást, riportot, dokumentumfilmet találhat mára.

Szerencsére ma már nem nagyon kell vitatkozni sem, mivel van egy egészen zseniális nagyszabású metaanalízis (Poore & Nemecek, 2018)1. A szerzők több mint 38 ezer gazdaságot vizsgáltak 119 országban, ezen belül 40 előállított terméket több szempont alapján2.

Hála ennek a kutatásnak, ma már simán tudjuk, hogy a Dél-Amerikából becsomagolva, hajón ideszállított avokádó még mindig kisebb klímaterhelést jelent, mint a szomszéd farmról származó marha steak.

Itt van egy egész jó összefoglaló is a kutatás módszertanáról és eredményeiről. Plusz ez a grafikon is elég beszédes – habár itt csak a GHG-n van a fókusz.

Ez egy út, nem lehet egycsapásra mindent megváltoztatni. Ezért kell ma elkezdeni.

Én magam is csak egy éve nem eszem húst – legelsősorban etikai okokból. Ez azt jelenti, hogy a húsfogyasztás okozta, az elmúlt számos évben időről időre fellépő kognitív disszonancia ellenére jelentős időbe telt, míg valóban elhatároztam magam a vegetáriánus étrendre. Ami a tejterméket és a tojást illeti, vannak etikus állattartásból élő magyar farmok, meg kosárközösségek. Budapesten vannak ökopiacok is, például a MOM Kult udvarán, szombatonként.

Sokan mondják ellenvetésként, hogy ezek drágák. Meglepő, de én ezt annyira nem tapasztalom, vagy nem feltétlenül ezt tapasztalom. Lehet, hogy rossz mintával vetem össze, vagy amúgy is drágán vásárolok/-tam, nem tudom. De érdemes kísérletezni – illetve állítólag még mindig olyan sok ételt dobunk ki, hogy talán egy kicsit drágábban, kicsit nagyobb átgondolással véghezvitt vásárlás nem okoz jelentős különbséget a végeredményben.

Azért írtam mindezt le, mert jól látszik, mérhető, érezhető, hogy most nagyon sokan nyitottak arra, hogy másként kezdjenek ránézni a saját fogyasztásaikra és a világra. (Ha bármit nem írtam elég pontosan, és van itt, aki szakértő, írjon kommentet, amit előre is üdvözlök és köszönök szépen!)

Ez a médiában, főleg ilyen rövid beszélgetésekben gyakran működik, ezt értem, de – IMHO – egy kifejezetten rossz tudománykommunikációs modell: adj át kevés, sarkos, véletlenszerűen kiválogatott infót, de add elő nagy hanggal és határozottan. Ez szükségszerűen totál félreviszi a megértést egy ilyen jellegű problémánál. A Filippov mellett ülő Csernus Dóra sokkal kidolgozottabb árnyaltsággal beszélt minden megszólalásában, de egyszerűen elveszett az erőshangú, tisztán artikuláló és – ebben a témában – a kelleténél sokkal magabiztosabb Filippov mellett.

Aki egyébként beszélhetett volna arról is, hogy autók helyett a tömegközlekedésre kell áttenni a hangsúlyt (ez Budapestet és agglomerációját, illetve számos megyeszékhelyt is jelentősen tehermentesítene az autós forgalomtól), városon belül gyaloglásra, biciklizésre, hosszabb távon 15 perces városok fokozatos kialakítására van szükség – utóbbi nemcsak a környezetnek, de a mentális egészségnek és a szociális kapcsolatoknak is jót tesz). Beszélhetett volna arról, hogy a nagytestű elektromos autók nem jelentenek hosszabb távon megoldást, hogy csak nagyon erős fenntartásokkal környezetbarátabb – és emberbarátabb – dolog megvenni egy új elektromos SUV-t, mint egy régebbi, akár 10-15 éves kisebb benzinest használni, ritkábban/kevesebbet (utóbbi ugyanis már le van gyártva, az előbbihez meg még csak most bányásszák a kobaltot az afrikai gyerekek, és a gyártási kibocsátása még csak most kerül be a körforgásba).

De ha már elektromos járművek, akkor beszélhetett volna arról is, hogy a méretbeli különbségek nagyon sokat számítanak, hogy egyetlen nagyobb, elektromos SUV akkumulátorából több kisebb autó, illetve 150-200 elektromos bicikli akkumulátora is kijöhet, hogy nemcsak elektromos autók vannak, de elektromos bringák is, így a dombságok, hegyvidékek lakói is egyszerűbben élvezhetik a bringás élet előnyeit – pláne, ha sokkal kevesebb lenne az autó. Értem, hogy itt sok a részlet, és nem egy autós ajánló volt sem Filippov, sem a Telex célja – épp ezért volt kicsit meggondolatlan az autóparkra bármiféle hangsúlyt is helyezni, pláne olyat, ami ösztönzi a további fogyasztást. Egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy a probléma rendszerszintű.

Lehet építészetről is beszélni, de azt mondani, hogy a legszegényebbek ökológiai lábnyoma a legnagyobb, az enyhén szólva is nevetséges (értjük, hogy vidéki házak sokasága nincs leszigetelve – ugyanez egyébként lakótelepek egészéről is elmondható, mindez mégsem kiragadható ebben a kontextusban, mert végtelenül félreviszi a megértést). Ha mindenképpen társadalmi státuszhoz akarja kötni az ökológiai lábnyomot Filippov, akkor pedig rossz irányba mutat. De leginkább senkire nem kellene, hanem csak arra kellene erőn felül rávilágítani, hogy a rendszereinket és az eddigi preferenciáinkat kell elkezdeni átalakítani – nem azt nézni, hogy vehetünk újabbat és jobbat, mert higgyük el nyugodtan, hogy a mai elektromos autóknál is sokkal korszerűbb lesz majd 5 évvel később gyártott, és akkor majd azt kellene megvennünk azonnal.

Arra már, hogy ne beszéljünk környezetvédelemről, mert itt az ember saját magát akarja megvédeni, már tényleg nincs is szavam. Amíg ez a felfogás kell (kell?) ahhoz, hogy eljusson egy üzenet, addig biztos nem lesz semmiféle változás. De szerintem ezt már bőven túlhaladtuk érzelmi intelligenciával, sőt értelmi intelligenciával is – szóval akár azt is mondhatná Filippov, hogy nincs ember természet nélkül.

Júliusban a bolygó repterei, ha minden igaz, „all time high” légiforgalmat bonyolítottak. Közben itt a szintén rekordnak ígérkező magyarországi energiafelhasználás – a sok esetben talán életmentő klímahasználat miatt – egy melegvizű Dunával hűtött atomreaktortól való kitettséggel. Szeretjük a rekordokat.

Hogy legyen, mi legyen? Nem irigylem a döntéshozó politikusok dilemmáit egy trópusi éjszakákkal terhelt két hetes hőségidőszak küszöbén. Emlékszem, amikor gyerek voltam, tehát kb. 30 éve, a 30 fok már kánikula volt – egyszer a kertben labdáztam késő délután, a nap szinte derékszögben tűzött a hőmérőre, már órák óta ostromolták a sugarak, az akkor mutatott 37 fokot. Ma, amikor reggel 8-kor végzek a futással, a Monspart Sarolta futókör végén elhelyezett nagy, digitális hőmérő gyakran már 24 fok körül jár. Árnyékban. A telefonom szerint ilyenkor még csak 20-21 fok van Budapesten (nyilván nem a város közepén vannak a mérési pontok). Ha a Margitszigeten 24 fok van 8-kor árnyékban, mennyi lehet a Dob vagy a Dohány utcában?

Érdekes, hogy mégsem vagyok már klímaszorongó. Vagy ha igen, akkor maximum egy „bubbly” klímaszorongó. Voltak rosszabb időszakok – nálam a klímaszorongás nem korlátozódott a nyári időszakra –, de pár év alatt sikerült elfogadnom, hogy ez van – és hogy ez lesz. A kétségbeesésből kíváncsiság lett, a dühből elfogadás. Pozitívabban is látom az esélyeket, mert látom, hogy sokak számára éppen most kezd kétségbeejtőn kirajzolódni a valóság, mint sárga gabonakörök a már május végén szárazra száradt monokultúrás földeken. Nem vidám felismerések ezek, és sajnálom, hogy ezen keresztül kell menniük, de ha ezt sikerül cselekvéssé konvertálni, az maga az esély.

Az elmúlt 20-30 évben viszont egyre inkább kiderült: nagyszerűségük ellenére vannak nagyon fontos szempontok és kérdések, amelyek megválaszolására önmagukban kevéssé alkalmasak. Az analógiás gondolkodás természetesen nem új keletű tudományos eszköz, az utóbbi évtizedekben azonban a rendszerelmélet, a hálózatkutatás és a komplexitástudomány megerősödésével új hangsúlyt kapott. A világ analógiás megértése egyre jelentősebb létjogot kap azáltal, hogy meghatározó tudományos művek, tudományos közösségek, kutatócsoportok alkalmazzák – és teszik láthatóvá termékeny hasznosulását.

Visszatérő tapasztalatom viszont, hogy amikor valakinek analógiás gondolkodásról beszélek vagy írok, gyakran más asszociációk lépnek be a tudományos módszertan helyett. Ezért gondoltam, hogy összefoglalom azt a néhány kulcspontot, ami szerintem lényeges a reduktív – karteziánus – tudományművelésben, illetve a rendszerszemléletű megközelítésekben fontos szerepet játszó analógiás gondolkodásban. A szöveg végén egy példa is lesz.

Mi a reduktív tudományos gondolkodás?

Ez az ún. tudományos „mainstream”, leginkább az ún. „természettudományok” sajátja, de például a szociológia egyes ágai is sokat merítettek belőle a 19–20. század során.

A reduktív módszer előfeltevése

A komplex jelenséget legjobban úgy érthetjük meg, ha felbontjuk kisebb, egyszerűbb alkotórészeire, és ezeket a részeket külön-külön, alapos részletességgel vizsgáljuk. Eszerint az egész viselkedése végső soron levezethető és megmagyarázható a részei és azok kölcsönhatásai alapján.

A tudományos redukció rendkívül hatékony módszer lehet, amikor a cél egy konkrét, jól körülhatárolható oksági mechanizmus feltárása – ez adta a modern orvostudomány, a génsebészet, a félvezetőipar és sok más technológiai terület sikereinek alapját. Eredményei gyakran jól tesztelhetők, falszifikálhatók és reprodukálhatók. Épp ezekből a tulajdonságokból születtek meg a ma elfogadott tudományosság alapjai.

A reduktív módszer korlátjai

Korlátai különösen azokban az esetekben mutatkoznak meg, amikor egy jelenség nem vezethető vissza egyszerűen a részei összegére – vagyis amikor „az egész több mint a részek összessége”. Márpedig ez elég gyakori. Ilyenkor a rendszer egy-egy szintjén új, emergens tulajdonságok jelennek meg – például egy ökoszisztéma stabilitása, az emberi agy tudatossága vagy egy társadalom egészként történő „viselkedése”.

A reduktív módszer önmagában kevésbé alkalmas a rendszerszintű mintázatok felismerésére, mert elsősorban egyre mélyebbre ás, a részletek felé vizsgálódik – nem pedig az egész, azaz a működő rendszer szintjét vizsgálja.

Mit jelent az analógiás gondolkodás?

Az analógiás gondolkodás egy régóta alkalmazott tudományos eszköz, amely az elmúlt 20-30 évben, a rendszerszemléletű és komplexitásalapú kutatások megerősödésével új hangsúlyt kapott. Segítségével valaki egy ismert, már megértett helyzet vagy rendszer szerkezetét, mintázatát átviszi egy másik, kevésbé ismert vagy új helyzetre – azért, hogy jobban megértse, megmagyarázza vagy megoldja azt.

Milyen előnyei vannak?

Az analógiás gondolkodás különböző rendszerek közös szerkezeti vagy működési mintázatainak felismerésében segít. Ez különösen hasznos lehet az egész, a komplexitás megértésében, amikor nem kizárólag a részekre, hanem azok kapcsolataira és a rendszer egészének működésére is kíváncsiak vagyunk. A holisztikus szemlélet szerint az egész több mint a részek összessége, azaz a rendszerműködés nem minden esetben vezethető le pusztán a részei megértéséből.

Az analógiás gondolkodás rendkívül hatékonyan adhat rendszerszemléleti keretet – azaz ha a cél egy nagy komplexitású, sokszintű rendszer gyors, átfogó megértése, ez hasznos módszer lehet.

Fontos szerepet játszik a rendszerelméletben, a hálózatkutatásban, az ökológiai modellezésben és a komplexitástudományban.

Gyorsan generál hipotéziseket, mintázatokat mutat meg ott, ahol a reduktív módszer még csak elszigetelt részleteket lát, és képes áthidalni olyan tudásterületeket – biológia, társadalomtudomány, gazdaság –, amelyek között a reduktív módszertan nem tud közvetlen hidat építeni.

Korlátjai

A legtöbb kritikus azt szokta felhozni, hogy mivel az analógiás gondolkodás túl flexibilis, ezért könnyen vezethet hibás következtetésekhez, különösen akkor, ha a felszíni hasonlóságokat összetévesztjük a valóban közös szerkezeti vagy működési elvekkel. Az analógiák önmagukban nem mindig falszifikálhatók ugyanúgy, mint egy konkrét oksági hipotézis, tudományos értékük azonban azon is múlik, hogy képesek-e ellenőrizhető hipotéziseket és új kutatási kérdéseket létrehozni.

Ugyanakkor érdemes ellenvetés lehet a kritikák egy részére, hogy a reduktív megközelítések falszifikálhatósága ellenére is megrekedhet egy-egy hibás eredmény, akár évtizedekre is – megszámlálhatatlan példát találunk a tudománytörténetben erre. Egy reduktív állítás gyakran konkrét, elszigetelt oksági predikció – ha X, akkor Y –, amely kísérletileg ellenőrizhető. Egy analógia ezzel szemben elsősorban értelmezési és modellalkotási keret: ezért nemcsak közvetlen igazolhatósága, hanem termékenysége, koherenciája, magyarázóereje és az általa létrehozott tesztelhető hipotézisek alapján is megítélhető.

Példa: nem minden mérce alkalmazható minden jelenségre

„Hány kilogramm a barátságod a legjobb barátoddal?”

Ez a kérdés rossz kategóriát alkalmaz egy olyan dologra, amire az egyszerűen nem értelmezhető. A barátságnak nincs súlya ebben az értelemben – nem azért, mert „nagyon könnyű” vagy „nehezen mérhető”, hanem mert a súly fogalma egyáltalán nem vonatkozik emberi kapcsolódásokra. A válasz tehát nem az, hogy „0 kg” vagy hogy „nem tudjuk megmérni” – hanem, hogy a kérdés maga téves feltevésen alapul.

Az analógiák esetében sem elegendő kizárólag azt kérdezni, hogy közvetlenül „bebizonyosodtak-e”. Azt is meg kell vizsgálni, hogy termékeny, koherens és magyarázóerővel bíró keretet adnak-e, hol húzódnak az érvényességük határai, valamint képesek-e ellenőrizhető hipotéziseket létrehozni.

A tudományos inkluzivitás előnyei

Akik az analógiás gondolkodást tudományos szinten alkalmazzák, azok természetesen nem állítják, hogy a reduktív tudomány szemét. A reduktív tudomány eddigi eredményei és módszertana mindig is nagyon fontos marad. Ugyanakkor az analógiás gondolkodás éppen azt adja hozzá a tudományos rendszerhez, hogy képes szintetizálni, a nagy egészbe elhelyezni a reduktív tudományos megismerés nagy eredményeit. Így az analógiás és a reduktív megközelítések nem egymást kizáró, hanem egymást tökéletesen kiegészítő puzzle-darabkák.

Példa: a levél erezete mint optimális elosztóhálózat

A reduktív tudományos vizsgálatok külön-külön megmutatják, hogy:

• a növényélettan szerint a levélerek vizet és tápanyagokat szállítanak;

• a folyadékmechanika leírja, hogyan függ az áramlás ellenállása az erek átmérőjétől;

• a sejttani vizsgálatok megmutatják, milyen távolságra vannak a fotoszintetizáló sejtek az erektől.

