De addig is: ezen a stílus dolgon, ezen elidőznék egy kicsit, mert ennek a tanulságai remélhetőleg messzire mutatnak majd. A NER gazdasági elit kommunikációs stílusa sokkalta inkább nyilvánult meg fogyasztási és értékválasztási preferenciákban, semmint szavakban.

Fontos, hogy ez viszont nemcsak a NER lehet.

Túravonalon elhelyezkedő kilátó elé ingatlant építeni, Balaton vizszintjét yachtozásra alkalmassá tenni, közben kivágni a nádasokat, kisajátítani partszakaszokat – ez csak néhány mindabból az otromba kulturálatlanságból, amelyek a NER-sikermellényes vállalkozókat nem tették maradéktalanul népszerűvé.

Fontos viszont most jól figyelni, hogy mi történik, és tudatosítani magunkban, hogy ez nem pusztán NER-esztétika – ez a pénz és egy sajátos értékrend találkozásának esztétikája. Még csak nem is magyar sajátosság, de nekünk itthon kell jól figyelni.

Engem például aggaszt, hogy egy nappal a szinte biztos ellenzéki győzelem előtt előállnak “semleges”, “self-made” gazdasági szereplők, akik szerint “ez a rendszer” (mármint ugye a régi rendszer:) a szólásszabadságot fenyegeti. Balogh Levente hívta fel erre a figyelmet a Partizánon, 2026-ban. Egész ironikus, nem?

De miért nem, mondjuk 2016. októberében, amikor a mostanában sokat emlegetett Antonio Gramscihoz kötött módszertan egyik első lépéseként beszántották a Népszabadságot? “A Mediaworks nevet viselő cég a lap veszteséges működésével indokolta a lépést, a szerkesztőség tagjai azonban már akkor is azt hangoztatták, hogy valójában politikai okok állnak a döntés mögött” – olvasni a Direkt36 2016 novemberi cikkében.

De értem: mindenkire szükség volt egy hete. Mondhattuk, hogy hátha az önbevallása szerint self-made cápa, akinek édesapja csak a Márka és az Olympus semmiségek megalkotója volt, aki, szintén saját szavaival, “karitatív” munkát végez a Cápák c. műsorban, még több embernek kedvet hoz a változáshoz. Még akkor is, ha a műsorban fintorog a műanyag-hulladékot nem termelő, tiszta csapvíztől. Még akkor is, ha nem tudja, hogy egy PET-palackot maximum 1–3 alkalommal lehet újrahasznosítani.

A látszat ellenére, nem kifejezetten Balogh Leventéről akarok írni, nem is a vele együtt nyaraló jó barátról, Wáberer Györgyről. De mégis, az egész beszéde, a tudatlansága megtestesített valamit ebben az interjúban, amit jól ismerhetünk: a NER-ből.

Legyen szemünk észrevenni: a NER-esztétikában sokan magukra találhatnak NER nélkül is. Nem kell hozzá más, mint sok pénz és az önkritika vagy a mások tudomásul vételének teljes hiánya.

Ezért aggasztó nekem a jelenség, amikor ezekre az újonnan eszmélt gazdasági szereplőkre hirtelen elismerő kommentáram zúdul, hogy jajj, de jól látják ők, akiknek “nem a hangyák hordták össze a vagyonát”, meg hát “nem is a szél fújta össze”. A jó öreg kapitalizmus ideológiájának kritikamentes átvétele: amikor azt hisszük, hogy akinek vagyona van, az, mondjuk, okos. Vagy művelt. Vagy a szókincse tíznél több. A helyzet az, hogy mindez nemcsak Mészáros Lőrincre nem igaz – ez a gondolati csomagolás pedig hatalmas csapda lehet a jövő tekintetében.

Egy új, lelkes és gondolkodó társadalomban ne az új gazdasági elit legyen a politikai “karmester”, ahogy szintén Balogh Levente vizionálta magát és a hozzá hasonlókat. Nem. El kell felejteni, hogy kizárólag a gazdasági siker bárkit is méltóvá tesz arra, hogy az ő gondolatait értékesebbeknek vagy megfontolandóbbnak tartsuk másokénál.

A gazdasági siker önmagában semmire nem jogosít, nem szabad, hogy jogosítson, hiszen kizoomolva a magyar kontextusból, és szétnézve a világban, éppen ennek szeretnénk gátat szabni –

• hogy gazdasági érdekek a világot 1%-ra és 99%-ra oszthassák

• hogy gazdasági érdekek miatt megszűnhessen a hozzáférhető lakhatás lehetősége

• hogy gazdasági érdekek miatt városok tiszta ivóvíz nélkül maradjanak

• hogy gazdasági érdekek miatt a PET-palackos víz sikkesebb legyen, mint a tiszta csapvíz. És a többi.

Ha ezt a megértést nem tudjuk keresztülvinni társadalmilag, ha nem tudjuk megerősíteni azt a látásmódot, hogy a közjavakhoz és a társadalom jóllétéhez kell a gazdaságot alakítani, nem pedig a gazdasághoz a társadalmat, akkor azért sok jóra ne számítsunk, akkor pénzen továbbra is minden megvehető marad – hiába a NER bukása.

Mások által kitalált rendszerekben működünk, és fogalmunk sincs, ki hozza a játékszabályokat (de ha van fogalmunk, ráhatásunk akkor sincs). Pedig nekünk nem egymással lenne beszélnivalónk! Hanem például azokkal, akik miatt naponta, a legindokolatlanabb helyzetekben, nulla extra szolgáltatásért, nulla értékadásért és méregdrága árak mellett is megkapod a kérdést a képernyőn: mennyi borravalót szeretnél hagyni?