Az analógiás gondolkodás ezeket nem különálló tényekként kezeli, hanem felismeri, hogy a levél erezete ugyanannak az általános problémának egy olyan megoldása, amelyre kizárólag a reduktív megközelítésre fordítva a figyelmünket nem biztos, hogy eljutunk. Például a rendszerszintű megközelítést alkalmazó hálózatelmélet képes megállapítani, hogy az erek közötti hurkok nem „fölösleges”, a hatékonyságot csökkentő „díszek”, hanem kerülőutat biztosíthatnak, ha egy érszakasz megsérül.

A vérerek hálózata, a tüdő hörgőrendszere, egy folyó vízgyűjtő hálózata vagy részben egy közműhálózat bizonyos szempontból analógok, mert mindegyik hasonló lényegi feladatért felel: sok ponthoz kell anyagot eljuttatnia vagy sok pontból anyagot összegyűjtenie a lehető legkisebb költséggel. Nem mindegyik hálózat hurkos, és nem mindegyik ugyanúgy áll ellen a zavaroknak: a hörgőrendszer és a folyóhálózat például elsősorban az elágazó térlefedés és szállítás szempontjából analóg, míg a levélerek, egyes vérérhálózatok és közműhálózatok a kerülőutak biztosításában is hasonlíthatnak egymásra.

Az analógiai szintézis eredménye tehát egy magasabb szintű állítás: az elosztó- és gyűjtőhálózatok nem pusztán a maximális hatékonyságra törekszenek, hanem a hatékonyság, a teljes lefedettség és – egyes rendszerek esetében – a sérülésekkel szembeni ellenállás közötti egyensúlyt valósítják meg.

Ha ezeket összehasonlítjuk, akkor láthatjuk – és ebből fontos következtetéseket vonhatunk le –, hogy a tisztán faszerű, hurkok nélküli hálózat nagyon takarékos, de egyetlen ág sérülése teljes területeket vághat el az ellátásról. A levél hurkos erezete valamivel „költségesebb”, viszont sérüléskor más útvonalon is folytatódhat az áramlás. A fizikai hálózatmodellek valóban azt mutatják, hogy a változó terhelés és a sérülésveszély hurkok kialakulásának kedvez (evolúció). A levélerek működésének egész levélre kiterjedő vizsgálata pedig megmutatta, hogyan terjedhet vagy kerülhető meg a vízszállítás kiesése a hálózatban.

Amikor felvettek a CEU-ra (2012), akkor az első döbbenetet a könyvtár tartalma fölött éreztem (na jó, ez nem pont akkor volt, amikor fölvettek, mert előtte már speciális kutatói engedéllyel látogathattam a könyvtárat, de az még kicsit más volt). Frissen megjelent, ropogós tanulmánykötetek és monográfiák tömkelege, a legnívósabb akadémiai és egyetemi kiadóktól. Valahányszor elkezdtem keresni egy címet az adatbázis által megjelölt polcon, hatalmas FoMO-m lett: láttam egymás mellett sorakozni a releváns címekkel ellátott, érdekes megközelítéseket ígérő könyvgerinceket.

Nem ritka, hogy ezek a könyvek darabonként több száz amerikai dollárba kerülnek. Egyetlen könyv, 50–80 ezer forint.

Amíg van egy könyvtár, amelyik ezt megengedheti magának, addig nem olyan hatalmas a probléma, hiszen hozzá tud férni a kutató, hallgató. Ha viszont a könyvtárnak sincs pénze, akkor mindenki kénytelen 40-50 éves szakirodalmakat vagy méginkább elsődleges forrásokat, a “klasszikusokat” használni. Szóval esély sem volt igazából, hogy a kurrens társadalomtudományi állapotokba rendes betekintést nyerhess, ahhoz hozzászólhass, hiszen itt nem egy, hanem sok könyvbe kellene belenézned, amelyek darabja sem olcsó.

Az ELTE-n töltött években egyes szakdolgozatok írói – pl. én is – tanári kérvényekkel érkeztek a CEU könyvtárba, hogy a szegény közép-kelet-európai egyetemek hallgatói is hozzáférést nyerhessenek a csodálatos, méregdrága gyűjteményhez – meg persze a korlátlan Jstor és sok más fizetős folyóirat-adatbázishoz, amelyekre akkor a magyar egyetemi könyvtáraknak szintén nem futotta.

Volt egy tárgyam, a Médiajog 2. Itt találkoztam először a “tudáshoz való hozzáférés” kutatási területével és fogalmával. Ezen a területen az internet, a digitalizáció kulcs szerepet játszott/ játszhatott volna. Az internet hőskorában a nagy ígéret éppen a decentralizáltság és a demokratizálódó tudáshoz való hozzáférés volt. Sajnos ezt megette reggelire a világ folyása – a ráépülő cégek és idővel gigacégek profittörekvése – meg persze azok a folyamatok, amelyek a tudás régi intézményeit is bekebelezték, és nem jelentősebb, hanem jelentéktelenebb irányokba forgatták el a működésüket.

Se nem decentralizált, se nem demokratikus

A nagy egyetemi, akadémiai kiadók kötetei (Routledge, Columbia University Press, Oxford University Press stb.) a mai napig méregdrágák, a hozzáférés pedig végtelenül korlátozott. Hacsak, ugye, nem vagy hajlandó lopni – torrentezni. Na most: egy LLM nem fog neked tippeket adni aktuális torrent oldalakhoz, mondva, hogy ez lopás lenne a részedről, tehát az ő szabályzata tiltja, hogy segítsen.

És akkor vessük ezt össze azzal, hogy 2025 februárjában egy kaliforniai bíróságon folyó perben belső e-maileket hoztak nyilvánosságra, amelyek szerint a Meta szerzői jogvédett műveken tanította AI-modelljeit (jajj, de meglepő!). Az e-mailek tanúsága szerint a Meta több mint 81 terabájt adatot töltött le az Anna's Archive torrentjein keresztül, a korábban a LibGenből letöltött adatok mellett. A perben a felperesek azt állították, hogy Mark Zuckerberg vezérigazgató személyesen engedélyezte az árnyékkönyvtárak használatát. (Ne legyenek szerintem illúzióink azzal kapcsolatban, hogy ezt a lépést nem csak a Meta húzta).

A vállalat egyébként azzal érvelt, hogy a szerzői jogvédett adatok AI-betanításhoz való felhasználása méltányos használatnak (fair use) minősül.

Érdekes. Szóval a dollárbilliárdos vállalatoknak szerzői joggal védett szellemi terméket lopni, majd azt a saját feketedoboz-algoritmusuk szerint a számomra és több milliárd ember számára előértelmezni, illetve pénzért tovább adni, az “fair use”. Ezzel szemben nekem, a saját emberi agyamnak az elsődleges forráshoz, azaz az emberi szellem termékéhez közvetlenül hozzáférni, az már visszaélés, illetve lopás. Hát, így történt, hogy ma nem olvashatjátok azt, amiről eredetileg szerettem volna írni, csak azt, hogy miért várat magára a téma.

Share

Korábbi cikk a témában

A szorongásunk jelzi, hogy össze vagyunk kötve, hogy vége az illúziónak, miszerint az ember mindenek fölött áll.

DE: itt szeretném a figyelmetekbe ajánlani azt a már-már felelőtlenül optimista megfontolást, hogy talán éppen egy hatalmas és csodálatos nyitás küszöbén állunk, amikor is egy másfajta tudomány elkezd belépni a politikai megfontolások és döntéshozatal terepére.

Most ennek az újfajta tudománynak, tudományos perspektívának – paradigmának – a kulcsszavait szeretném bemutatni nektek. A közeli jövőben ugyanis kicsit behatóbban is szeretnék ezekkel megismerkedni, ami rátok is hatással lehet, hiszen igyekszem majd hűen beszámolni ismerkedésem fázisairól. Reményeim szerint igazán izgalmas lesz.

Tehát:

multispecies → többfajú vagy fajközi
immersive methods → bevonódó kutatási módszerek
attentiveness → érzékeny odafigyelés
more-than-human ethics → több-mint-emberi etika
world-making → világalkotás
co-becoming → együtt-alakulás
responsibility → felelősségvállalás
liveliness → elevenség

Miért fontos annyira ez a lista? (Ugyanitt: ha tudnád bővíteni, dobd be légyszi’ kommentbe!)

Mert ez egyértelműen egy 21. századi, talán sok életet megmentő paradigmaváltásról szól (itt jegyezném meg, hogy szerintem az életmentés nemcsak test, ill. a vegetatív idegrendszer életben vagy biztonságban tartását jelenti).

A megelőző évszázadban – és az azt megelőzőben, meg az azt megelőzőben is – az európai, ill. angolszász tudományosság sokszor az objektivitást, a távolságtartást, külsődleges megfigyelést, a mérhetőséget és az emberi szempont elsődlegességét tekintette alapnak: mintha a természet puszta háttér, erőforrás vagy vizsgálati tárgy lenne, az ember pedig az, aki mindezt megfigyeli, rendszerezi – majd dönt és cselekszik.

Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet egyre kevésbé tartható. Az emberi világ és a természet mesterséges elkülönítése, aktív emberre és passzív természetre bontása egy olyan kor tudományos gondolkodásának terméke, amelyet – szubjektív benyomásaim szerint – rohamtempóban haladunk meg éppen (legyen igazam).

A 21. század kopernikuszi fordulata ez: ismét muszáj rádöbbennünk arra, hogy az ember nem alfa és omega, csak egy lény/faj a sok közül. Ez a rádöbbenés egyébként kifejezetten derűs is lehet – ha leszámítjuk, hogy mindezt legalább részben egy szomorú gyászidőszak váltja ki.

A napokban távozott a világból egy távoli ismerősöm, aki egy helyen így fogalmazott: fontos elfogadni a diagnózist, de a prognózison igenis lehet változtatni. Azt hiszem, hogy a fenti tudományos kulcsszavak egy akár sokkal biztatóbb prognózist is hozhatnak a klímaváltozás diagnózisa mellé. Legyen így!

Végül engedjétek meg, hogy a figyelmetekbe ajánljam Pribéli Levente Több mint emberi blogját, amely érzékeny, személyes és mégis gondolkodásra hívó írásokban keresi, hogyan kapcsolódhatunk újra a természethez egy ökológiai válságokkal terhelt korban.

Share

Amikor egy rendszerben jelentkező problémát nem rendszerben gondolkodva szeretnénk megoldani, az eredmény hosszú távon nem lesz működő.

Hogy mást ne mondjak, én ezért nem vagyok technooptimista. Szerintem amíg nem változtatjuk meg a problémamegoldási logikánkat, a gondolkodásunk alapját, az alapvető fókuszunkat, addig mindegy, hogy mennyire fantasztikus dolgokat tud az ember kitalálni, amelyek kreatívan, lenyűgözően szép hegyi patakokként cikáznak: végül mind ugyanabba az óceánba ömlik bele, és a problémának nem a megoldása lesz, hanem a részévé válik.

Sokat agyalok, hogy miként lehet szépen bemutatni a rendszerben gondolkodást és a rendszer felismeréséhez szorosan kötődő analógiás gondolkodást. Mert az analógiás gondolkodás segíti annak felismerését, hogy különböző rendszerek — a test, a talaj, a társadalom vagy akár a gazdaság — sokszor hasonló módon billennek ki az egyensúlyukból. Van egy személyes történetem arról, hogy én hogyan találkoztam a rendszerben való gondolkodással kb. 15 éve. Nem először, de egy nagyon fontos pillanatban.

Az én történetem kezdete a rendszerben való gondolkodással

A testünk ugyanolyan komplex rendszer, mint a bolygó, a világ gazdasága vagy a társadalom. Az analógiás gondolkodás egyik legnagyobb ereje szerintem abban áll, hogy ha magát a rendszerben gondolkodást elsajátítjuk bármelyik nekünk tetsző, szívünkhöz közel álló területen, akkor annak analógiájára a többi terület rendszerproblémáihoz és -megoldásaihoz is közelebb kerülhetünk.

Engem a fizikai fájdalom kényszere vezetett el oda, hogy 5 év filozófia szak után találkozzak valami egészen más típusú episztemológiával és problémamegoldási logikával is – ez részemről az akkori ELTE filozófia szak kritikája is.

Húszas éveim közepe táján két-három éven keresztül nagyjából minden hónapban több napon, néha héten keresztül nyomtam az ágyat visszatérő derékfájdalmak miatt (a sokak által ismert “beállt a derekam” szindróma, csak nekem ez nem több évente jött elő, hanem kb. havonta, illetve sosem múlt el teljesen). Ilyenkor vagy mozdulni sem bírtam, vagy ha igen, akkor járás közben is mindig éreztem a mozgástartományt beszűkítő tompa, fásult fájdalmat.

Egy idő után elkezdtem különféle orvosokat, specialistákat felkeresni. Szóba került a jó cipő, a jó matrac (ezek érdemei egyébként tényleg elvitathatatlanok, de nekem akkor nem segítettek). Az egyik orvos mondta, hogy a hátizmaim – mélyen, amelyek a gerincet tartják – gyengék, erősítsem meg. Elkezdtem gerinctréningre, gerinctornára járni. Eleinte egyébként jobb volt, de egy-két hónap után ugyanott voltam, ahol a part szakad. Az orvos fél évvel később azt mondta, a hátizmaim már tök jó állapotban vannak, “nagyon erős a háta, ez nem lehet gond”. Mivel az MR-felvétel, amit a derekamról készítettek, szintén nem igazán indokolja a fájdalmakat, nincs több ötlete.

Az állapot nem javult, sőt, a beszűkült mozgástartomány és az ennek köszönhető nem megfelelő mozgás miatt olykor kompenzációs fájdalmak, akut gyulladások is jelentkeztek. Igyekeztem megőrizni az alapvető optimizmusomat, de azért néha elgondolkodtam, hogy most akkor így fogom leélni az egész életemet? (A lényeghez nem tartozik, de amúgy sok mókás történet keletkezett az életkorom és a tünetem közötti közgondolkodásban jelen lévő feszültségből. Egyszer az ügyeletet hívtam földön fekve, nem tudtam mozdulni, hogy jöjjenek már ki egy injekció erejéig, itt lakom a szomszédban. Az adatfelvételnél, amikor az életkoromat mondtam, kitört a nevetés a telefon túlvégén, hogy ezt ugye nem gondolom komolyan, szépen sétáljak csak le… egyszer az ügyeleten, amikor izomlazító injekcióért mentem, a 60 körüli asszisztens mondta, hogy hagyjuk már, hogy nekem 25 évesen ez a bajom, biztos szimulálok – tehát izomlazító-injekció függővé nyilvánítottak. Amúgy tök mindegy volt, mert ezek nekem nem használtak semmit, csak az izomlazító bogyók, hetek alatt, de azt meg már a háziorvosom nem akarta felírni egy idő után, amiért hálás vagyok.)

És akkor valahogy, valakinek az ajánlására elkerültem egy ájurvédikus gyógyítóhoz. Nem volt extra sok bizodalmam a dologban, hiszen annyi sikertelen próbálkozáson és hónapokig tartó gerinctréningen voltam túl, de vesztenivalóm sem volt. Valójában egy shiatsu masszázsért kerestem fel őt, mondták, hogy az nagyon jó lehet ilyesmire. De hamar megbizonyosodtunk róla, hogy nem tudja megcsinálni a masszázst sem, mert mondjuk egy normális esetben 50 cm-es mozgástartomány az esetemben mondjuk 10 cm. Módszert váltott. Egyből leszögezte, hogy az ájurvéda olyan gyógymód, ahol a páciensnek kell helyreállítania a saját egészségét, egyensúlyát – elvégeznie a munka oroszlánrészét. Ő abban tud segíteni, hogy mi mindent kell megtennem.

Kérdezte, van-e MR-felvétel a gerincemről. Örömmel feleltem, hogy van. Odaadtam, majd jókedvűen felnevetett, hogy hét ez jellemző: fáj a derekam, és készítenek egy felvételt a gerincoszlopom alsó hat csigolyájáról. Ahelyett, hogy az egész gerincoszlopról készítenék el. Hiszen ez egy rendszer: ha lent gond van, sokszor fent is gond van, vagy egyenesen fent van a gond, lent meg a kompenzáció, ami önmagában is fájdalmas lehet.

Igen: nem mindig ott van a probléma, ahol a tünet.

Ebben volt értelem, egyetértettem. Kikérdezett arról, hogy van-e ekcémám (gyerekkorom óta, igen), tehát genetikailag szárazabb és sérülékenyebb bőrszövetem van. Annyit mondott végül: nagyon ki vagyok száradva, ez okozza a krónikussá vált “beállt a derekam” tüneteket.

Ki vagyok száradva? Ez meg mi a fenét jelent? Elég furcsán hangzott. Mondtam, hogy szerintem iszom elég vizet, figyelek rá. Mosolygott – nagyon kedves ember –, és mondta, hogy a víz az jó dolog, de ha a szövetek nagyon szárazak, akkor csak “átfut közöttük”, nem táplálja, nem tudja valójában nedvesíteni, így ellenállóbbá tenni őket.

Ez szokott eszembe jutni, amikor az aszály sújtotta talaj sem tudja már befogadni a záport, a víz csak elfolyik a talajon – mintha az beton lenne.

Így, mondta a gyógyítóm, törekedjek a “lédús, főtt ételek” fogyasztására és tartózkodjak a szárító ételektől, legalább 3 hónapig (80 nap egy ájurvédikus kúra ideje, ennyi idő alatt lehetséges hosszabb távú átrendeződés, változás). Nem mondom, elég szokatlan tanács volt, de valahogy volt benne logika. Csak nem a megszokott.

A javaslat tehát az volt, hogy ne nagyon egyek ropit vagy sült ételeket, nyers zöldséget vagy gyümölcsöt, mert ezek szárítanak – így derült fény rá önmagam előtt is, hogy szinte csak ilyesmiket ettem. Vagyis “szárító” ételeket. Mindezek helyett egyek sok főzeléket, kását, meg ilyen “cuccos-szuttyos” dolgokat – pl. indiai konyha. Ezek az ételek a víznél sokkal lassabban haladnak át a testen, és van idejük leadni a folyadékot és így hidratálni. Nem csak átfolynak az aszályos szövetek között. Ezen kívül mondott még olajos pakolást különféle olajokkal, egy rövidebb diétát az akut és éles “másik” derékfájdalmamra is – ezt a diétát itt le se írom, mert a mai napig nem nagyon értem, hogyan és miért működik.

De minden működött. A két év alatt krónikussá vált derékfájdalmamat ez a furcsa, kissé ködösnek tűnő “száraz-nedves-tüzes-hideg” és a többi kategorizálás fantasztikus módon helyrehozta. A tünetek már 2-3 hét alatt enyhülni kezdtek, a mozgástartomány szépen bővült, végül nagyjából 2 hónap alatt egészen elmúlt a probléma és ma, tizenhárom évvel később is alkalmazom az ájurvéda rendszerszemléletét.

Ma már sokkal jobban ismerem a testemet, mint akkor, és azt is, hogy mi milyen hatással van rá. A mozgástípusok, az ételcsoportok. Azt is tudom nagyjából, hogy milyen lelkiállapot mit jelez, milyen elem billent ki az egyensúlyból. Ha szorongok – amire alkatilag is van hajlamom és a korszellem sodrása is ebbe az irányba visz –, akkor nemcsak lelki gyakorlatokat végzek, hanem arra is odafigyelek, mit (nem) eszem és iszom. Rendszerben igyekszem gondolkodni, nem egy elkülönült problémát kezelni.

Mi is történt a gyógyulás felé vezető úton?

A gyógyító figyelembe vette az alkati adottságaimat (ki gondolta volna, hogy egy derékfájás megoldásához közelebb visz a kérdés megválaszolása, hogy száraz, ekcémára hajlamos-e a bőröm). Mondott egy első hallásra szokatlan diétát, amely szisztémásan, rendszerszinten fejti ki a hatását. A test reagált, a sérülésre hajlamos rész is regenerálódott.

Előtte részleges és mechanikai módszerekkel próbálkoztam – meg persze gyógyszerrel. Ezek akár működhettek is volna, de miután nem működtek, nem nagyon látszódott kiút a problémából. Látásmódot kellett váltani és rendszerszintre helyezni az állapot megismerését és megoldását is.

Ez a cikk nem egy ájurvéda-ajánlás. Nem vagyok szakértő, és az ájurvéda szerint pedig nincsenek általánosítható igazságok, “one-size-fits-all” megoldások. Mindössze annyi, hogy szerettem volna megosztani, nálam hogy lépett be megmentőként az életembe a rendszerben való gondolkodás. Gyorsan le akartam írni a végére, hogy “minden mindennel összefügg”, de – és ez már egy másik cikk témája lesz – a new age filozófia, újhullámos spiritualizmusok elég sokat rontottak a hasonló mondatok és az egész rendszerszemlélet ázsióján, ezért megtorpantam.

Ettől persze még igaz: minden mindennel összefügg. És ezt – ez már egy harmadik cikk – egyre több tudományterület kutatói fedezik fel, jó esetben a közgondolkodás szerinti tudományágak egymástól legtávolabb eső csücskeit is összefogva, egyetlen rendszerbe.:)

Se a szülők, se a pedagógusok, se a kognitív kutatók nem lelkesednek, sőt. Rengeteg kutatás mutatta már ki a kognitív funkciók sorvadását az “A.I.”-használat eredményeként. Nehéz lenne olyan ellentételezést elképzelni, amiért azt mondjuk, hogy mindez megéri. De legyünk őszinték: eddig azért úgy tűnik, az A.I. csak szorongást generál és persze mérhetetlen profitéhséget. Legyünk őszinték: mi, átlag emberek, elég jól meglennénk általánosságban a generatív és egyéb AI-technológiák nélkül is (egyedül talán az orvostudományban tűnik valóban hasznosnak). Szóval nincs semmi, ami a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozná az agyunk kognitív funkcióinak sorvadását – pláne, ha egész generációkról beszélünk.

Mégis úgy van ez ma eladva, hogy nincs választási lehetőség, nem állhatunk a “fejlődés” útjába. És hát kevesen akarnak kőkorszakinak tűnni egy “tech-savvy” világban.

Versenyhátrány lett gondolkodni. És ha hagyjuk, ez egyre inkább így is lesz.

Mert hogy ebben az egészben pontosan mi is a fejlődés az emberi egyedek vagy az emberiség számára, arra semmilyen meggyőző okfejtést nem hallottam még. Persze eltekintve az “empowering”, “engaging” “experience” és hasonló kamuszavakkal tűzdelt tech-szólamokon túl. Tehát eddig, úgy tűnik, rettenetes árat fizetünk valamiért, aminek a hasznát nehezen látjuk. Ez hátborzongató.

Álljon itt három fontos érv az AI használata ellen a gyerekek oktatásában (forrás):

1. A nagy nyelvi modellek (LLM-ek) túl korán ösztönzik a „kognitív kiszervezést”. Ne szépítsük: itt arról van szó, amikor a gondolkodást külső eszközre bízzuk. Tehát még mielőtt a gyerekek egyáltalán kialakították volna saját gondolkodási képességeiket. Mivel ezek az eszközök a felnőtteknél is a gondolkodás „elsorvadásához” (cognitive antrophy) vezetnek, egy fejlődésben lévő, a tanulást még tanuló agy esetében a hatás beláthatatlan.

2. A chatbotok – amelyek érzelmi közelséget utánoznak és hajlamosak a túlzott egyetértésre – torzíthatják a gyerekek önképének és kapcsolataiknak a kialakulását. Különösen 10–11 éves korban, amikor a társas kapcsolatok és hierarchiák gyorsan fejlődnek, ezek az eszközök „rákapcsolódhatnak” arra a biológiai igényre, hogy visszajelzést kapjanak másoktól, és ezt mesterségesen elégítik ki, adott esetben erősen torz módon.

3. Az A.I.-alapú oktatás összekeveri a célt és az eszközt: a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb utat helyezi előtérbe a helyes válaszhoz, a legjobban megfogalmazott tézishez vagy a vizuálisan legszebb végeredményhez, miközben háttérbe szorítja azt a „rendetlenebb”, nehezebben mérhető folyamatot, amely során egy gondolkodó és érző ember fejlődik.

Mindez aláássa a komplex gondolkodás kialakulásának lehetőségét, befolyásolja a szociális fejlődést, és félreértelmezi magát a tanulás célját.

Subscribe now

Az A.I. és a felsőoktatás viszonyáról már írtam, ha érdekel, esetleg olvasd el ezt is:

De addig is: ezen a stílus dolgon, ezen elidőznék egy kicsit, mert ennek a tanulságai remélhetőleg messzire mutatnak majd. A NER gazdasági elit kommunikációs stílusa sokkalta inkább nyilvánult meg fogyasztási és értékválasztási preferenciákban, semmint szavakban.

Fontos, hogy ez viszont nemcsak a NER lehet.

Túravonalon elhelyezkedő kilátó elé ingatlant építeni, Balaton vizszintjét yachtozásra alkalmassá tenni, közben kivágni a nádasokat, kisajátítani partszakaszokat – ez csak néhány mindabból az otromba kulturálatlanságból, amelyek a NER-sikermellényes vállalkozókat nem tették maradéktalanul népszerűvé.

Fontos viszont most jól figyelni, hogy mi történik, és tudatosítani magunkban, hogy ez nem pusztán NER-esztétika – ez a pénz és egy sajátos értékrend találkozásának esztétikája. Még csak nem is magyar sajátosság, de nekünk itthon kell jól figyelni.

Engem például aggaszt, hogy egy nappal a szinte biztos ellenzéki győzelem előtt előállnak “semleges”, “self-made” gazdasági szereplők, akik szerint “ez a rendszer” (mármint ugye a régi rendszer:) a szólásszabadságot fenyegeti. Balogh Levente hívta fel erre a figyelmet a Partizánon, 2026-ban. Egész ironikus, nem?

De miért nem, mondjuk 2016. októberében, amikor a mostanában sokat emlegetett Antonio Gramscihoz kötött módszertan egyik első lépéseként beszántották a Népszabadságot? “A Mediaworks nevet viselő cég a lap veszteséges működésével indokolta a lépést, a szerkesztőség tagjai azonban már akkor is azt hangoztatták, hogy valójában politikai okok állnak a döntés mögött” – olvasni a Direkt36 2016 novemberi cikkében.

De értem: mindenkire szükség volt egy hete. Mondhattuk, hogy hátha az önbevallása szerint self-made cápa, akinek édesapja csak a Márka és az Olympus semmiségek megalkotója volt, aki, szintén saját szavaival, “karitatív” munkát végez a Cápák c. műsorban, még több embernek kedvet hoz a változáshoz. Még akkor is, ha a műsorban fintorog a műanyag-hulladékot nem termelő, tiszta csapvíztől. Még akkor is, ha nem tudja, hogy egy PET-palackot maximum 1–3 alkalommal lehet újrahasznosítani.

A látszat ellenére, nem kifejezetten Balogh Leventéről akarok írni, nem is a vele együtt nyaraló jó barátról, Wáberer Györgyről. De mégis, az egész beszéde, a tudatlansága megtestesített valamit ebben az interjúban, amit jól ismerhetünk: a NER-ből.

Legyen szemünk észrevenni: a NER-esztétikában sokan magukra találhatnak NER nélkül is. Nem kell hozzá más, mint sok pénz és az önkritika vagy a mások tudomásul vételének teljes hiánya.

Ezért aggasztó nekem a jelenség, amikor ezekre az újonnan eszmélt gazdasági szereplőkre hirtelen elismerő kommentáram zúdul, hogy jajj, de jól látják ők, akiknek “nem a hangyák hordták össze a vagyonát”, meg hát “nem is a szél fújta össze”. A jó öreg kapitalizmus ideológiájának kritikamentes átvétele: amikor azt hisszük, hogy akinek vagyona van, az, mondjuk, okos. Vagy művelt. Vagy a szókincse tíznél több. A helyzet az, hogy mindez nemcsak Mészáros Lőrincre nem igaz – ez a gondolati csomagolás pedig hatalmas csapda lehet a jövő tekintetében.

Egy új, lelkes és gondolkodó társadalomban ne az új gazdasági elit legyen a politikai “karmester”, ahogy szintén Balogh Levente vizionálta magát és a hozzá hasonlókat. Nem. El kell felejteni, hogy kizárólag a gazdasági siker bárkit is méltóvá tesz arra, hogy az ő gondolatait értékesebbeknek vagy megfontolandóbbnak tartsuk másokénál.

A gazdasági siker önmagában semmire nem jogosít, nem szabad, hogy jogosítson, hiszen kizoomolva a magyar kontextusból, és szétnézve a világban, éppen ennek szeretnénk gátat szabni –

• hogy gazdasági érdekek a világot 1%-ra és 99%-ra oszthassák

• hogy gazdasági érdekek miatt megszűnhessen a hozzáférhető lakhatás lehetősége

• hogy gazdasági érdekek miatt városok tiszta ivóvíz nélkül maradjanak

• hogy gazdasági érdekek miatt a PET-palackos víz sikkesebb legyen, mint a tiszta csapvíz. És a többi.

Ha ezt a megértést nem tudjuk keresztülvinni társadalmilag, ha nem tudjuk megerősíteni azt a látásmódot, hogy a közjavakhoz és a társadalom jóllétéhez kell a gazdaságot alakítani, nem pedig a gazdasághoz a társadalmat, akkor azért sok jóra ne számítsunk, akkor pénzen továbbra is minden megvehető marad – hiába a NER bukása.

Mások által kitalált rendszerekben működünk, és fogalmunk sincs, ki hozza a játékszabályokat (de ha van fogalmunk, ráhatásunk akkor sincs). Pedig nekünk nem egymással lenne beszélnivalónk! Hanem például azokkal, akik miatt naponta, a legindokolatlanabb helyzetekben, nulla extra szolgáltatásért, nulla értékadásért és méregdrága árak mellett is megkapod a kérdést a képernyőn: mennyi borravalót szeretnél hagyni?

Megmondom: semennyit.

Az én kérdésem: mi lenne, ha megfizetnéd rendesen a munkavállalóidat, hogy ne legyenek az én és más vásárlók jóindulatára szorulva, amikor heti 40 órát robotolnak neked, a gigaprofitokat bezsebelő nagyvállalatnak? Igen, nyilván a nagyvállalatokról beszélek, “akik” gyakran oligopol helyzetükből kifolyólag a versenynek legkevésbé kiszolgáltatott szereplők – de még a bújtatott “kis díjak”, a borravaló-koldulás sem túl olcsó megoldások a számukra.

A legtöbbször persze mégis adok – borravalót. Ebben pedig nagy szerepe van a kisebb-nagyobb monitoroknak, amelyek gondos pszichológiai dizájnnal hatnak. Ez a technológia még a Covid időszakában terjedt el, de azóta is feszültséggel fűszerezi a hangulatot a pénztár túloldalán álló és a vásárlók között.

Amikor először láttam meg a nagy, amerikai gyorsétterem-láncok pultján kihelyezett borravaló-képernyőt – pár éve –, eléggé kiakadtam magamban. Pláne, amikor a smiley-skála alapján még a mosolytalan arcomat is +5%-ra taksálták. “Ha nem vagy elégedett, adj 5% pluszt.” Ha vörös a fejed az elégedetlenségtől, akkor 0%-ot. (Szerintem utóbbi épp az a szint lenne, amikor visszajár a pénzem 100%-a.)

Ezek a trükkös kis képernyők felelősek azért a jelenségért, amit ma az Egyesült Államokban úgy hívnak: “guilt tipping”.

Olyan ez, mint amikor karácsonykor az ajándékok megvásárlása után kicsit többet adsz az utcai zenésznek. Most vettél egy 1800 forintos tejeskávét, nehogy már akkora fillérbaszó legyél, hogy nem tudsz odaadni szegény baristának 360 forintot. Csak egy bökés a képernyőre. Nem is volt olyan nehéz, ugye?!

A fogyasztói kultúra hőskorában, amikor még a vásárló valóban számított, a borravaló a kiváló élménynek szólt. Persze sok országban kifejezetten sértésnek vették és veszik ezt a gesztust, egyfajta alamizsnaként tekintenek rá. (Hogy mi a baj a borravaló-kultúrával, arról a következő héten írok bővebben.)

Szóval, van ez a képernyő.