Megmondom: semennyit.

Az én kérdésem: mi lenne, ha megfizetnéd rendesen a munkavállalóidat, hogy ne legyenek az én és más vásárlók jóindulatára szorulva, amikor heti 40 órát robotolnak neked, a gigaprofitokat bezsebelő nagyvállalatnak? Igen, nyilván a nagyvállalatokról beszélek, “akik” gyakran oligopol helyzetükből kifolyólag a versenynek legkevésbé kiszolgáltatott szereplők – de még a bújtatott “kis díjak”, a borravaló-koldulás sem túl olcsó megoldások a számukra.

A legtöbbször persze mégis adok – borravalót. Ebben pedig nagy szerepe van a kisebb-nagyobb monitoroknak, amelyek gondos pszichológiai dizájnnal hatnak. Ez a technológia még a Covid időszakában terjedt el, de azóta is feszültséggel fűszerezi a hangulatot a pénztár túloldalán álló és a vásárlók között.

Amikor először láttam meg a nagy, amerikai gyorsétterem-láncok pultján kihelyezett borravaló-képernyőt – pár éve –, eléggé kiakadtam magamban. Pláne, amikor a smiley-skála alapján még a mosolytalan arcomat is +5%-ra taksálták. “Ha nem vagy elégedett, adj 5% pluszt.” Ha vörös a fejed az elégedetlenségtől, akkor 0%-ot. (Szerintem utóbbi épp az a szint lenne, amikor visszajár a pénzem 100%-a.)

Ezek a trükkös kis képernyők felelősek azért a jelenségért, amit ma az Egyesült Államokban úgy hívnak: “guilt tipping”.

Olyan ez, mint amikor karácsonykor az ajándékok megvásárlása után kicsit többet adsz az utcai zenésznek. Most vettél egy 1800 forintos tejeskávét, nehogy már akkora fillérbaszó legyél, hogy nem tudsz odaadni szegény baristának 360 forintot. Csak egy bökés a képernyőre. Nem is volt olyan nehéz, ugye?!

A fogyasztói kultúra hőskorában, amikor még a vásárló valóban számított, a borravaló a kiváló élménynek szólt. Persze sok országban kifejezetten sértésnek vették és veszik ezt a gesztust, egyfajta alamizsnaként tekintenek rá. (Hogy mi a baj a borravaló-kultúrával, arról a következő héten írok bővebben.)

Szóval, van ez a képernyő.

Aki digitális területen dolgozik, jó eséllyel tudja a trükköt, amit a NYTimes tech-újságírója is megoszt: a titok a fogyasztói viselkedést befolyásoló dizájban rejlik. A fentebb már említett, előre beállított borravaló-opciók kialakítása a képernyőn azt eredményezi, hogy a legegyszerűbb választás gyakran egy nagyvonalúbb borravaló lesz, nem pedig egy alacsonyabb összeg vagy annak teljes elhagyása (pl. ha van “nem adok”, 5%, 10%, 15% és 20% opció, akkor a legtöbben a 10%-ot és a 15%-ot fogják választani). Ahogy a lenti kép is mutatja, a dizájnelemek elrendezésével is tovább lehet játszani / manipulálni.

A lényeg, hogy ezek a dizájnok úgy vannak pszichológiailag kitesztelve, hogy a látszólagos szabadságot megadja, de a legkönnyebb és a legkevésbé kínos választás nem feltétlenül az, amelyik megoldásra szíved szerint rámennél. Inkább kimenekülsz a kellemetlen helyzetből.

Szuper technológia, amely lehetővé teszi, hogy akkor is szarul érezd magad, ha egy 20 másodperces, szinte szótlan interakció után nem hagysz legalább 10% borravalót.

Rengeteg embert rohadtul zavar (engem biztos), hogy az egyébként is méregdrága cuccok ára mellé még az 5–10–20%-os borravaló is elvárás lett, nem beszélve az olyan, szabályozásban “junk fee”-ként hivatkozott semmitmondó tételekről, mint a “szolgáltatási díj”, meg a “kényelmi díj”. Ezek, hasonlóan a magától értetődő borravalózáshoz, semmilyen extra értéket nem közvetítenek, nem jelentenek semmit, puszta lehúzás, többségük pedig még csak nem is opcionális.

Pár hete hazafelé jövet bementem egy dohányboltba, mert már csak itt tudtam éjjel gumicukrot venni. Leveszem a párszáz forintos gumicukrot, mondom, kártyával fizetnék, erre a srác azt mondja: oké, kérlek, válaszd ki, mennyi borravalót szeretnél hagyni és utána tudsz fizetni. Kicsit megütött a dolog. Kérdeztem, hogy vajon miért nem fizetnek annyit a dohánybolt tulajdonosai a munkavállalóknak, hogy ne legyenek a vásárlók alamizsnájára szorulva. Nincs elég bevétel, itt a Moszkva tér melletti dohányboltban? Tudom, költői kérdés és talán nem a jó személynek tettem fel. De elég önérzetesen jött a válasz, hogy “vannak, akik kifejezetten szeretnének adni, hát így tudnak”.

Javaslom, hogy aki kifejezetten szeretne adni, az hordjon magánál aprót (de vigyázzon, mert az “apró” fogalma sem az már ma, mint pár éve, ne tévesszen meg senkit, hogy forgalomban vannak még 10 meg 50 forintosok is), és akkor nem kell egy elektronikus rendszeren átmennie az egész drámának. Amúgy meg… ne nézzük hülyének egymást.