Aki digitális területen dolgozik, jó eséllyel tudja a trükköt, amit a NYTimes tech-újságírója is megoszt: a titok a fogyasztói viselkedést befolyásoló dizájban rejlik. A fentebb már említett, előre beállított borravaló-opciók kialakítása a képernyőn azt eredményezi, hogy a legegyszerűbb választás gyakran egy nagyvonalúbb borravaló lesz, nem pedig egy alacsonyabb összeg vagy annak teljes elhagyása (pl. ha van “nem adok”, 5%, 10%, 15% és 20% opció, akkor a legtöbben a 10%-ot és a 15%-ot fogják választani). Ahogy a lenti kép is mutatja, a dizájnelemek elrendezésével is tovább lehet játszani / manipulálni.

A lényeg, hogy ezek a dizájnok úgy vannak pszichológiailag kitesztelve, hogy a látszólagos szabadságot megadja, de a legkönnyebb és a legkevésbé kínos választás nem feltétlenül az, amelyik megoldásra szíved szerint rámennél. Inkább kimenekülsz a kellemetlen helyzetből.

Szuper technológia, amely lehetővé teszi, hogy akkor is szarul érezd magad, ha egy 20 másodperces, szinte szótlan interakció után nem hagysz legalább 10% borravalót.

Rengeteg embert rohadtul zavar (engem biztos), hogy az egyébként is méregdrága cuccok ára mellé még az 5–10–20%-os borravaló is elvárás lett, nem beszélve az olyan, szabályozásban “junk fee”-ként hivatkozott semmitmondó tételekről, mint a “szolgáltatási díj”, meg a “kényelmi díj”. Ezek, hasonlóan a magától értetődő borravalózáshoz, semmilyen extra értéket nem közvetítenek, nem jelentenek semmit, puszta lehúzás, többségük pedig még csak nem is opcionális.

Pár hete hazafelé jövet bementem egy dohányboltba, mert már csak itt tudtam éjjel gumicukrot venni. Leveszem a párszáz forintos gumicukrot, mondom, kártyával fizetnék, erre a srác azt mondja: oké, kérlek, válaszd ki, mennyi borravalót szeretnél hagyni és utána tudsz fizetni. Kicsit megütött a dolog. Kérdeztem, hogy vajon miért nem fizetnek annyit a dohánybolt tulajdonosai a munkavállalóknak, hogy ne legyenek a vásárlók alamizsnájára szorulva. Nincs elég bevétel, itt a Moszkva tér melletti dohányboltban? Tudom, költői kérdés és talán nem a jó személynek tettem fel. De elég önérzetesen jött a válasz, hogy “vannak, akik kifejezetten szeretnének adni, hát így tudnak”.

Javaslom, hogy aki kifejezetten szeretne adni, az hordjon magánál aprót (de vigyázzon, mert az “apró” fogalma sem az már ma, mint pár éve, ne tévesszen meg senkit, hogy forgalomban vannak még 10 meg 50 forintosok is), és akkor nem kell egy elektronikus rendszeren átmennie az egész drámának. Amúgy meg… ne nézzük hülyének egymást.

A cikk folytatásában arról lesz szó, hogy mi minden gazdasági probléma adódik a borravaló-kultúrából, és hogy a “kisember barátja” Trump elnök “no tax on tips”, azaz adómentes borravaló ötlete miért nem kedvez a kiszolgáltatott csoportoknak.

Ahogy arról még 2024-ben írtam az Új Egyenlőségen, a kulturálisan ellentétes pólusú woke (kulturális “baloldal”) és post-truth (populista jobboldal) közös gyökere az elitekkel szembeni bizalmatlanság. Az emberek átverve érzik magukat – lássuk be, érthető módon –, és ezek a mozgalmak pedig csatornázzák ezt az érzést.

Az én állításom itt is az, hogy a “tradwife” nők és az “alfahím” férfiak kulturális térhódítása ugyanabból a tapasztalatból fakad. Mindez nem konzervatív fordulat, pusztán kapaszkodás és menekülés a kaotikus és kiszámíthatatlan jelenből. A tradwife influenszerek tevékenysége idealizálja azt a világot, amelyben a nő szerepe kizárólag a család és a háztartás vezetése volt. Az “alfa férfiakról” szóló diskurzusok pedig idealizálja azt az állapotot, amelyben egy férfi… hát, alfa.

Idézek a King’s College London egyik tavaly megjelent kutatásismertetőjéből, miszerint

egy 1000, 18–34 év közötti fiatal nő bevonásával készült felmérés szerint a tradwife tartalmak vonzereje számukra kevésbé a férfi mint kenyérkereső és a nő mint gondoskodó hagyományos szerepmodellben rejlik, sokkal inkább az egyszerűség, a ráérősség és a mind egyre megterhelőbb, mégis bizonytalan munka világából való menekülés esztétikájában.

Szóval a töke tele van mindenkinek a rohanásból, a szarrá hatékonyított világunkból, ahol épp a “hatékonyság” miatt rohanunk egyre jobban (lásd: Jevons-paradoxon: minél hatékonyabb egy rendszer, annál több erőforrást használ el összességében). Szóval egyre hatékonyabbak vagyunk, ezért sokszor egyre kevesebb időnk van, olykor egyre kevesebb pénzért.

A hatékonyság – vigyázat – nem az egyszeri embernek szól! Nem azt jelenti, hogy több időd lesz, ugyanazon életszínvonal megtartása mellett. Nem. A “hatékonyság” kizárólag a profit termelésére vonatkozik, azaz minden hatékonyságnövelő technológiát – most éppen az LLM-rendszereket, az A.I.-t – egy dologra használunk a rendszer szintjén, mégpedig hogy tovább koncentráljuk a mára egyébként is morbid mértékben koncentrálódott tőkét.

Ebből van elege most már egyre többeknek, de kiemelt módon a fiatal, 35 év alatti generációknak. Az vesse rájuk az első követ, aki szerint ez nem érthető – mondanám, ha nem épp pár napja feszültem volna össze egy taxissal, aki bayerzsolti mélységekbe ragadtatta magát azon érvelésében, hogy mi a faszt nyávog itt mindenki, 150 millióért mennek a budapesti lakások, van pénz, ha meg nincs, hát akkor ki lehet menni dolgozni külföldre – sose volt ilyen jó. Mikor mondtam, hogy az én apám 11 éves koromtól külföldön dolgozik, hogy a tanulmányaimat meg a jobb anyagi körülményeket biztosítani tudja nekem és a húgomnak, és volt, hogy 5 évig nem találkoztunk, akkor a válasz az volt: “valamit valamiért”.

Na. Hát így. Szóval ő biztos rávetné azt a bizonyos követ a 22 éves, A.I. miatt állást nem találó pályakezdőre, aki szívesen lassítana a tempón, és aki úgy gondolja: ha önmagában a #slowlife nem elég valid, akkor legyen #tradwife. Vagy #alphamen?

Az alfának lenni mint megoldás, elsőre – meg másodjára is – elég visszataszítóan hangzik (nekem biztosan). Másrészt, minden izé nélkül, de nincs annál bétább dolog, mint arról tanulni, hogyan legyünk alfák. Hát még akkor, ha hozzávesszük, hogy a téma legkiemelkedőbb, legsikeresebb nagyágyúi az olyan kimondottan nőgyűlölő – és hát, kognitív kapacitás szintjén sem csúcsegyed – férfiak, mint Andrew Tate. Nem szeretnék itt elemzésekbe bocsátkozni erről az emberről, mindenki ítélje meg belátása szerint, hiszen tömérdek tartalom és magvas gondolat elérhető tőle a “zinternetten”.

Ami ennél fontosabb: biztosra veszem, hogy az ilyen Tate-féléket követő férfiak sokasága nem hülye és nem is egy agresszív állat – Tate maga mindkét fogalmat tökéletesen kimeríti. A követői többsége viszont, merem hinni, csak végtelenül talajvesztett, valószínűleg apafigura hiányával küzdő férfiak. Erre erősít rá számomra a The New Yorker cikke is, ahol a 3000 dolláros alpha boot camp résztvevői őszinte leveleket írnak az apjukhoz, mellette földön alszanak hálózsákban, párna nélkül, és nehéz farönköket cipelnek. Nem kétlem, hogy ez jót tesz nekik, mivel mindegy, hogyan szakadsz ki abból a világból, amelyből menekülnél, jógatáborokkal, világ körüli úttal vagy alphamen boot camppel, a hatás meglesz: amikor haza mész, kicsit kisimultabb leszel, kicsit talán bizakodóbb. Lehet, hogy valaki változtatni is tud néhány dolgon. De a világ, ami életre hívja az összes ilyen menekülési utat, nem szűnik meg körülötted.

Ami tehát a nők esetében a tradwife, az a férfiak esetében az alfa: menekülés a jelenből, menekülés az ittésmost kezelhetetlennek tűnő kihívásai elől. És ahogy a legtöbb nő nem lesz “tradwife”, úgy a legtöbb férfi nem lesz “alfa”. Mert nem is ez a lényeg.

Ez nem a genderről szól, hanem a fantázia, illetve a megértés irányításáról: ha azt érzed, hogy valami kurvára nem oké a világban, de nem nagyon tudnád megfogalmazni, hogy pontosan mi az, akkor csak idő kérdése, hogy megjelenjenek a leggátlástalanabb, leghangosabb, legszélsőségesebb figurák és elirányítsák a megfejtéseidet és csatornázzák a frusztrációdat. Pláne, ha még elég fiatal vagy, és nem sokat tapasztaltál – pláne, ha a Covid-lezárások miatt a legfontosabb szocializációs évek estek ki az életedből.

Az #alfa és a #tradwife persze a legtöbbek számára csak képzeletvilágok maradnak. Ennek hátulütője, hogy esetleg a jelenből kivonódik a potenciális cselekvés képessége, illetve az ehhez szükséges energia. Arról már írtam, hogy a képzelet, illetve a kitörés az “úgysem lehet máskéntből” mennyire fontos lenne. Sajnos ezek a #-mozgalmak arra jók, hogy a képzeletet megragadják, de valós változtatási potenciállal nem rendelkeznek, így csak a frusztrációt erősítik – meg a szakadékokat random csoportok között. Ezek a szerepek ábrándok maradnak – a tettek és a valóság megváltoztatásának képessége nélkül. Ez az igazi gond velük.

Őszintén szólva nekem azért mégis nagyon megnyugtató a King’s College London eredménye, mert azt mutatja, hogy a fiatal nők is átlátnak a szitán: nem idealizálják a múltat, egyszerűen csak nem akarnak megőrülni a jelenben. Érhető.

Subscribe now

A munkásokból fogyasztót kell nevelni

Edward S. Cowdrick – az emberi munkaerő, a bérek és a munkaerőpiac korabeli szakértője – volt az első, aki kifejtette és javasolta a vásárlóerő hiányának egy lehetséges megoldását: a munkásokat fogyasztóvá kell formálni (nevelni). Cowdrick azzal érvelt, hogy minél hatékonyabb a termelés, a piaci siker, a gazdasági profit megteremtésében annál nagyobb szerep jut a fogyasztásnak, mégpedig tömeges méretekben. A fogyasztáshoz, vásárláshoz mindenek előtt viszont szabadidő és pénz kell.

Sok munkás heti 6 napot, akár napi 12 órát dolgozik. A bér jó, ha a legalapvetőbb szükségleteket fedezi. Az elégtelen bérek és a hosszú munkahét, munkanapok miatt egyre többen emelnek hangot az érintettek közül. Egy pillanatra még azt is gondolhatná a hollywoodi popkultúrán és a Coca-Cola-hegemónián szocializálódott ember, hogy ez nagyon is lehetne “amerikai” dolog.

De nem lett az: a médiapánik és a saját megtakarítások elvesztésének réme a tisztességes, nem-munkás középréteget egy szemvillanás alatt radikalizálta, de legalábbis hiszterizálta, szolidaritásnak nyoma sincs. Frederick Lewis Allen, a korszak amerikai krónikása, ezt az időszakot így írta le: amikor “a tolerancia hiánya amerikai erény lett”.

A világháború után tehát megerősödtek a szakszervezetek és gyakorivá váltak a sztrájkok. A 10-es évek végére munkások tömegei ébredtek öntudatra – önnön fontosságuk és egységben rejlő erejük tudatára. Főként acél- és szénipari munkások százezrei szerettek volna maguknak méltóbb életkörülményeket – magasabb bért és rövidebb munkaidőt –, persze nem kizárólag: 1919-ben például a bostoni rendőrség számos tagja is fölemelte a hangját az alacsony rendőri bérek ellen.

A bolsevik rém megjelenik

A médiában és a közszférában válaszul megszületett a bolsevik rém képe: az emberek a sajtó nyomán okkal gondolhatták, hogy az éhbértől nem sokkal magasabb bérek eléréséért sztrájkoló munkások valójában a bolsevik rémuralom kiépítésének céljából mennek utcára. Ahogy arra politikusok nem voltak restek rendszeresen hivatkozni: ha sikerrel járnak a sztrájkolók, akkor a polgárság megtakarítása elvész, mindent el fognak tőlük venni.

Ez a politikai és gazdasági érdekek mentén szervezett médiahadjárat olyan sikeres volt, hogy a neoliberálisok egészen napjainkig többé-kevésbé sikerrel alkalmazzák a főbb üzeneteket: legyen szó társadalmi igazságosságról vagy környezetvédelemről, a “kommunista” címke abszolút ütőkártya. A média által gondosan, napi szinten szított félelem pánikot váltott ki a lakosság szélesebb körében is: “itt vannak a bolsevikok közöttünk, hetek kérdése és kitör a harc”.

A profit biztosítása – pipa

Ebben a légkörben tehát több szempontból is kapóra jött a gazdaságilag is kívánatos fordulat: a munkás fogyasztóvá nevelése és a fogyasztás lehetőségeinek megteremtése. A 40 órás munkahéttel, a bérek megemelésével, a hitelfelvétel lehetőségének megnyitásával olyan emberek előtt, akikkel a bankok addig nemigen álltak volna szóba. Mindezekkel a kis kompromisszumokkal a vállalatok többfrontos győzelmet könyvelhettek el: a tömegtermelésnek felvevőpiacot, így a profit bebiztosítását nyerték; elaltatták a munkásmozgalmak dühét, a “bolseviknak” címkézett érzületet kapitalista felhalmozásba konvertálták.

A tömegtermelésre adott válasz a tömegfogyasztás szüksége és a mára tulajdonképpen globálisan is hegemón helyzetben lévő fogyasztói kultúra megkonstruálása lett. A fogyasztói kultúra – valamint az olyan, mára őshonos közgazdasági alapfogalmak, mint a “vásárlóerő” – ebben az évtizedben született meg. A “gyakorlati képzés” – a munkás fogyasztóvá nevelése – pedig szemléltetéssel, történetek bemutatásával, a vágyak irányításával és tudatos átalakításával történt.

Megszületett a professzionális tömegkommunikáció és a ma ismert reklámipar

A ma ismert PR, valamint az ehhez szorosan kötődő reklámipar szintén a 20-as évek Amerikájának terméke. A reklám fogyasztót nevelt, a PR pedig egyrészt kiszolgálta az emberek, illetve közvetlenül a sajtó kíváncsiságát, másrészt a diskurzus uralásával igyekezett befolyásolni azt, hogy miről miként vélekedjenek. A reklámokon keresztül kialakult az embertömegek képessége a vásárlásra, a tulajdonlásra, a felhalmozásra, a hiteligénylésre és annak visszafizetésére – ez lett a tőkések záloga a tömegtermeléssel elérhető hatalmas profit megszerzésére, a túltermelési válságok elkerülésére. A PR-ral pedig létrejött egy fal a történések és ezek tudatos reprezentációja között.

Sigmund Freud Amerikába emigrált unokaöccse, Edward L. Bernays 1923-ban publikált Crystallizing Public Opinion c. könyvében két fontos társadalmi okot is említ, amelyek indokolttá teszik a közvélemény – észrevétlen – irányítását, a köz felé történő (tömeg)kommunikáció tudatos megtervezését.

Az első okként az ipari aggregátumok létrejöttét nevezi meg. Ezeket a gazdasági tömörüléseket egyre hatalmasabb méretük és az abból fakadó egyre jelentősebb politikai és társadalmi befolyásuk miatt egyre inkább a közszféra részének tekintették, semmint hermetikusan elzárt gazdasági szereplőknek.

A másik társadalmi ok Bernays megfigyelése szerint, hogy – az írni és olvasni tudás, valamint a demokratikus alapelvek elterjedésével – az emberek, és különösen a nevükben eljáró újságírók, egyre inkább felhatalmazva érezték magukat, hogy információt követeljenek és cserébe véleményt fogalmazzanak meg olyan területekről, amelyekkel foglalkozni korábban az arisztokrácia privilégiuma volt (politika, gazdaság, társadalom).