A cikk folytatásában arról lesz szó, hogy mi minden gazdasági probléma adódik a borravaló-kultúrából, és hogy a “kisember barátja” Trump elnök “no tax on tips”, azaz adómentes borravaló ötlete miért nem kedvez a kiszolgáltatott csoportoknak.

Ahogy arról még 2024-ben írtam az Új Egyenlőségen, a kulturálisan ellentétes pólusú woke (kulturális “baloldal”) és post-truth (populista jobboldal) közös gyökere az elitekkel szembeni bizalmatlanság. Az emberek átverve érzik magukat – lássuk be, érthető módon –, és ezek a mozgalmak pedig csatornázzák ezt az érzést.

Az én állításom itt is az, hogy a “tradwife” nők és az “alfahím” férfiak kulturális térhódítása ugyanabból a tapasztalatból fakad. Mindez nem konzervatív fordulat, pusztán kapaszkodás és menekülés a kaotikus és kiszámíthatatlan jelenből. A tradwife influenszerek tevékenysége idealizálja azt a világot, amelyben a nő szerepe kizárólag a család és a háztartás vezetése volt. Az “alfa férfiakról” szóló diskurzusok pedig idealizálja azt az állapotot, amelyben egy férfi… hát, alfa.

Idézek a King’s College London egyik tavaly megjelent kutatásismertetőjéből, miszerint

egy 1000, 18–34 év közötti fiatal nő bevonásával készült felmérés szerint a tradwife tartalmak vonzereje számukra kevésbé a férfi mint kenyérkereső és a nő mint gondoskodó hagyományos szerepmodellben rejlik, sokkal inkább az egyszerűség, a ráérősség és a mind egyre megterhelőbb, mégis bizonytalan munka világából való menekülés esztétikájában.

Szóval a töke tele van mindenkinek a rohanásból, a szarrá hatékonyított világunkból, ahol épp a “hatékonyság” miatt rohanunk egyre jobban (lásd: Jevons-paradoxon: minél hatékonyabb egy rendszer, annál több erőforrást használ el összességében). Szóval egyre hatékonyabbak vagyunk, ezért sokszor egyre kevesebb időnk van, olykor egyre kevesebb pénzért.

A hatékonyság – vigyázat – nem az egyszeri embernek szól! Nem azt jelenti, hogy több időd lesz, ugyanazon életszínvonal megtartása mellett. Nem. A “hatékonyság” kizárólag a profit termelésére vonatkozik, azaz minden hatékonyságnövelő technológiát – most éppen az LLM-rendszereket, az A.I.-t – egy dologra használunk a rendszer szintjén, mégpedig hogy tovább koncentráljuk a mára egyébként is morbid mértékben koncentrálódott tőkét.

Ebből van elege most már egyre többeknek, de kiemelt módon a fiatal, 35 év alatti generációknak. Az vesse rájuk az első követ, aki szerint ez nem érthető – mondanám, ha nem épp pár napja feszültem volna össze egy taxissal, aki bayerzsolti mélységekbe ragadtatta magát azon érvelésében, hogy mi a faszt nyávog itt mindenki, 150 millióért mennek a budapesti lakások, van pénz, ha meg nincs, hát akkor ki lehet menni dolgozni külföldre – sose volt ilyen jó. Mikor mondtam, hogy az én apám 11 éves koromtól külföldön dolgozik, hogy a tanulmányaimat meg a jobb anyagi körülményeket biztosítani tudja nekem és a húgomnak, és volt, hogy 5 évig nem találkoztunk, akkor a válasz az volt: “valamit valamiért”.

Na. Hát így. Szóval ő biztos rávetné azt a bizonyos követ a 22 éves, A.I. miatt állást nem találó pályakezdőre, aki szívesen lassítana a tempón, és aki úgy gondolja: ha önmagában a #slowlife nem elég valid, akkor legyen #tradwife. Vagy #alphamen?

Az alfának lenni mint megoldás, elsőre – meg másodjára is – elég visszataszítóan hangzik (nekem biztosan). Másrészt, minden izé nélkül, de nincs annál bétább dolog, mint arról tanulni, hogyan legyünk alfák. Hát még akkor, ha hozzávesszük, hogy a téma legkiemelkedőbb, legsikeresebb nagyágyúi az olyan kimondottan nőgyűlölő – és hát, kognitív kapacitás szintjén sem csúcsegyed – férfiak, mint Andrew Tate. Nem szeretnék itt elemzésekbe bocsátkozni erről az emberről, mindenki ítélje meg belátása szerint, hiszen tömérdek tartalom és magvas gondolat elérhető tőle a “zinternetten”.

Ami ennél fontosabb: biztosra veszem, hogy az ilyen Tate-féléket követő férfiak sokasága nem hülye és nem is egy agresszív állat – Tate maga mindkét fogalmat tökéletesen kimeríti. A követői többsége viszont, merem hinni, csak végtelenül talajvesztett, valószínűleg apafigura hiányával küzdő férfiak. Erre erősít rá számomra a The New Yorker cikke is, ahol a 3000 dolláros alpha boot camp résztvevői őszinte leveleket írnak az apjukhoz, mellette földön alszanak hálózsákban, párna nélkül, és nehéz farönköket cipelnek. Nem kétlem, hogy ez jót tesz nekik, mivel mindegy, hogyan szakadsz ki abból a világból, amelyből menekülnél, jógatáborokkal, világ körüli úttal vagy alphamen boot camppel, a hatás meglesz: amikor haza mész, kicsit kisimultabb leszel, kicsit talán bizakodóbb. Lehet, hogy valaki változtatni is tud néhány dolgon. De a világ, ami életre hívja az összes ilyen menekülési utat, nem szűnik meg körülötted.