Ekkorra tehát úgy tűnt, hogy az egyre szofisztikáltabb és érdeklődőbb közvélemény megkerülhetetlen, így képes arra, hogy nyomást gyakoroljon mind a politikai, mind az ipari szereplőkre. Válaszul tehát létrejöttek a közönségkapcsolati osztályok és a professzionális kommunikáció, a feladat pedig az újságírók informálása – például ha vasúti baleset történt, akkor arról, hogy a vasút üzemel és biztonságos, és igyekszik a legmagasabb színvonalat nyújtani mindenben, hogy utasai kedvébe járjon, és azok a vasutat válasszák közlekedési eszközüknek. Az újságírói munka újrapozicionálásáról, az újságírók öntudatosabbá válásáról Bernays megidézi Ray Stannard Baker 1919-es versailles-i béketárgyalásokon szerzett benyomásait.

Baker beszámolójában leírta, hogyan botránkoztatták meg az amerikai újságírók az óvilág, de leginkább a francia külügy finom képviselő urait azzal, hogy “nem kérték, de követelték az információt” és a tárgyalásokon való részvételt. Baker leírása szerint az amerikai újságírók “minden ajtóban ott voltak, minden váll fölött igyekeztek átlesni”. Benyomásait végül így összegezte: “olyan nyersek és tolakodók voltak, mint maga a demokrácia”.

Ez a beszámoló a 20. század második évtizedének küszöbéről jól szemlélteti, hogy miként vélekedett az elit – legalább egy része – a nép jogainak, a társadalmi hierarchiának és a régi rendnek a kérdéseiről. A 20-as évek elejére már jól látszott, hogy érdemesebb mézzel befogni a legyeket, mintsem ecettel. Így gondolta Bernays is: ha a nép szabadságot követel, akkor nem kell neki szabadságot adni, elég a szabadság illúzióját – azaz a szabad gondolkodás és a szabad döntések illúzióját.

Így született meg Bernays Propaganda c. könyve 1928-ban, amely ma is érvényes – de legalábbis széles körben alkalmazott – alapokat fektetett le a tág értelemben vett reklámipar és a politikai kommunikáció számára. A szerző úgy gondolta, hogy a 20-as években a tömegtermelés és az elégtelen mennyiségű vásárlóerő miatt kialakuló eladási versenyt az döntheti el, hogy melyik gyártó, esetleg szolgáltató tud jobban kedvébe járni a köznek. De ezeket a folyamatokat nem annyira lineáris ok-okozatokként, hanem a háttérben ható, ügyesen irányított folyamatok eredményeiként írta le.

Bernays gondolata termékeny talajra hullt, impozáns ügyfélkörének szemléltetéséhez talán elég azt megjegyezni, hogy nem egy, hanem egyenesen négy amerikai elnök követte kommunikációs tanácsait – Coolidge, Wilson, Hoover és Eisenhower is, a kört pedig számos nagyvállalat is bővítette. 60 évvel később, amikor 93 évesen (1985-ben) születésnapi interjút adott a New York Timesnak, még mindig beleborzongott egy professzionális – különösen intézményi és politikai – kommunikáció nélküli világ és egy valódi tömegdemokrácia gondolatába.

A tömegkommunikáció és az “influenszermarketing” kezdetei

A Propaganda “The Psychology of Public Relations” (A professzionális kommunikáció pszichológiája – a szerző) c. fejezetében a “tömeg” pszichológiáját, az emberek tömeges motivációit boncolgatja Bernays. Segítségül hívja többek között nagybátyja, Sigmund Freud elméletét is a vágyak civilizációs elnyomásáról. Pontosabban arról, ahogy az emberek elnyomott vágyaikat társadalmi viselkedésükbe forgatják. Bernays rávilágít, hogy az emberek döntéseit nem racionális érvrendszerek irányítják, sokkal inkább elnyomott vágyaik, társadalmi divatok és befolyásolási láncolatok. Utóbbiak élén állhatnak híres, sikeres, elismert emberek, vagy egy-egy foglalkozás jeles képviselői is.

Bernays megfogalmazta az irracionális fogyasztás mozgatórugóit: a fogyasztói társadalomban nem pusztán a fogyasztási cikkek önmagukban rejlő gyakorlati haszna miatt választjuk őket, hanem mert a termékeken keresztül üzenhetünk önmagunkról és másokról olyan dolgokat, amelyekről egyébként nem beszélünk.

Például nem illik nyíltan kijelenteni, hogy „én sokkal gazdagabb vagyok, mint te”. Ezzel a típusú vásárlással érzelmeinket, vágyainkat és elfojtott érzéseinket elégítjük ki, illetve egyfajta presztízs szimbólumokat ragadunk meg – ez határozza meg fogyasztói énünket.

Bernays példája, hogy az új PR-iskola szakembere már nem azt fogja hangsúlyozni egész oldalas újsághirdetésekben, hogy a bacon olcsó és tápláló (ahogy az a régi iskola hirdetéseiben szerepelt volna), hanem először fölteszi a kérdést: “Vajon kinek van a legnagyobb hatása az emberek táplálkozási szokásaira?” “Az orvosnak.” Azaz: orvosokat kell szerezni, akik kifejezetten javasolják majd a bacont az emberek étrendjébe. Ennek a szemléletnek a hosszú távú hatásai az egész 20. századon végigvonultak. Az 50-es években létrejöttek az első gazdasági szereplők által szponzorált kutatóintézetek, think tankek, fizetett kutatások és ennek következtében a napjainkban különösen sokat emlegetett “ál-tudomány” és “áltudományos eredmények”.

Bernays másik példájában azt veszi végig, hogy miként lesz az emberek számára természetes, hogy otthonuk tartalmazzon egy dedikált zeneszobát, a zeneszoba sarkába pedig zongora kerüljön. Specifikus példa, amelyen keresztül a szerző bemutatja a befolyásolási láncolatok – és híres, érdemes “influenszerek” – használatát (55-57).

A szerző érvelésében visszatérő kulcselem, hogy a “fogyasztó” végig azt gondolja, hogy az ötlet az övé, illetve az, hogy milyen autót vett és van-e zongora a házában, a saját döntéseit tükrözik. Ez viszont, ahogy Bernays leírja, nincs így: azért vette meg az autót, mert tudja, hogy a szomszédai azt gondolják, nem engedheti meg magának; vagy mert attól sikeresebbnek tűnik és több üzletet kötnek majd vele; vagy mert egy híres, általa irigyelt művésznek is olyan van.

Megszületett tehát a szabadság eszméjét a vásárlói döntésekre konvertáló Amerika, amely szemlélet mára hegemón pozíciót élvez szerte a glóbuszon. Ezt az illúziót adja meg – vagy inkább igyekszik megadni – a fogyasztói kultúra, a kapitalizmus társadalmi fonákja.

Létrejött a kapitalista kultúratermelés, a fogyasztói társadalmat tápláló seholsincs ország vizuális reprezentációi, amelyek a társadalmi valóság látszatát keltik épp azért, hogy a társadalmi valóság elkezdjen hozzá hasonulni. Sajátos visszacsatolási rendszerek épülnek ki társadalmi reprezentáció és társadalmi valóság között (Hollywood, brandek, életérzés, reklámok).

A Nagy Gazdasági Világválság

“Végül a Pánik sokként hatott – az első sokként – arra az illúzióra, hogy az amerikai kapitalizmus varázslatosan működik. Mint egy robusztus, jó egészségnek örvendő ember, aki első komoly betegségét éli át, az amerikai üzletember hirtelen ráeszmélt, hogy ő is ki van téve a pusztító erőknek. A sokk nem korlátozódott az Egyesült Államokra. A látszólag legyőzhetetlen amerikai prosperitás világszerte a politikai demokrácia és a gazdasági pénzügyi kapitalizmus előnyeit hirdette.”

Ezeket a sorokat Frederick Lewis Allen 1940-ben fogalmazta meg, Since Yesterday című könyvében. A Nagy Gazdasági Világválságként elhíresült időszak 1929 őszén kezdődött, egy szeptember elejétől november közepéig tartó tragikus tőzsdei eseménysorozattal, ahol a pénzpiacot mozgató két legfontosabb érzelem, a kapzsiság és a félelem hektikus és hirtelen váltásai mindössze néhány hét alatt közel annyi pénzt égettek el, amennyi az Egyesült Államok teljes I. Világháborús anyagi ráfordítása volt, illetve az akkori államadósság kétszerese – nominális értéken 30 milliárd dollár.

Fölösleges megkérdeznünk, hogy lett-e bármilyen mélyebb átgondolása, vagy következménye az ezt követő négy év megrázó eseményeinek, a megannyi ellehetetlenült emberéletnek – tudjuk, hogy nem.

1930-ban Allen szerint a brókerek már viccelődtek, nevetgéltek a veszteségeiken, és efféle poénok járták a Wall Street irodáit: “Úgy tudom, kéz a kézben ugrottak ki az ablakon, mivel kapcsolt számlájuk volt.” A rendszer szíve tehát viszonylag gyorsan gyógyult, de mi lehetett a helyzet a közvéleménnyel? Ugyanezen év januárjában az emberek számára a gazdasági válság mint mindenre kiható probléma, gyakorlatilag még nem létezett: egy ekkori közvéleménykutatásban a munkanélküliséget a 18. legégetőbb problémának jelölték.

Még egy évvel később is – amikorra a munkanélküliek száma lassan meghaladta a 6 milliót, csak 12. volt a probléma-térképen. A közerkölcs és a közbiztonság romlása, az alkoholtilalom hatástalansága és az ehhez kapcsolódó gengsztervilág mind-mind aggasztóbb volt a legtöbb ember számára. Egy midwesti megszólaló elmondja Allen könyvében, hogy 1929-30 és 1930-31 telén az emberek fékevesztetten, fürdőkádból vedelték a gint az összejöveteleken, és a nők is látványosan és egyre növekvő számban küzdöttek alkoholproblémákkal.

A Wall streeten átélt sokk tehát csak jóval később mart a farmerek és gyári munkások húsába – de ettől végül nem fájt kevésbé.

Mi volt a politikai válasz? Hoover elnök nem szűnt meg az önsegélyezést, önálló kilábalást és a gazdaság önregeneráló mechanizmusait hirdetni – a “gazdaság sebeit a gazdasági test sejtjeinek tevékenysége gyógyítja majd meg – a termelés és a fogyasztás.” Előbb adott pénzt a farmereknek, hogy állataikat etetni tudják, mint hogy saját családjukat megvédjék az éhezéstől és a hidegtől; előbb látta jónak a korabeli nagyvállalatok támogatását, mint az éhezők segítését.

Egy új vallás rövid tündöklése – a technokrácia abszurd ideája

A technokrácia olyan vezetési stílus, amely a technikai és tudományos szakértelmet helyezi előtérbe a politikai döntéshozatalban és a társadalom irányításában. A technokraták úgy vélik, hogy a társadalmi problémákat elsősorban műszaki és tudományos megoldásokkal kell kezelni, nem pedig politikai vagy ideológiai alapon.

A technokrácia azt sugallja, hogy lehetséges volna egy olyan társadalom, ahol nincs szükség politikára vagy ideológiára – csak technológiára és tudományra, amelyek mintha semleges, univerzális megoldásokkal szolgálnának minden kihívásra. Valójában azonban ezek az „eszközök” soha nem függetleníthetők attól a társadalmi és hatalmi közegtől, amelyben működnek.

Howard Scott, akit a technokrácia elméletének atyjaként tartanak számon, a harmincas években rendkívüli népszerűséget élvezett. A korabeli sajtó élénken cikkezett róla, és a közvélemény jelentős része lelkesen fogadta a technokráciát mint ígéretes kiutat a gazdasági világválság sújtotta korszakból. Ugyanakkor, mivel érdemleges, gyakorlati útmutatás sosem érkezett, hogyan is kellene működtetni a mérnöki tudományok uralmát, a siker lángéletűnek bizonyult.

Scott egy racionális működést álmodott meg, ahol a döntéseket nem politikusok, hanem mérnökök hozzák – a probléma viszont úgy fest, hogy amint valaki társadalmi döntéshozóvá válik, akkor elsősorban mégiscsak politikusi köpenyt kell öltenie a mérnökire. Az ugyanis, hogy mit látunk egyáltalán problémának, mi az, amire megoldást keresünk – akár mérnöki módszerekkel –, meglehetősen sokrétű politikai, illetve filozófiai megfontolásokon múlik. Számos dolog lehet racionális – vagy tűnhet racionálisnak – más-más szempontokból.

A mérnöki tudomány, a technológiai fejlesztés nem képes megfogalmazni, hogy miért és mire szeretnénk megoldást kapni. Amikor már eldöntöttük, hogy számunkra valamiért fontos, hogy mielőbb eljuthassunk A-ból B-be, vagy hogy kevesebb energiabefektetéssel tarthassuk rendben az otthonunkat – moshassunk, portalaníthassunk, mosogathassunk és a többi –, akkor jöhet a tudományos, technológiafejlesztési ötletelés. Ehhez viszont – mégegyszer – egyet kell értenünk abban, hogy mi a probléma. Egy demokráciában éppen az alapján választják meg a politikusokat, hogy ki mit lát problémának, ki mit szeretne megváltoztatni, fejleszteni, középpontba helyezni.

Közlekedés vagy természetvédelem? Gazdasági hatékonyság vagy a mentális betegségek csökkentése? Növekedés vagy fenntartható stagnálás? Minél jobb a keveseknek vagy minél jobb minél többeknek? Több gyerek születése vagy a már megszületett gyerekek minél szeretetteljesebb felnevelése? Ezen kérdések megválaszolása, a prioritások felállítása mind-mind politikai – vagy ha tetszik filozófiai – döntés, nem pedig mérnöki.

Az USA masszív gazdasági fölénye kialakul. A jó élet pedig egyenlő lesz a (túl)fogyasztással.

“Semmi sem annyira haszontalan, mint nagyon hatékonyan csinálni valamit, amit egyáltalán nem kellene csinálni.” /Peter F. Drucker/

1940-től az 1950-es évek közepéig az USA bruttó nemzeti összterméke (GNP) több mint 400%-kal nőtt. Ebbe beleszámít a háborús termelés 1940–45 között, ami jelentős gazdasági növekedést hozott az országnak. A bázishatásnak megfelelően ezt ennél lassabb, de még mindig masszív növekedést produkáló 10 év követte. (Viszonyításképpen, a neoklasszikus közgazdaságtan hívei ma a “fejlett gazdaságokban” 2-3% közötti éves reál GDP-növekedést tartanak gazdaságilag egészségesnek és fenntarthatónak.)

Az 1950-es évek közepén egy átlag amerikai ötször annyi dollárt tudott elkölteni (a megélhetési költségeken felül), mint a 40-es évek elején.

Míg Európa és Japán a világháború utáni újjáépítéssel foglalkozott, az USA gazdasági pozíciója egyre erősödött. Ezeket az évtizedeket mind a korabeli források, mind a történeti emlékezet gyakran a virágzás évtizedeiként, a megvalósult Amerikai Álomként írják le: egy ország, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok megszűntek, hála a tömegtermelésnek és a tömegfogyasztás demokratizáló erejének.

Egy tisztességes amerikai állampolgárnak nem is volt akkoriban más hazafias kötelessége, mint fogyasztani – minél nagyobbat, minél többet, minél gyakrabban.

A gazdaság elméletei jól kiegészítették ezeket a tőkeérdekeket, a politikai kommunikáció és a sajtó pedig ügyesen mögérendelte azokat az ideológiai elemeket, amelytől mindez egy szent célként tudott feltűnni, és amely egyre erősebben összekötötte az amerikai nemzeti identitást a technológiai vívmányokkal, vásárlással, megalomániával, felhalmozással.

A korabeli gazdasági elit pedig akkor is azt mondta, mint amit ma: ha nem így lenne, ha nem tenné meg minden amerikai a tőle telhető legtöbbet, hogy a fogyasztás maximáját teljesítse, akkor összeomlana a gazdaság.

Az orosz nyúl szent céllá változtatja a gazdasági növekedést

Az agárversenyeken egészen a 20. század elejéig–első feléig élő nyulakat használtak, hogy a vadászösztönt felélesztve a kutyákban, minél gyorsabb sebességre ösztönözzék őket. Az első mechanikus nyulat 1912-ben szabadalmaztatták az Egyesült Államokban, minek nyomán az agárversenyek hazájában, Angliában, 1921-ben, majd ezt követően az Egyesült Államok különböző államaiban is – más és más dátumokon, de hozzávetőlegesen az 1930–1940-es évekig bezárólag – betiltották az élő nyulak használatát.

A mechanikus nyúl könnyebben szabályozható, kontrollálható, egyenletes tempója biztosított – ebből kifolyólag az agarakat is könnyebb vele irányítani. Szegény állatok nem tudják, hogy a versenyeztetők a bolondját járatják velük, hiszen a nyuszi, amely után olyan szélsebesen rohannak, valójában nem az, aminek hiszik.

A kommunikációs és reklámszakemberek, valamint a politikusok egyaránt jól tudják, hogy rengeteg esetben nincs szükség valódi nyúlra, elég a mechanikus. A képzelt versenytárs, a képzelt ellenség – ha célunk van vele és eszerint használjuk – még hatékonyabb is, mint a valódi ellenfél vagy ellenség, mert egy képet, egy ideát olyanná formálunk, amilyenné tetszik – ahogy éppen az érdekünkben áll.

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió termelését az 1950-es évek végére, 60-as évek elejére a becslések szerint nagyjából húszszorosan haladta meg az Egyesült Államoké, az amerikai kommunikációs gépezet egy másodpercre sem engedte pihenni a fogyasztásban már meg-megfáradt, a megelégedés ördögi ösvényével szemező állampolgárait.

A szovjetellenes, antikommunista retorika túl hatékony kommunikációs eszköz volt az USA bel- és külpolitikájának alakításában ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják. A technooptimista, neoliberális hangok a mai napig előszeretettel használják a régi beidegződéseket arra, hogy minden további magyarázat nélkül lesöpörjék az asztalról a számukra nem tetsző törekvéseket: “kommunista propaganda”, “marxista hiszti” – mondják – és kész, ezzel egy varázsütésre el is van intézve a komplett fenntarthatósági diskurzus.

A tudomány szentsége is a növekedés szent célja mögé áll

A főáramú közgazdaságtan a mai napig gyakran mutat erős elfogultságot a neoklasszikus modellek és elméletek javára – amely elméleteket neutrálisnak és tökéletesen ésszerűnek fest le. Míg az ehhez képest alternatív megközelítéseket leegyszerűsítőnek, vagy elfogultnak ítéli.

Nem állítva, hogy minden alternatív megközelítés a megfelelő mértékben átgondolt lenne, az azért mégis elképzelhetetlennek tűnik, hogy ennek az oly sok sebből vérző neoklasszikus modellnek a csiszolgatása, toldozása-foldozása lenne a legésszerűbb létező alternatíva, amely árnyékából minden mást cinikusan megmosolyoghatunk.

A neoklasszikus modellek szent tehénként kezelésének hátterében ott áll a 20. század (pozitív) elfogultsága mindennel, ami tudományos alapokon nyugszik. Robert Solow és Trevor Swan egymástól függetlenül alkották meg azt a növekedési modellt, amely a neoklasszikus közgazdaságtan keretrendszerén belül jött létre, matematikai modellezés révén – mégpedig egy sor olyan kitétellel, ill. egyszerűsítéssel, amelyek nem képezik a valóságunk részét.

A matematikát sokan tartják a tökéletes nyelv tiszta megnyilvánulásának. Ugyanakkor a tökéletes nyelv egy ideális világ velejárója kell, hogy legyen. Amennyiben a világunk tökéletes lenne, a tiszta matematika nyelve – talán – illene hozzá. De amikor Robert Solow és Trevor Swan az 1950-es években megalkották a neoklasszikus közgazdaságtan növekedési elméleteit, először számos feltételt kellett rögzíteniük. Ezek a feltételek alapvetően szükségesek voltak ahhoz, hogy a matematikai modelljeik érvényesek maradjanak.

A Solow–Swan növekedési modell többek között olyan feltételezésekből indul ki, mint hogy a gazdaság zárt – vagyis nem számol nemzetközi mozgásokkal –, a verseny tökéletes, tehát nincs információs aszimmetria, sem monopóliumok vagy oligopóliumok, és minden erőforrás, beleértve a munkát is, teljes mértékben ki van használva. Emellett feltételezi, hogy minden munka- és tőkeegység egyenértékű.

Az 1950-es évektől kezdve ez a modell uralja a főáramú közgazdasági gondolkodást – a 90-es évektől pedig globálisan is. Mindez annak ellenére van így, hogy a modell alaptételei a valóságban soha nem teljesültek.

8-10 éve például, amikor az időszakos böjt pozitív hatásai elkezdtek futótűzként terjedni az angolszász életmód-appokon keresztül, olvastam egy akkoriban kezdődő gyógyszerfejlesztésről. Ennek célja, hogy egy tabletta evés mellett is olyan üzeneteket küldjön a sejteknek, hogy a szervezet böjtöl – így autofágiát, sejtek közti nagytakarítást indítson be.

Fontos lehet tudatosítani, hogy a “fogyasztói kultúra” csak a gazdasági rendszer leképeződése a tömeges egyéni cselekvések szintjére – a túltermelési válságokat megelőzendő, a folyamatos gazdasági növekedést elősegítendő, zsigeri szinten megtanított létmód, amely a “jó élet” ígéretét hordozza. Ami az ember szintjén fogyasztói kultúra, az a rendszer szintjén a növekedés alapú gazdasági modell, a neoliberális modell (miszerint egy adott nemzet gazdasága akkor működik jól, ha évről évre növekszik, a gazdag országok is, 2-3%-kal).

Ettől a gazdasági imperatívusztól, úgy tűnik, nem tudunk elszakadni. Akkor sem, ha a növekedéselméletek olyan idealizált feltételezésekre épülnek – zárt gazdaságra, tökéletes versenyre, információs szimmetriára, homogén erőforrásokra stb. –, amelyek a valóságban sosem léteztek. Akkor sem, ha már a 70-es évektől folyamatosan jönnek a kritikus hangok, hogy a végtelen növekedés gondolata korlátokba ütközik (a kritikus hangok között volt pl. James Lovelock Gaia-elmélete és a híres 1978-as Római Klub jelentése is).

A növekedéses gazdasági modell logikájának negatív hozadékai

Mindannyian sémagondolkodók vagyunk, aminek persze van egy csomó előnye, leginkább energiát spórolunk vele. Tömeges-egyéni gondolati sémák sokaságából alakul az, amit kultúrának hívunk (gondolat – szó – tett – szokás). A gond az, hogy amikor automatizmusok irányítják a gondolatainkat és így a problémamegoldásunkat is, akkor sokszor ugyanazokat a “megoldási” utakat járjuk, amelyek a jelen problémáit okozták.

A növekedéses gazdaság logikája szerint minden probléma piaci rés. A megoldások emiatt egyrészt technológiai fejlesztések irányából érkeznek (kb. fel sem merül más), ezen kívül “együgyűek”, mert nem veszik figyelembe a teljes rendszert, a probléma komplex kontextusát (sok példa jut az eszembe, ezért egyet sem írok le, szívesebben olvasnám a ti példáitokat kommentben).

Szintén negatívum, hogy a hatékonyság mint a profitmaximalizálás elsőszámú felelőse, az önmagáért való jó, a domináns jó szerepét vette át a technológiai fejlesztésekben – hatékonyság a hatékonyságért. De mintha senki nem tenné fel a kérdést, hogy miben és miért akarunk még hatékonyabbak lenni. Állítólag épp Peter Drucker, a menedzsment egyik atyja fogalmazta meg: nincs semmi haszontalanabb, mint hatékonyan megtenni olyasmit, amit egyáltalán nem kellene megtenni.

Más területen is működni látszik: például, minél több a hatékonyságnövelő technológia, annál kevesebb az időnk. Tehát még egyszer: mi végre akarunk egyre hatékonyabbak lenni? Akármennyire ellentmondásos, mégis adottságnak tekintjük a neoliberális modellt – mint amikor az öreg hal megkérdezi a fiatal halat, hogy “milyen ma a víz”, a fiatal hal meg megkérdezi tőle, hogy “mi az a víz”.

Nincs fantáziánk mást elképzelni?

Mark Fishertől kaptunk egy szállóigévé vált megfigyelést, miszerint “ma könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. Fontos, hogy a képzelet itt nem csak egyéni képesség vagy adottság, hanem egy kultúra által, társadalmilag folyton szabályozott mentális művelet. Folyamatos kölcsönhatás az egyén és a fennálló rendszer, a status quo intézményrendszerei között – gondolhatunk például az oktatásra vagy a kultúripar “tudás-(újra)termelésére” is.

Utóbbi Edward Bernays Propaganda c. könyve (1928) óta változatlan alapelvekkel működik. Bernays, a PR atyja, a tömegek befolyásolását taglalja, hogy miként is lehet bármit elültetni az emberek fejében – akár olyan specifikus vágyakat, mint hogy a nappalijukba kellene egy zongora (vagy hogy egyenek meg bármit, amit a hirdető akar).

De mi kell ahhoz, hogy mást tudjunk elképzelni? Minden bizonnyal kellene egy új fogalomrendszer és egy újragondolás. Ehhez pedig kell egy másfajta ránézés a mai világra. Elengedhetetlen, hogy rengeteg tudományterület legyen kíváncsi az összes többire – és hajlandó közösen gondolkodni. De mégis, miről? Kellene egy új domináns jó a kétes kimenetelű növekedés és hatékonyság helyett, illetve egy új “jó élet” elképzelés a fogyasztási cikkek értelmetlen halmozása helyett.

“Out-of-the-box” – lopjuk ezt el a vállalati bullshit-szótárból!

Az egyik közhelyesen hangoztatott, cinikus állítás a közbeszédben és a kommentszekciókban is az, hogy aki a gazdasági növekedéskényszer helyett más modellt keresne, az naiv és/vagy hülye. (Forrest Gump mamája azt szokta mondani, mindig az a hülye, aki mondja.)

Ugyanakkor azt gondolni, hogy valami nem lehetne másként, mint ahogy van, történeti és filozófiai szempontból sem igazolt álláspont. Persze jelentősen nehezíti a másként elgondolást, hogy a rendszerben mára olyan átláthatatlanul összefonódott minden mindennel, hogy nehéz látni, melyik elem mozgása milyen hatással van a komplexumra. A “jó hír”, hogy alternatívák keresése nélkül is nap mint nap történik a jenga-játék, automatizált tőzsdei és egyéb AI-generált rendszerműködések formájában, amelyre embernek vajmi kevés rálátása marad. Nem véletlen, hogy egyre több szakértő beszél a rendszer törékenységéről — bár azt senki nem tudja, ez mikor és milyen formában válik láthatóvá.

A lényeg, hogy nem kell félni a mással próbálkozástól. De miként tehetünk szert új látásmódra?

Azaz egy “naiv” elgondolás arról, hogy miként hozható létre egy olyan világ, amelyik előbb gondolkodik, majd utána “növekszik”, illetve képes a növekedést nem önmagában vett jóként, vagy domináns közjóként tételezni, hanem mint aminek egyetlen értelmezhető célja, hogy az emberek anyagi jóllétét jó életét szolgálja. Ehhez már csak ki kell találni, milyen a jó élet, de ebben sokkal több fogódzónk lehet, mint a globális problémák megoldásában, így talán ebből az irányból érdemes elindulni, majd eköré szervezni a megoldásokat.

Egy olyan világ elgondolása a cél, ahol a minőség a mennyiség felett áll (valószínűleg egy mennyiségi optimumot is keresünk, amelyre stabil minőség tud ráépülni, mivel éhezve nehéz minőségi életet élni). Miért jobb a “naiv” szó, mint mondjuk az idealista? Az idealizmus és a naivitás között fontos különbség, hogy az előbbi előbb fejben készül el, és azt akarjuk később a valóságban viszont látni –

Vagyis: fel kell függeszteni minden olyan tudást, ami a gazdasági növekedés logikájára vezethető vissza. (Például, ha egy problémára kitalálnak egy komplex és jó megoldási javaslatot, akkor nem lehet az a fő kifogás, hogy nem profitábilis. Előbb legyen jó a megoldás, utána kell kitalálni, hogy lesz megvalósítható.)

Mit tanulhatunk a husserli fenomenológiából?

A husserli fenomenológiában a természetes beállítódás a világ dolgainak egyfajta reflektálatlan észlelése. Az emberi megismerés az érzékszervek révén így, ebben a természetes beállítódásban működik: minden újonnan megjelenő tárgyat már alapból az ismerős dolgok, jelenségek körén belül értelmezünk, így a tárgy alapból kontextusba, tapasztalati térbe helyeződik.

Például, egy felnőtt embernek egy rúzsról mint tárgyról az ajkak színezése jut eszébe. Egy kétévesnek ugyanaz a rúzs jelentheti a tökéletes színfoltot az unalmasan fehér falra – amíg nem lát egy felnőttet, hogy ő mire használja, mert onnantól új értelme, új jelentése alakul ki. Ami közös a gyerekben és a felnőttekben, hogy az új tárgyakat mindenki a maga valóságába és prioritásai közé illeszti, megvannak a bevett értelmezések, senki nem úgy látja, mint puszta tárgyat. Ami különbség, hogy a gyerek észlelését még sokkal kevesebb prekoncepció, előzetes társadalmi tudás színezi át.

A természetes beállítódás ellentéte Husserlnél a fenomenológiai beállítódás. Ehhez fel kell függeszteni, zárójelbe kell tenni mindazt, amit a világról tudunk. Meg kell próbálni, nem egyszer, hanem sokszor.

Amikor azt mondjuk, hogy “out-of-the-box” gondolkodás, akkor Husserlhez némiképp kötődve beszélünk, persze már az érzékszervi észleléshez képest egy másik, társadalmi síkon. De végeredményben ugyanarról van szó: ne a sémákat hívjuk be a probléma megoldásához. Ne klisékben gondolkodjunk, függesszünk fel mindent, amit tudunk, és nézzük meg, valójában hogy is van ez ma (ma!). Mert a technológiai környezetünk vonatkozásában, illetve részben a globális összefonódottság miatt tényleg példátlan időket élünk.

Mindaz, amiről beszélek, nem spanyol viasz. Évtizedek óta léteznek törekvések fogalmi újragondolásra; például a degrowth, azaz a nemnövekedés elmélete. Például a Giorgos Kallis szerkesztette Degrowth c. (2018) könyvét tudom javasolni, ha valakit érdekel a téma. A könyv szótárszerűen épül fel, megannyi szerző közreműködésével és vannak benne kifejezetten klassz szócikkek szerintem.

Ezen kívül a rendszerszintű tudományos összekapcsolásokra és megértésre is történnek – szerintem lenyűgöző – kísérletek, merem remélni, hogy egy egyesítő látásmód születőben van.

Ma biztosnak tűnik: mielőbb kell egy rendszer, amelyik úgy marad stabil, hogy nem növekszik folyamatosan. Stagnál. Ehhez át kell gondolni, mi is a közjó, mit gondolunk a jövőről, a természetről, az emberről, a környezeti igazságtalanságokról, környezeti egyenlőtlenségről, urbanisztikáról, a “jó életről”, a gépről/technológiáról és a többi.

Subscribe now

Legutóbbi cikkeim:

A Disney híres arról, hogy szerzői jogok kapcsán sosem ismert könyörületet. 2025 végén viszont aláírt egy szerződést az OpenAI-jal. A legendás rajzolt és animált karakterek immár legálisan lesznek generálhatók pár másodperc alatt különféle kontextusokban a Sora nevű platformon. Sokak első kérdése az volt: miért. A Disney válasza pedig, hogy “nem volt más választás”. A karakterek AI-másai így is, úgy is terjednek a neten, ezzel a megállapodással a vállalat legalább valami kompenzáció kaphat. A Disney tehát nem azért írt alá, mert hisz az AI-ban, hanem mert felismerte, hogy elvesztette a kontroll monopóliumát.

Mindez egy újabb csokor filozófiai kérdést vet fel a generatív AI kapcsán: mi a művészet, az alkotás, a kreativitás és hogyan kapcsolódik mindehhez az “AI”, a munka és a megélhetés. A válasz nagyon komplex, és az összes szempontra biztos nem térek ki egyetlen cikkben. Mindössze egy fontos aspektusra szeretném felhívni a figyelmet: az A.I. elsősorban a megélhetésre, nem pedig a művészetre jelent veszélyt.