Ami tehát a nők esetében a tradwife, az a férfiak esetében az alfa: menekülés a jelenből, menekülés az ittésmost kezelhetetlennek tűnő kihívásai elől. És ahogy a legtöbb nő nem lesz “tradwife”, úgy a legtöbb férfi nem lesz “alfa”. Mert nem is ez a lényeg.

Ez nem a genderről szól, hanem a fantázia, illetve a megértés irányításáról: ha azt érzed, hogy valami kurvára nem oké a világban, de nem nagyon tudnád megfogalmazni, hogy pontosan mi az, akkor csak idő kérdése, hogy megjelenjenek a leggátlástalanabb, leghangosabb, legszélsőségesebb figurák és elirányítsák a megfejtéseidet és csatornázzák a frusztrációdat. Pláne, ha még elég fiatal vagy, és nem sokat tapasztaltál – pláne, ha a Covid-lezárások miatt a legfontosabb szocializációs évek estek ki az életedből.

Az #alfa és a #tradwife persze a legtöbbek számára csak képzeletvilágok maradnak. Ennek hátulütője, hogy esetleg a jelenből kivonódik a potenciális cselekvés képessége, illetve az ehhez szükséges energia. Arról már írtam, hogy a képzelet, illetve a kitörés az “úgysem lehet máskéntből” mennyire fontos lenne. Sajnos ezek a #-mozgalmak arra jók, hogy a képzeletet megragadják, de valós változtatási potenciállal nem rendelkeznek, így csak a frusztrációt erősítik – meg a szakadékokat random csoportok között. Ezek a szerepek ábrándok maradnak – a tettek és a valóság megváltoztatásának képessége nélkül. Ez az igazi gond velük.

Őszintén szólva nekem azért mégis nagyon megnyugtató a King’s College London eredménye, mert azt mutatja, hogy a fiatal nők is átlátnak a szitán: nem idealizálják a múltat, egyszerűen csak nem akarnak megőrülni a jelenben. Érhető.

Subscribe now

A munkásokból fogyasztót kell nevelni

Edward S. Cowdrick – az emberi munkaerő, a bérek és a munkaerőpiac korabeli szakértője – volt az első, aki kifejtette és javasolta a vásárlóerő hiányának egy lehetséges megoldását: a munkásokat fogyasztóvá kell formálni (nevelni). Cowdrick azzal érvelt, hogy minél hatékonyabb a termelés, a piaci siker, a gazdasági profit megteremtésében annál nagyobb szerep jut a fogyasztásnak, mégpedig tömeges méretekben. A fogyasztáshoz, vásárláshoz mindenek előtt viszont szabadidő és pénz kell.

Sok munkás heti 6 napot, akár napi 12 órát dolgozik. A bér jó, ha a legalapvetőbb szükségleteket fedezi. Az elégtelen bérek és a hosszú munkahét, munkanapok miatt egyre többen emelnek hangot az érintettek közül. Egy pillanatra még azt is gondolhatná a hollywoodi popkultúrán és a Coca-Cola-hegemónián szocializálódott ember, hogy ez nagyon is lehetne “amerikai” dolog.

De nem lett az: a médiapánik és a saját megtakarítások elvesztésének réme a tisztességes, nem-munkás középréteget egy szemvillanás alatt radikalizálta, de legalábbis hiszterizálta, szolidaritásnak nyoma sincs. Frederick Lewis Allen, a korszak amerikai krónikása, ezt az időszakot így írta le: amikor “a tolerancia hiánya amerikai erény lett”.

A világháború után tehát megerősödtek a szakszervezetek és gyakorivá váltak a sztrájkok. A 10-es évek végére munkások tömegei ébredtek öntudatra – önnön fontosságuk és egységben rejlő erejük tudatára. Főként acél- és szénipari munkások százezrei szerettek volna maguknak méltóbb életkörülményeket – magasabb bért és rövidebb munkaidőt –, persze nem kizárólag: 1919-ben például a bostoni rendőrség számos tagja is fölemelte a hangját az alacsony rendőri bérek ellen.

A bolsevik rém megjelenik

A médiában és a közszférában válaszul megszületett a bolsevik rém képe: az emberek a sajtó nyomán okkal gondolhatták, hogy az éhbértől nem sokkal magasabb bérek eléréséért sztrájkoló munkások valójában a bolsevik rémuralom kiépítésének céljából mennek utcára. Ahogy arra politikusok nem voltak restek rendszeresen hivatkozni: ha sikerrel járnak a sztrájkolók, akkor a polgárság megtakarítása elvész, mindent el fognak tőlük venni.

Ez a politikai és gazdasági érdekek mentén szervezett médiahadjárat olyan sikeres volt, hogy a neoliberálisok egészen napjainkig többé-kevésbé sikerrel alkalmazzák a főbb üzeneteket: legyen szó társadalmi igazságosságról vagy környezetvédelemről, a “kommunista” címke abszolút ütőkártya. A média által gondosan, napi szinten szított félelem pánikot váltott ki a lakosság szélesebb körében is: “itt vannak a bolsevikok közöttünk, hetek kérdése és kitör a harc”.

A profit biztosítása – pipa

Ebben a légkörben tehát több szempontból is kapóra jött a gazdaságilag is kívánatos fordulat: a munkás fogyasztóvá nevelése és a fogyasztás lehetőségeinek megteremtése. A 40 órás munkahéttel, a bérek megemelésével, a hitelfelvétel lehetőségének megnyitásával olyan emberek előtt, akikkel a bankok addig nemigen álltak volna szóba. Mindezekkel a kis kompromisszumokkal a vállalatok többfrontos győzelmet könyvelhettek el: a tömegtermelésnek felvevőpiacot, így a profit bebiztosítását nyerték; elaltatták a munkásmozgalmak dühét, a “bolseviknak” címkézett érzületet kapitalista felhalmozásba konvertálták.

A tömegtermelésre adott válasz a tömegfogyasztás szüksége és a mára tulajdonképpen globálisan is hegemón helyzetben lévő fogyasztói kultúra megkonstruálása lett. A fogyasztói kultúra – valamint az olyan, mára őshonos közgazdasági alapfogalmak, mint a “vásárlóerő” – ebben az évtizedben született meg. A “gyakorlati képzés” – a munkás fogyasztóvá nevelése – pedig szemléltetéssel, történetek bemutatásával, a vágyak irányításával és tudatos átalakításával történt.

Megszületett a professzionális tömegkommunikáció és a ma ismert reklámipar

A ma ismert PR, valamint az ehhez szorosan kötődő reklámipar szintén a 20-as évek Amerikájának terméke. A reklám fogyasztót nevelt, a PR pedig egyrészt kiszolgálta az emberek, illetve közvetlenül a sajtó kíváncsiságát, másrészt a diskurzus uralásával igyekezett befolyásolni azt, hogy miről miként vélekedjenek. A reklámokon keresztül kialakult az embertömegek képessége a vásárlásra, a tulajdonlásra, a felhalmozásra, a hiteligénylésre és annak visszafizetésére – ez lett a tőkések záloga a tömegtermeléssel elérhető hatalmas profit megszerzésére, a túltermelési válságok elkerülésére. A PR-ral pedig létrejött egy fal a történések és ezek tudatos reprezentációja között.

Sigmund Freud Amerikába emigrált unokaöccse, Edward L. Bernays 1923-ban publikált Crystallizing Public Opinion c. könyvében két fontos társadalmi okot is említ, amelyek indokolttá teszik a közvélemény – észrevétlen – irányítását, a köz felé történő (tömeg)kommunikáció tudatos megtervezését.

Az első okként az ipari aggregátumok létrejöttét nevezi meg. Ezeket a gazdasági tömörüléseket egyre hatalmasabb méretük és az abból fakadó egyre jelentősebb politikai és társadalmi befolyásuk miatt egyre inkább a közszféra részének tekintették, semmint hermetikusan elzárt gazdasági szereplőknek.

A másik társadalmi ok Bernays megfigyelése szerint, hogy – az írni és olvasni tudás, valamint a demokratikus alapelvek elterjedésével – az emberek, és különösen a nevükben eljáró újságírók, egyre inkább felhatalmazva érezték magukat, hogy információt követeljenek és cserébe véleményt fogalmazzanak meg olyan területekről, amelyekkel foglalkozni korábban az arisztokrácia privilégiuma volt (politika, gazdaság, társadalom).

Ekkorra tehát úgy tűnt, hogy az egyre szofisztikáltabb és érdeklődőbb közvélemény megkerülhetetlen, így képes arra, hogy nyomást gyakoroljon mind a politikai, mind az ipari szereplőkre. Válaszul tehát létrejöttek a közönségkapcsolati osztályok és a professzionális kommunikáció, a feladat pedig az újságírók informálása – például ha vasúti baleset történt, akkor arról, hogy a vasút üzemel és biztonságos, és igyekszik a legmagasabb színvonalat nyújtani mindenben, hogy utasai kedvébe járjon, és azok a vasutat válasszák közlekedési eszközüknek. Az újságírói munka újrapozicionálásáról, az újságírók öntudatosabbá válásáról Bernays megidézi Ray Stannard Baker 1919-es versailles-i béketárgyalásokon szerzett benyomásait.

Baker beszámolójában leírta, hogyan botránkoztatták meg az amerikai újságírók az óvilág, de leginkább a francia külügy finom képviselő urait azzal, hogy “nem kérték, de követelték az információt” és a tárgyalásokon való részvételt. Baker leírása szerint az amerikai újságírók “minden ajtóban ott voltak, minden váll fölött igyekeztek átlesni”. Benyomásait végül így összegezte: “olyan nyersek és tolakodók voltak, mint maga a demokrácia”.

Ez a beszámoló a 20. század második évtizedének küszöbéről jól szemlélteti, hogy miként vélekedett az elit – legalább egy része – a nép jogainak, a társadalmi hierarchiának és a régi rendnek a kérdéseiről. A 20-as évek elejére már jól látszott, hogy érdemesebb mézzel befogni a legyeket, mintsem ecettel. Így gondolta Bernays is: ha a nép szabadságot követel, akkor nem kell neki szabadságot adni, elég a szabadság illúzióját – azaz a szabad gondolkodás és a szabad döntések illúzióját.

Így született meg Bernays Propaganda c. könyve 1928-ban, amely ma is érvényes – de legalábbis széles körben alkalmazott – alapokat fektetett le a tág értelemben vett reklámipar és a politikai kommunikáció számára. A szerző úgy gondolta, hogy a 20-as években a tömegtermelés és az elégtelen mennyiségű vásárlóerő miatt kialakuló eladási versenyt az döntheti el, hogy melyik gyártó, esetleg szolgáltató tud jobban kedvébe járni a köznek. De ezeket a folyamatokat nem annyira lineáris ok-okozatokként, hanem a háttérben ható, ügyesen irányított folyamatok eredményeiként írta le.

Bernays gondolata termékeny talajra hullt, impozáns ügyfélkörének szemléltetéséhez talán elég azt megjegyezni, hogy nem egy, hanem egyenesen négy amerikai elnök követte kommunikációs tanácsait – Coolidge, Wilson, Hoover és Eisenhower is, a kört pedig számos nagyvállalat is bővítette. 60 évvel később, amikor 93 évesen (1985-ben) születésnapi interjút adott a New York Timesnak, még mindig beleborzongott egy professzionális – különösen intézményi és politikai – kommunikáció nélküli világ és egy valódi tömegdemokrácia gondolatába.