Árucikk vagy művészet?

Alissa Wilkinson, a Time filmkritikusa szerint a Disney az OpenAI-megállapodással azt üzeni, hogy a karakterek létrehozása nem művészet, hanem tartalomgyártás – a karaktereket valaha létrehozó emberek eszerint nem művészek, hanem iparosok, tartalomgyártó munkások. Hollywood nagyrészt nem sztárokból és ismert nevekből áll, mondja, hanem több tízezer munkásból, akik megrendelt termékeket gyártanak le: forgatókönyveket írnak, díszletet terveznek, kiviteleznek, vágnak, világosítanak stb. – háttérben vannak, és havi megélhetésért dolgoznak.

Örültem, hogy Wilkinson megemlítette ezt a szempontot. Tovább is vinném, ki is tágítanám kicsit: a megrendelésre dolgozó, kreatív munkából élő emberek a megélhetés kontextusában nem művészek, hanem elsősorban munkavállalók: a kreativitásuk termékeit – ötleteket, szövegeket, képeket, dallamokat – kínálják fel a piacon, a megrendelőtől vagy a munkáltatótól pedig egy előre kialkudott árat kapnak cserébe. Én például ilyen kreatív iparosmunkából élek akkor, amikor koncepciót találok ki egy szolgáltatás bemutatásához vagy írott tartalmat gyártok megrendelésre.

10 év tapasztalat után egy dolog egészen biztosnak tűnik: még ha szeretek is szöveget vagy koncepciót alkotni, ez nem önmegvalósítás, pláne nem művészet – a legtöbbször semmilyen értelemben. Már csak azért sem, mert az utolsó szó joga mindig a megrendelőé.

Ismerek olyan grafikusokat, dizájnereket, akik művészként nagyon menő dolgokat készítenek, kiállításaik nyílnak – ebben a kiállítótéri kontextusban ők művészek. De akkor, amikor egy projekten dolgozunk, ők is, velem együtt, a kreatív ipar bérmunkásai. A termék, amelyet bármunkásként előállítanak, csak kicsi részben alapszik alkotói autonómián, nagyobb részben iparági tapasztalaton, iparági elvárásokon, megrendelői ízlésen/kérésen és a többi.

Olyan ez, mint amikor egy reneszánsz festő egy előre meghatározott díjért, hízelgőbb arányokkal ábrázolta az arisztokrata megrendelőt, hogy legközelebb is kapjon tőle megbízást. Hiszen ez fedezte a megélhetését. Ez iparos munka, ahol az ész és a számítás diktál – a festő kompromisszumot köt, a megrendelő kívánságát, egoját helyezi az előtérbe. Ugyanez a festő, persze, lehetett egyben nagyszerű művész is, de az egy másik kalap.

Attól szerintem senki nem fél, hogy a művészi alkotás gesztusát vagy vágyát elveszítené az ember. Alkotója szerint, például, a sokak disztópiákkal kapcsolatos rettegését tovább erősítő Moltbook is tekinthető művészeti projektnek (én ezzel egyébként egyetértek1). A művészeti alkotás aktusa nem szűnik meg, amíg létezik ember.

A félelem az A.I.-tól a kreatív munkák esetében is mindig a megélhetés elvesztésére irányul, csakúgy, mint bármely más iparág dolgozói esetében. Éppen ezért nem jó narratíva azt mondani, hogy “aki igazán jó, annak nem tudja majd elvenni a munkáját”. Ez nem erről szól, kicsit sem. És hogy valójában miről is van szó, azt szerintem a Netfix példáján keresztül lehet jól elképzelni.

Netflixesedés – az adatalapú mérnöki középszer tömeggyártása

Egy csomó munka már évtizedek óta arra van optimalizálva, hogy egy gép is elvégezhesse. Nem kell érteni, csak csinálni. A nagyvállalatok pozíciói és a gyártósorok is hasonlóképpen vannak kitalálva: minden egységnyi emberi erőforrás működjön jól leszabályozott keretek között, jól definiált feladatkörben, szabályok szerint – ezáltal a munka bár lelketlen, a munkás igen könnyen helyettesíthető (a munkavállalónak egyik sem jó hír, de a vállalatoknak igen). Arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy ez a tendencia a kreatív iparra is rányomja a bélyegét.

A Netflixen 2024 végén összesen 3,5 évnyi nettó tartalom volt fenn. Azaz, ha 2024 decemberében elindítottál volna egy műsort, ami után automatikusan indulna a másik, akkor ma még több mint két évnyi tartalom lenne hátra. Persze mire a végére érnél, valószínűleg újabb 4 évnyi lesz legyártva – pláne most, a generatív A.I. által. Életed végéig nézheted a Netflixet megszakítás nélkül, és nem fogsz a végére érni.

A jövedelmezővé válás ára a Netflix esetében – amit anno még “Debtflixnek” is csúfoltak a tőzsdei befektetők, olyan tömérdek adóssága volt és olyan lassan akart profitot termelni – a kulturális termékek olcsósítása, sokszorozása, sorozatgyártása lett. Nagy mennyiségű, közepesen jó tartalom saját előállítása, amit ha megnézel este 8-kor, éjfélre már nem fogsz emlékezni rá.

Tuti, hogy a mai kor kollektív tapasztalatának része, amikor legalább 25 perc frusztrált böngészés és semmitmondó sorozatok fél perccel későbbi abbahagyása után végre ráakadunk a Coach Carterre 2005-ből, és örömmel indítjuk el… diadal: megérte az a 25 perc keresés. Persze ehhez 15 éve nem kellett Netflix, de ezt csak mi, kelet-európaiak tudjuk igazán, mert pl. Németországban akkor sem volt ildomos megemlíteni, hogy valaha akár csak meglátogattál egy kalózoldalt. Most pedig üdvözöljük az új technológiát, amely mások munkáját ellopva készíti a tömeggyártott termékeket. Ez így tök oké, nem?

A tech-szektor kulcsszava persze a kreatív iparban is érvényesül: skálázás (scaling) és algoritmizált kiajánlás. A teresség látszata; de közben persze ha konkrét filmre keresel, szinte biztosan nem találod meg. A gigantikus mennyiségnek csak elhanyagolható százaléka az olyan kulturális termék, amelyben van ötlet, kidolgozott történetmesélés és megvalósítás.

A skálázás egyik ára az, hogy a kulturális termékek mérnökien középszerűvé válnak: azaz mesterségesen vannak egy olyan optimumon tartva, ahol a lehető legkisebb költség, lehető legrövidebb elkészülési idő, és mindehhez képest a lehető legnagyobb nézési hajlandóság metszi egymást. A cél tehát olyan műsorok gyártása, amelyek éppen hogy elég jók ahhoz, hogy nézzenek belőle egy meghatározott percet a nézők. Kaptafa-műdajok, kaptafa-karakterek. Ez vezet el a skálázás másik következményéhez: az alkotói munka folyamatait egyre inkább lehet futószalagra tervezni és szervezni.

Ironikus módon a Netflix ezzel a borzasztó, befogadhatatlan mennyiségű, nettó több évnyi tartalmával éppen az emberek állandóság iránti vágyát elégíti ki. Olyan, mint a meki, csak kulturális termékekkel: legyen 150 tök egyforma karácsonyi történet, kétdimenziós sémakarakterekkel (én ebből decemberben megnéztem vagy ötöt, és tényleg mind ugyanaz). Ne fogyjon el soha, mert az állandóság mellett a végtelen mennyiség illúziója adja a legnagyobb biztonságérzetet. Megnyugtat. Az állandóság keresése nemcsak a kiégés egyik legfőbb tünete, hanem a nosztalgia egyik formája is.

Szóval…

Egy film végén általában néhány arc és név marad velünk. Egy Facebook-hirdetésnél vagy egy TV-reklámnál, egy PR-cikknél általában még ennyi sem. Ritkán gondolunk azokra az emberekre, akiknek a munkája nélkül ezek az alkotások nem léteznének (jó, mondjuk “marketingeseket” szidni valamennyire divat, ebből kifolyólag ránk páran rendszeresen gondolnak).

A generatív A.I. nem létrehozta ezt a rendszert, inkább csak láthatóbbá tette. Az alkotás vágya nem tűnik el, ahogyan a művészet sem. Ami bizonytalanná válik, az a megélhetés; azoknak a láthatatlan munkáknak a sora, amelyek eddig is a háttérből tartották működésben ezt az ipart. Nem az a gond, ha egy pozíció megszűnik, hanem hogy nincs koncepcióba ágyazva a változás, elképesztő mentális teher nehezedik a dolgozókra, akikkel gyakran a saját sírukat ásattják meg.

Egyszerűen csak nyomni kell a mennyiségi tényezőket, növekedni, “to the Moon”-szemlélet – minél gyorsabb, minél olcsóbb, minél több, minél automatizáltabb. Fogyasztói oldalról pedig ez nem is biztos, hogy tömegeket zavar, mert lássuk be, bedögleni a Netflix elé baromira kényelmes.

Legutóbbi cikkeim

Az intelligens technológiai rendszerhez képest tehát egyre kevésbé vagyunk külsődleges aktorok, és egyre inkább a rendszer szerves részei. Hogy kell ezt elképzelni? A következőkben Peter Hershock filozófus gondolatai kapcsán írok, értelmezek. Hershock szerint a valódi veszély nem a technológiai szingularitás. Nem az tehát, hogy a gépek okosabbak lesznek nálunk és már nem értjük, hogyan fejlesztik magukat és hogyan is működnek.

A valódi veszély szerinte az etikai szingularitás: egy állapot, ahol az ember elveszíti azt a képességét, hogy tartalmilag szabad döntéseket hozzon, mivel a figyelmét a részben önmaga korábbi választásai által generált aktuális választások sokasága köti le.1

A figyelem elvesztése mint etikai esemény

Az etikáról való gondolkodásnak előfeltétele az egyén döntési képességének az elfogadása (ezét merült fel történelem során többször is, hogy felelősségre vonható-e az, aki parancsra cselekszik – nyilván igen). Az erkölcs, bár kulturálisan kódolt, elsősorban egyéni döntésekben képeződik le (meg persze elvileg a jogban, ami már rendszerszintű és kényszerítő erővel hat, de ez most nem érdekes).

Szóval mi köze mindehhez a figyelemgazdaságnak? Mi történik akkor, ha a figyelmünket állandóan választások tömkelege ejti rabul, amelyek részben önmagunk korábbi választásaiból fakadnak? Először is, hogy kell ezt elképzelni?

Amikor a Netflixes disztópia minisorira adott két felfelé mutató hüvelykujj értékelésed miatt a következő hetekben sok disztópia minisori ajánlást kapsz a Netflix nettó 3,5 év alatt megnézhető (2024-es adat!), sorozatgyártott kínálatából, akkor ezek nagyon kézzelfogható példák az “én” és a “gép” kölcsönhatásából kialakuló működésre. Jobban figyelek arra, ami már alapból belőlem fakad, ami hasonlít önmagamra, a saját érdeklődésemre. Ugyanakkor így a legkönnyebb engem, a döntéseimet befolyásolni, formálni is. Ez a gép-ember kölcsönhatás folyamatos körforgása. A Netflix példája itt csak a rövid távot jelenti.

Ahogy az AI-rendszerek – algoritmusok stb. – memóriája fejlődik, úgy alakul a “profilod” egyre hosszabb távon egyre komplexebbé. A végén már az egész online/virtuális léted egyfajta tárgyiasult önélvezet, ami érdekes módon mégis egy folyamatos kínlódást okoz és nem kívánt függőségi tüneteket – pl. a sokat hivatkozott “szkrollozást”.

Mit jelent az, hogy a technológia nem eszköz, hanem rendszer?

A klasszikus etikai gondolkodás abból indul ki, hogy az ember autonóm cselekvő, aki eszközöket használ. Az eszköz kiterjeszti a képességeit, de nem alakítja át alapvetően, hogy mit jelent cselekedni, dönteni vagy felelősséget vállalni.2

Az intelligens technológiák azonban nem eszközök ebben az értelemben. Nem lokalizálhatók, nem tudjuk olykor használni, olykor meg nem használni őket. Egyre inkább “bennük” létezünk, nem “mellettük”.

“Human IN the loop” helyett “Human AS the loop”

Mi a „human in the loop”3 elképzelése? Az, hogy az ember a gépi döntéshozatalban – pl. etikai kérdésekben – végső kontrollpont marad. Ennek a pozíciónak szükséges feltétele, hogy az ember külső, független értékelő4 (pl. a hitelkérelem elbírálására az AI saját statisztikai számítása alapján javaslatot tesz, de ember hozza a döntést – itt a döntés és a jóváhagyás közötti hatalmas különbségre érdemes emlékezni, tehát az ember jó esetben nem pusztán jóváhagy, hanem mérlegel, méltányosságot gyakorol stb.).

Ez a “külső-független” feltétel jól láthatóan egyre kevésbé teljesül. Mi ennek az oka? Ahogy már a fentebbi, Netflixes példa is mutatja: ma az ember egyszerre fogyasztó és adatforrás.

Az ember emiatt a relációs pozíció miatt egyre kevésbé tud “külsődleges és független” értékelő lenni, hiszen a rendszerek tehát nemcsak előrejelzik a viselkedését, hanem ezzel párhuzamosan alakítják is azt: preferenciákat, félelmeket, vágyakat termelnek. És a kör kezdődik elölről. Hershock szerint ezzel a véget nem érő folyamattal – amelyben algoritmus és ember összeforr – a figyelemhez-való-szabadságunkat, illetve ehhez szorosan kötődve a szándékhoz-való-szabadságunkat is elveszítjük. Miért?

1. Ha nem én döntöm el, mire figyelek, akkor nem én döntöm el, miről gondolkodom (minden pillanatban leterhelt a tudat, fulladozunk a választási lehetőségekben).

2. Ha nem én döntöm el, miről gondolkodom, akkor nem én döntöm el, mit tartok fontosnak (nem tudok lényegileg priorizálni, csak a felkínált lehetőségek között vergődni).

3. Ha nem én döntöm el, mit tartok fontosnak, akkor a döntéseim formálisan szabadok, de tartalmilag előre meghatározottak – ez viszont egy idő után szerintem még csak nem is tudatosul, hanem egy új létmóddá válik, egy új rabság.

4. Ha a döntéseim tartalmilag meghatározottak, akkor pedig a szándékaim is meghatározottak lesznek.

Ez már nem manipuláció a szó köznapi értelmében. Ez a tudat infrastruktúrájának átalakítása.

Subscribe now

Az etikai szingularitás jelentése – veszély?

Az etikai szingularitás nem egy pillanat, hanem egy skálán egy állapot. Azt a helyzetet jelöli, ahonnan már igaznak mondható, hogy a döntések látszólag még léteznek, a választások sokasága oda van tolva elénk, de ez nem egyre nagyobb szabadságot, hanem egyre nagyobb rabságot jelent – mert a tudatunk fogoly.

Egy olyan állapotot, amikor az ember már nem tud mérlegelni és irányt váltani – mert a figyelme, szándékai és reflexei külső rendszerek által előhangoltak.

Ebben az állapotban az etika azért omlik össze, mert többé nincs cselekvő alany. Mindenki részben felelős, ezért senki sem az. A döntések csak megtörténnek, nem „valaki” hozza meg őket (ebben az értelemben ez olyan, mint egy nagyvállalati működés).

Van megoldás? Persze, egy csomó dologra lenne, csak épp nem találkozik a profitmaximalizálás rövidtávú érdekeivel. A megoldás a figyelmünk fölötti önrendelkezés visszaszerzése vagy megerősítése (Hershock szavaival freedom-of-attention). Ez egyéni szinten lehetséges – az elmúlt években lifestyle-elemmé szelídített „digitális detoxot” érdemes volna nagyjából állandósítani, vagy jelentős mértékben növelni az időtartamát, mondjuk 2 hétről 11 hónapra (de már a három hét is jobb, mint a kettő). Érdemes volna olyan dolgokat csinálni, amelyek “régimódi” jelenlétet követelnek meg, és a figyelmet edzik, kitartásra tanítják – például hosszú szövegeket olvasni, órákon keresztül, telefontól messze. A kontempláció, a koncentrációs technikák és meditáció is rengeteget segít. De ez csak az egyén szintje. Ahhoz, hogy a rendszer változzon, a figyelemgazdaság digitális platfromjai és architektúrája is átalakításra szorul. (Ha érdekel mélyebben is Hershock gondolatmenete, illetve hogy miként használja a buddhizmus fogalmait a helyzet mélyebb feltárásához, akkor olvasd tovább őt magát!)