A tömegkommunikáció és az “influenszermarketing” kezdetei

A Propaganda “The Psychology of Public Relations” (A professzionális kommunikáció pszichológiája – a szerző) c. fejezetében a “tömeg” pszichológiáját, az emberek tömeges motivációit boncolgatja Bernays. Segítségül hívja többek között nagybátyja, Sigmund Freud elméletét is a vágyak civilizációs elnyomásáról. Pontosabban arról, ahogy az emberek elnyomott vágyaikat társadalmi viselkedésükbe forgatják. Bernays rávilágít, hogy az emberek döntéseit nem racionális érvrendszerek irányítják, sokkal inkább elnyomott vágyaik, társadalmi divatok és befolyásolási láncolatok. Utóbbiak élén állhatnak híres, sikeres, elismert emberek, vagy egy-egy foglalkozás jeles képviselői is.

Bernays megfogalmazta az irracionális fogyasztás mozgatórugóit: a fogyasztói társadalomban nem pusztán a fogyasztási cikkek önmagukban rejlő gyakorlati haszna miatt választjuk őket, hanem mert a termékeken keresztül üzenhetünk önmagunkról és másokról olyan dolgokat, amelyekről egyébként nem beszélünk.

Például nem illik nyíltan kijelenteni, hogy „én sokkal gazdagabb vagyok, mint te”. Ezzel a típusú vásárlással érzelmeinket, vágyainkat és elfojtott érzéseinket elégítjük ki, illetve egyfajta presztízs szimbólumokat ragadunk meg – ez határozza meg fogyasztói énünket.

Bernays példája, hogy az új PR-iskola szakembere már nem azt fogja hangsúlyozni egész oldalas újsághirdetésekben, hogy a bacon olcsó és tápláló (ahogy az a régi iskola hirdetéseiben szerepelt volna), hanem először fölteszi a kérdést: “Vajon kinek van a legnagyobb hatása az emberek táplálkozási szokásaira?” “Az orvosnak.” Azaz: orvosokat kell szerezni, akik kifejezetten javasolják majd a bacont az emberek étrendjébe. Ennek a szemléletnek a hosszú távú hatásai az egész 20. századon végigvonultak. Az 50-es években létrejöttek az első gazdasági szereplők által szponzorált kutatóintézetek, think tankek, fizetett kutatások és ennek következtében a napjainkban különösen sokat emlegetett “ál-tudomány” és “áltudományos eredmények”.

Bernays másik példájában azt veszi végig, hogy miként lesz az emberek számára természetes, hogy otthonuk tartalmazzon egy dedikált zeneszobát, a zeneszoba sarkába pedig zongora kerüljön. Specifikus példa, amelyen keresztül a szerző bemutatja a befolyásolási láncolatok – és híres, érdemes “influenszerek” – használatát (55-57).

A szerző érvelésében visszatérő kulcselem, hogy a “fogyasztó” végig azt gondolja, hogy az ötlet az övé, illetve az, hogy milyen autót vett és van-e zongora a házában, a saját döntéseit tükrözik. Ez viszont, ahogy Bernays leírja, nincs így: azért vette meg az autót, mert tudja, hogy a szomszédai azt gondolják, nem engedheti meg magának; vagy mert attól sikeresebbnek tűnik és több üzletet kötnek majd vele; vagy mert egy híres, általa irigyelt művésznek is olyan van.

Megszületett tehát a szabadság eszméjét a vásárlói döntésekre konvertáló Amerika, amely szemlélet mára hegemón pozíciót élvez szerte a glóbuszon. Ezt az illúziót adja meg – vagy inkább igyekszik megadni – a fogyasztói kultúra, a kapitalizmus társadalmi fonákja.

Létrejött a kapitalista kultúratermelés, a fogyasztói társadalmat tápláló seholsincs ország vizuális reprezentációi, amelyek a társadalmi valóság látszatát keltik épp azért, hogy a társadalmi valóság elkezdjen hozzá hasonulni. Sajátos visszacsatolási rendszerek épülnek ki társadalmi reprezentáció és társadalmi valóság között (Hollywood, brandek, életérzés, reklámok).

A Nagy Gazdasági Világválság

“Végül a Pánik sokként hatott – az első sokként – arra az illúzióra, hogy az amerikai kapitalizmus varázslatosan működik. Mint egy robusztus, jó egészségnek örvendő ember, aki első komoly betegségét éli át, az amerikai üzletember hirtelen ráeszmélt, hogy ő is ki van téve a pusztító erőknek. A sokk nem korlátozódott az Egyesült Államokra. A látszólag legyőzhetetlen amerikai prosperitás világszerte a politikai demokrácia és a gazdasági pénzügyi kapitalizmus előnyeit hirdette.”

Ezeket a sorokat Frederick Lewis Allen 1940-ben fogalmazta meg, Since Yesterday című könyvében. A Nagy Gazdasági Világválságként elhíresült időszak 1929 őszén kezdődött, egy szeptember elejétől november közepéig tartó tragikus tőzsdei eseménysorozattal, ahol a pénzpiacot mozgató két legfontosabb érzelem, a kapzsiság és a félelem hektikus és hirtelen váltásai mindössze néhány hét alatt közel annyi pénzt égettek el, amennyi az Egyesült Államok teljes I. Világháborús anyagi ráfordítása volt, illetve az akkori államadósság kétszerese – nominális értéken 30 milliárd dollár.

Fölösleges megkérdeznünk, hogy lett-e bármilyen mélyebb átgondolása, vagy következménye az ezt követő négy év megrázó eseményeinek, a megannyi ellehetetlenült emberéletnek – tudjuk, hogy nem.

1930-ban Allen szerint a brókerek már viccelődtek, nevetgéltek a veszteségeiken, és efféle poénok járták a Wall Street irodáit: “Úgy tudom, kéz a kézben ugrottak ki az ablakon, mivel kapcsolt számlájuk volt.” A rendszer szíve tehát viszonylag gyorsan gyógyult, de mi lehetett a helyzet a közvéleménnyel? Ugyanezen év januárjában az emberek számára a gazdasági válság mint mindenre kiható probléma, gyakorlatilag még nem létezett: egy ekkori közvéleménykutatásban a munkanélküliséget a 18. legégetőbb problémának jelölték.

Még egy évvel később is – amikorra a munkanélküliek száma lassan meghaladta a 6 milliót, csak 12. volt a probléma-térképen. A közerkölcs és a közbiztonság romlása, az alkoholtilalom hatástalansága és az ehhez kapcsolódó gengsztervilág mind-mind aggasztóbb volt a legtöbb ember számára. Egy midwesti megszólaló elmondja Allen könyvében, hogy 1929-30 és 1930-31 telén az emberek fékevesztetten, fürdőkádból vedelték a gint az összejöveteleken, és a nők is látványosan és egyre növekvő számban küzdöttek alkoholproblémákkal.

A Wall streeten átélt sokk tehát csak jóval később mart a farmerek és gyári munkások húsába – de ettől végül nem fájt kevésbé.

Mi volt a politikai válasz? Hoover elnök nem szűnt meg az önsegélyezést, önálló kilábalást és a gazdaság önregeneráló mechanizmusait hirdetni – a “gazdaság sebeit a gazdasági test sejtjeinek tevékenysége gyógyítja majd meg – a termelés és a fogyasztás.” Előbb adott pénzt a farmereknek, hogy állataikat etetni tudják, mint hogy saját családjukat megvédjék az éhezéstől és a hidegtől; előbb látta jónak a korabeli nagyvállalatok támogatását, mint az éhezők segítését.

Egy új vallás rövid tündöklése – a technokrácia abszurd ideája

A technokrácia olyan vezetési stílus, amely a technikai és tudományos szakértelmet helyezi előtérbe a politikai döntéshozatalban és a társadalom irányításában. A technokraták úgy vélik, hogy a társadalmi problémákat elsősorban műszaki és tudományos megoldásokkal kell kezelni, nem pedig politikai vagy ideológiai alapon.

A technokrácia azt sugallja, hogy lehetséges volna egy olyan társadalom, ahol nincs szükség politikára vagy ideológiára – csak technológiára és tudományra, amelyek mintha semleges, univerzális megoldásokkal szolgálnának minden kihívásra. Valójában azonban ezek az „eszközök” soha nem függetleníthetők attól a társadalmi és hatalmi közegtől, amelyben működnek.

Howard Scott, akit a technokrácia elméletének atyjaként tartanak számon, a harmincas években rendkívüli népszerűséget élvezett. A korabeli sajtó élénken cikkezett róla, és a közvélemény jelentős része lelkesen fogadta a technokráciát mint ígéretes kiutat a gazdasági világválság sújtotta korszakból. Ugyanakkor, mivel érdemleges, gyakorlati útmutatás sosem érkezett, hogyan is kellene működtetni a mérnöki tudományok uralmát, a siker lángéletűnek bizonyult.

Scott egy racionális működést álmodott meg, ahol a döntéseket nem politikusok, hanem mérnökök hozzák – a probléma viszont úgy fest, hogy amint valaki társadalmi döntéshozóvá válik, akkor elsősorban mégiscsak politikusi köpenyt kell öltenie a mérnökire. Az ugyanis, hogy mit látunk egyáltalán problémának, mi az, amire megoldást keresünk – akár mérnöki módszerekkel –, meglehetősen sokrétű politikai, illetve filozófiai megfontolásokon múlik. Számos dolog lehet racionális – vagy tűnhet racionálisnak – más-más szempontokból.

A mérnöki tudomány, a technológiai fejlesztés nem képes megfogalmazni, hogy miért és mire szeretnénk megoldást kapni. Amikor már eldöntöttük, hogy számunkra valamiért fontos, hogy mielőbb eljuthassunk A-ból B-be, vagy hogy kevesebb energiabefektetéssel tarthassuk rendben az otthonunkat – moshassunk, portalaníthassunk, mosogathassunk és a többi –, akkor jöhet a tudományos, technológiafejlesztési ötletelés. Ehhez viszont – mégegyszer – egyet kell értenünk abban, hogy mi a probléma. Egy demokráciában éppen az alapján választják meg a politikusokat, hogy ki mit lát problémának, ki mit szeretne megváltoztatni, fejleszteni, középpontba helyezni.

Közlekedés vagy természetvédelem? Gazdasági hatékonyság vagy a mentális betegségek csökkentése? Növekedés vagy fenntartható stagnálás? Minél jobb a keveseknek vagy minél jobb minél többeknek? Több gyerek születése vagy a már megszületett gyerekek minél szeretetteljesebb felnevelése? Ezen kérdések megválaszolása, a prioritások felállítása mind-mind politikai – vagy ha tetszik filozófiai – döntés, nem pedig mérnöki.

Az USA masszív gazdasági fölénye kialakul. A jó élet pedig egyenlő lesz a (túl)fogyasztással.