Kapcsolódó cikkek

A valódi probléma pedig az, hogy evidenciaként kezeljük: az AI munkahelyi pozíciókat “vesz át”, mégpedig előbb-utóbb tömeges mértékben. Eszerint nekünk annyi esélyünk van a pozitív kimenetelre, hogy egyénként eltaláljuk, milyen karrierirányokba érdemes elindulni vagy továbbhaladni.

Nem furcsa az, hogy mindössze ennyire tartjuk magunkat felelős döntéshozónak? A saját szerepünket annyiban határozzuk meg, hogy képesek vagyunk-e megjósolni, hogy mikor és mit fog megváltoztatni körülöttünk a nagy nyelvi modell? A legtöbb, amit tehetünk, hogy élelmesen, előrelátón szenvedjük el a változást, amit egy ember által létrehozott technológia okoz?

A rossz hír az, hogy a jövendőmondás mostanában elég sérülékeny terepnek bizonyul, gyorsan változnak a prognózisok a munka területén (is).

Fölösleges találgatni, hogy mi fog történni…

Pár éve Dubaiban tartottak egy “munka jövője” típusú konferenciát. Az egyik előadás a jövőbeli AI-technológiákról és a munka összefonódásairól értekezett – egy barátom révén eljutott hozzám a kivonata.

A konferencia idején a ChatGPT-hez hasonló generatív AI még nem állt rendelkezésre – legalábbis nem a ma ismert, mindenki által hozzáférhető módon. Ennek megfelelően az előadás fő állítása ez volt: a leghamarabb a gyártással kapcsolatos kékgalléros munkákat számolja fel az automatizáció, így a “jövő emberi munkái” egyrészt a kreatív, másrészt a gondoskodó munkakörök lesznek. Tehát az állítás az volt, hogy minél több kreativitást/alkotást igényel egy munkakör vagy minél inkább a gondoskodásról szól, annál inkább biztonságban van mindenféle gépi beavatkozástól/átvételtől. Abszolút logikusnak tűnt. Aztán jött 2022 novembere, és egy csapásra felülíródott minden, amit erről gondoltunk.

A fő kérdés tehát nem az, hogy mit is okoz majd az AI, amit el kell szenvednünk – hanem hogy MI A CÉLUNK ezzel a technológiával. Mennyiségi célok vannak, ez biztos (ezt tükrözi a tömérdek befektetett pénz mennyisége). Minőségi, érdemben átgondolt tervekről, elvárásokról, számításokról már jóval kevesebbet hallani, ha egyáltalán.

Share Kormos Nikolett

A kérdés tehát szerintem inkább az, hogy ha ez a nyelvi modelles generatív AI egy valóban forradalmi technológia és valóban forradalmi átalakulást hozhat, akkor

hogyan viheti forradalmian jobb irányba az emberek életét.

Nagyon sokan azon az állásponton vannak, hogy egy ideális világban egy ilyen úttörő technológia gazdasági hatékonyságnövelése mindenkivel jót tenne/tehetne – ezt ismerjük technooptimizmusként. De ebben a világban a hatékonyságnövelés simán eredményezheti azt, hogy emberek tömegei vesztik el munkájukat mindenféle kártérítés vagy kompenzáció nélkül, aki pedig megtartja, annak sokkal többet kell majd dolgoznia, mint akár jelenleg.

Egy nem pesszimista, inkább realista szcenárió szerint, ha nem találunk ki alternatív jövőket, akkor öles léptekkel haladunk tovább az “1% vs. 99%” irányába – azaz a már most is morbid vagyonkoncentráció csak tovább fokozódik. Ha a technológiát csak “engedjük érvényesülni” a piacon, de a másik oldalról semmi terv vagy koncepció nincs, akkor a mai világ gazdasági keretei és szabályai között az emberek többsége nem fog jól járni, nem fog kamatoztatni a technológiából.

Két Nobel-díjas közgazdász gondolatai, amelyeket érdemes megfontolni a munka és az AI kérdésében

Daron Acemoğlu és Simon Johnson a Power and Progress: Our Thousand-Year Struggle Over Technology and Prosperity (2023) c. munkájukban éppen a technooptimista kérdéskört elemzik: gondolhatjuk-e azt, hogy egy technológiai újítás automatikusan jobb életet hoz a széles társadalom számára. A válasz: nem, ezt a gondolatot abszolút semmi nem indokolja, sőt!

Önmagában a technológia fejlődése a múltban sem mozdította elő a társadalmi jó(l)létet. Az új technológiák, szabályozás nélkül mindig csak a vagyon további koncentrációját segítették elő.

Az AI-okozta változást sokan hasonlítják az ipari forradalom léptékéhez. A Nobel-díjas szerzők megállapítják, hogy az ipari forradalom után az emberek életkörülményei nem jobbak, hanem egyenesen rosszabbak lettek. Nem átmenetileg, hanem még 100 évvel később is.

A “képzetlen munkaerővé” vált munkavállalók (pl. korábbi kézművesek) többet betegeskedtek és fiatalabban is haltak meg, mint az iparosodást megelőző időszakban. A bányákban 20–40% gyerekmunkás dolgozott akár napi 12–14 órában (szerették őket alkalmazni, mivel a szűk, sötét járatokban jobban elfértek és ügyesebben is mozogtak). Egy képzetlen angol munkás étrendje az ipari forradalom után 100 évvel szegényes és egyoldalú volt. Paradox módon, a termelékenységnövekedés ellenére az életben maradáshoz szükséges munka mennyisége még nőtt is.

Mi kell ahhoz, hogy egy technológia valóban a társadalmi jót szolgálja? A szerzők jó példákat is hoznak a történelemből.

A 20. század elejének Progresszív Mozgalmából alakult ki az USA-ban az újságírás watchdog szerepe, illetve az oknyomozó újságírás (lásd pl. Ida Tarbell). Ennek lényege nagyjából az, hogy az addigi inkább “behódoló” újságírói gyakorlatoktól idegen módon, felbontja a “főáram” narratíváját, pontosabban mögé megy annak és más szempontokat is beemelve megvizsgálja azt. Tarbell például mögénézett a ma “rabló bárókként” ismert gazdasági elitek mocskos háttérügyleteinek, és nyilvánosságra is hozta azokat.

Ha valamiről az a meggyőződés járja, hogy az egyetlen racionális út, az mindig a leggyanúsabb és a legvalószínűbb, hogy az elit érdekei fűződnek hozzá. (Jelenleg a racionalitás eszményét a Milton Friedman-féle közgazdaságtan uralja, még mindig, az AI kapcsán pedig a jól ismert “nem szabad a fejlődés útjába állni” szólamok.)

A mainstreamtől eltérő szempontok játékba hozatala mellett a változást hozó másik hatalmas erő természetesen az önérdek-érvényesítés volt. A munkásegyesületeknek, szakszervezeteknek is nagy szerepe volt abban, hogy a technológia végre a munkások életminőségén is javíthasson.

A jó kérdés tehát: hogy lesz az “AI” által a “több” helyett “jobb” a világ?

Érdekes kérdés számomra, hogy miért félünk jobban attól, hogy megállítsunk valamit – akár ideiglenesen is –, mint hogy engedjük előretörni, mégpedig azonnal és gátlástalanul. Ha valami, akkor ez nem racionális viselkedés, a megfontoslást ugyanis millió dolog indokolná, a rohanást pedig semmi nem indokolja, maximum az, hogy megszoktuk: rohanni kell mindennel.

Ha igaz, hogy az AI egy az ipari forradalomhoz hasonló léptékű átrendeződést hoz záros időn belül, akkor a megfelelő kérdés biztos nem az, hogy mi a “jövőbiztos munka”. Ki kell találni, el kell dönteni, hogy milyen társadalmat szeretnénk ennek nyomán elérni, egész pontosan mi a célunk az AI-technológiával; egész pontosan hogyan fog károk helyett hasznot hajtani a társadalom számára. Ha vannak ötleteid, vagy olvastál már erről valami klassz dolgot, akkor kérlek, oszd meg egy kommentben! Jelige: ne valamitől meneküljünk, hanem valami felé lépkedjünk!

A témához kapcsolódó más cikkeim:

a piac az oktatás alapvető emberiességének morzsáit sem hagyja meg, és ebben természetesen hatalmas szerep jut az LLM-rendszereknek, amerikai kontextusban az OpenAI-birodalomnak.

Ronald Purser (San Fransisco State University prof.) egy a Current Affairs-ben megjelent cikkében a felsőoktatás egyértelmű válságával foglalkozik – elsősorban az AI kapcsán. Az alábbi rövid írásom ennek a cikknek az aprópóján született.

(Ha kicsit elmélyednél még a kontextusban, akkor más szempontból, de itt írtam már az AI szerintem fontos aspektusairól, itt pedig arról, hogy a technológiai innovációk látszata hogyan generál a nullából semmit.)

A kulcskérdés: gondolkodó embert képzünk vagy ”humán erőforrást”?

Az egyetemi képzés gondolkodó embereket művel ki és ezzel tartós támpillért ad a társadalmaknak? Vagy puszta “humán erőforrást” gyárt le az egyébként rohamtempóban változó, jelenleg totál kiszámíthatatlannak tűnő munkaerőpiac számára?

Bár hiszek a középútban, itt a korszellemre való tekintettel mégis csak azt hangsúlyoznám, hogy az egyetem feladata nem pusztán az, hogy kifejezetten a munkaerőpiacra képezzen embereket, hanem hogy gondolkodó embereket képezzen (ez a legalapvetőbb készség, amit jó esetben persze már az egyetem előtt fejlesztenek, és amellyel közvetve a mindenkori munkaerőpiac is jól jár majd egyébként).

Az egyetem feladata (még ha ki is jelöl egy preferált mezsgyét/mainstreamet), hogy megmutassa, mennyiféle irányból és irányba lehet gondolkodni, és ezek helyessége vagy helytelensége jócskán függhet a kontextustól. Igen, akár változhat is – például az, hogy milyen gazdasági működést tartunk előremutatónak.1

A felsőoktatás korábban magától értetődőnek vett identitása válságban van, ez egyértelmű. A legtöbbek szerint ez a válság visszafordíthatatlan, és a jelentős átalakulás elkerülhetetlen. Hogy ez jó vagy rossz, annyira még nem lehet előreszaladni – első blikkre, a trendek alapján, finoman szólva sem lehet extra lelkesnek lenni.

AI az egyetemeken – hátbatámadás vagy kegyelemdöfés?

Szóval itt van ez a chatbot formába töltött statisztikai “intelligencia” (LLM), amely pár éve ChatGPT néven vált ismertté a világ számára, robbantotta fel az internetet, és tartotta fenn az őrületnek tűnő, irracionális FoMO-befektetéseket, elsősorban a tech-szektorban.

Itt van az AI-birodalom és eljött a felsőoktatásért is.

Nem tudom, persze, hogy mennyire tekinthető hátbatámadásnak a felsőoktatás ellen az LLM, vagy mennyire csak egy kegyelemdöfésnek. Mert mi forog itt kockán? Annak kérdése, hogy kell-e még elmélyült, gondolkodó munkát végeznie valakinek ahhoz, hogy diplomát kapjon. Az igazság az, hogy a hallgatók, ahogy arról több amerikai egyetemről rendszeresen érkeznek professzori beszámolók, már elég rég óta, évtizedes távlatokban, egy tranzakcionális aktusként fogják fel a diplomaszerzést (kipipálom a legszükségesebb pontokat a checklisten, aztán add a papírt). Ez nem csoda.

Minden trendnyíl erre mutatott az elmúlt évtizedekben. 10–20-30 éve már bőven látni lehetett, hogy merre tart a világ, a demokráciák, a felsőoktatás; az a 70-es évektől egyre dominánsabbá váló neoliberális piaci logika, amely a 90-es évekre globális normává lett, végül minden értéket, amiről azt gondoltuk, nem lehet rá árcédulát tenni, áruvá tett.

Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy sokan valóban most kezdik el látni: nincs visszaút, porba hullt – többek közt – a felsőoktatás nimbusza is.

Subscribe now

Technikai eszköz vs. “game-changer” technológia

Talán épp azért a megújult rémület, amit a filozófus Peter Hershock különbségként hangsúlyoz eszköz és technológia között. Röviden: az eszköz nem változtatja meg a játékszabályokat; a technológia igen. A technológiát, ahogy Hershock írja, nem használjuk (mint egy eszközt); a technológia egy új valóságot teremt körénk, amelyben részt veszünk – ilyen változást hozott például a social media, amelyet nem nevezhetünk puszta eszköznek2.

Ilyen változást hoz az LLM-alapú AI is. Persze egy ideig versengett az eszköz vs. technológia narratíva, de mára talán már látszik, hogy a szuperintelligensnek tűnő chatbotok nem maradnak meg puszta eszköznek. Társak, mentorok, barátok, gondolati keretek megalkotói, gondolkodásunk formálói, értelmezők lettek és lesznek egyre inkább (bár nem személyekről van szó, direkt használom így).

Hadd osszam meg itt az egyik – szerintem – legtipikusabb 21. századi motívumot Purser cikkéből, egy idézet formájában:

“Az irónia az első pillanattól átható volt. Ott állt Dixit, egy évi 80 000 dolláros elitképzés (Yale) terméke, aki arról tartott előadásokat állami egyetemek oktatóinak – például a San Francisco State University-n –, hogy a munkásosztálybeli hallgatóiknak bizony el kellene fogadniuk a ChatGPT-t. Az SFSU-n a hallgatók 60 százaléka első generációs egyetemista; sokan több állásban dolgoznak, bevándorló családból jönnek, ahol a tanulás a család egyetlen esélye a társadalmi felemelkedésre. Ezek nem azok a diákok, akik megengedhetik maguknak, hogy kísérletezzenek a saját akadémiai jövőjükkel.

Dixit üzenete a Szilícium-völgy tiszta evangéliuma volt: vállalj egyéni felelősséget, mindezt pedig vállalati közhelyekbe csomagolta. A professzoroknak – hangzott a tanács – nem az a dolguk, hogy ellenőrizzék vagy büntessék a hallgatók ChatGPT-használatát, hanem hogy bátorítsák őket: alakítsák ki a saját „személyes AI-etikai” iránytűjüket, és forduljanak a bennük lakozó „jobbik énjükhöz”. Magyarán: tegyük a terhet a diákok vállára. „Ne szervezzétek ki a gondolkodást!” – hirdette Dixit, miközben szó szerint a chatbotot árulta.”

Az egyetlen esély a hallgatók – és szüleik – “lázadása” lehet

Ahogy Purser cikkéből kiderül, az amerikai hallgatók sok helyütt maguk lázadnak a GPT-használat ellen. Hiszen nem azért fizetnek éves szinten busás összegeket, fektetnek hitelből a jövőjükbe és/vagy szakadnak bele az egyetem mellett a munkába, hogy egy chatbottal abszolválható képzésen vegyenek részt, ahol a tanárok chatbottal javítják a chatbot által megírt dolgozataikat.

Kár lenne tagadni a helyzet tragikusságát. Ha bármi is indokolja, hogy a felsőoktatás drága legyen, akkor az éppen az emberiesség (nem gépiesség és automatizálás), az odafigyelés, a közös gondolkodás, az ember-mentorok, a beszélgetések, az emberi tapasztalatok találkozása és a többi (jó, ez elég idealizált, de épp ez a lényeg, hogy efelé lehetne törekedni, most pedig éppen távolodunk ettől).

Az egyetemeknek nemcsak biztosítaniuk kellene ezeket a “lassú” és emberi feltételeket ennek a felpörgött búgócsigavilágnak dacára is, de gondoskodnia kellene arról is, hogy az odaadóan tanulni akaró hallgatóknak ne kelljen 2-3 helyen dolgozniuk, teljesen szétforgácsolódniuk ahhoz, hogy egyetemre járhassanak. Óraadói tapasztalataim szerint épp annyi hallgató szeretne ma is elmélyülten tanulni, mint 20 éve. Csak ma még sokkal, de sokkal kevesebben tehetik meg.

Subscribe now