“Semmi sem annyira haszontalan, mint nagyon hatékonyan csinálni valamit, amit egyáltalán nem kellene csinálni.” /Peter F. Drucker/

1940-től az 1950-es évek közepéig az USA bruttó nemzeti összterméke (GNP) több mint 400%-kal nőtt. Ebbe beleszámít a háborús termelés 1940–45 között, ami jelentős gazdasági növekedést hozott az országnak. A bázishatásnak megfelelően ezt ennél lassabb, de még mindig masszív növekedést produkáló 10 év követte. (Viszonyításképpen, a neoklasszikus közgazdaságtan hívei ma a “fejlett gazdaságokban” 2-3% közötti éves reál GDP-növekedést tartanak gazdaságilag egészségesnek és fenntarthatónak.)

Az 1950-es évek közepén egy átlag amerikai ötször annyi dollárt tudott elkölteni (a megélhetési költségeken felül), mint a 40-es évek elején.

Míg Európa és Japán a világháború utáni újjáépítéssel foglalkozott, az USA gazdasági pozíciója egyre erősödött. Ezeket az évtizedeket mind a korabeli források, mind a történeti emlékezet gyakran a virágzás évtizedeiként, a megvalósult Amerikai Álomként írják le: egy ország, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok megszűntek, hála a tömegtermelésnek és a tömegfogyasztás demokratizáló erejének.

Egy tisztességes amerikai állampolgárnak nem is volt akkoriban más hazafias kötelessége, mint fogyasztani – minél nagyobbat, minél többet, minél gyakrabban.

A gazdaság elméletei jól kiegészítették ezeket a tőkeérdekeket, a politikai kommunikáció és a sajtó pedig ügyesen mögérendelte azokat az ideológiai elemeket, amelytől mindez egy szent célként tudott feltűnni, és amely egyre erősebben összekötötte az amerikai nemzeti identitást a technológiai vívmányokkal, vásárlással, megalomániával, felhalmozással.

A korabeli gazdasági elit pedig akkor is azt mondta, mint amit ma: ha nem így lenne, ha nem tenné meg minden amerikai a tőle telhető legtöbbet, hogy a fogyasztás maximáját teljesítse, akkor összeomlana a gazdaság.

Az orosz nyúl szent céllá változtatja a gazdasági növekedést

Az agárversenyeken egészen a 20. század elejéig–első feléig élő nyulakat használtak, hogy a vadászösztönt felélesztve a kutyákban, minél gyorsabb sebességre ösztönözzék őket. Az első mechanikus nyulat 1912-ben szabadalmaztatták az Egyesült Államokban, minek nyomán az agárversenyek hazájában, Angliában, 1921-ben, majd ezt követően az Egyesült Államok különböző államaiban is – más és más dátumokon, de hozzávetőlegesen az 1930–1940-es évekig bezárólag – betiltották az élő nyulak használatát.

A mechanikus nyúl könnyebben szabályozható, kontrollálható, egyenletes tempója biztosított – ebből kifolyólag az agarakat is könnyebb vele irányítani. Szegény állatok nem tudják, hogy a versenyeztetők a bolondját járatják velük, hiszen a nyuszi, amely után olyan szélsebesen rohannak, valójában nem az, aminek hiszik.

A kommunikációs és reklámszakemberek, valamint a politikusok egyaránt jól tudják, hogy rengeteg esetben nincs szükség valódi nyúlra, elég a mechanikus. A képzelt versenytárs, a képzelt ellenség – ha célunk van vele és eszerint használjuk – még hatékonyabb is, mint a valódi ellenfél vagy ellenség, mert egy képet, egy ideát olyanná formálunk, amilyenné tetszik – ahogy éppen az érdekünkben áll.

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió termelését az 1950-es évek végére, 60-as évek elejére a becslések szerint nagyjából húszszorosan haladta meg az Egyesült Államoké, az amerikai kommunikációs gépezet egy másodpercre sem engedte pihenni a fogyasztásban már meg-megfáradt, a megelégedés ördögi ösvényével szemező állampolgárait.

A szovjetellenes, antikommunista retorika túl hatékony kommunikációs eszköz volt az USA bel- és külpolitikájának alakításában ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják. A technooptimista, neoliberális hangok a mai napig előszeretettel használják a régi beidegződéseket arra, hogy minden további magyarázat nélkül lesöpörjék az asztalról a számukra nem tetsző törekvéseket: “kommunista propaganda”, “marxista hiszti” – mondják – és kész, ezzel egy varázsütésre el is van intézve a komplett fenntarthatósági diskurzus.

A tudomány szentsége is a növekedés szent célja mögé áll

A főáramú közgazdaságtan a mai napig gyakran mutat erős elfogultságot a neoklasszikus modellek és elméletek javára – amely elméleteket neutrálisnak és tökéletesen ésszerűnek fest le. Míg az ehhez képest alternatív megközelítéseket leegyszerűsítőnek, vagy elfogultnak ítéli.

Nem állítva, hogy minden alternatív megközelítés a megfelelő mértékben átgondolt lenne, az azért mégis elképzelhetetlennek tűnik, hogy ennek az oly sok sebből vérző neoklasszikus modellnek a csiszolgatása, toldozása-foldozása lenne a legésszerűbb létező alternatíva, amely árnyékából minden mást cinikusan megmosolyoghatunk.

A neoklasszikus modellek szent tehénként kezelésének hátterében ott áll a 20. század (pozitív) elfogultsága mindennel, ami tudományos alapokon nyugszik. Robert Solow és Trevor Swan egymástól függetlenül alkották meg azt a növekedési modellt, amely a neoklasszikus közgazdaságtan keretrendszerén belül jött létre, matematikai modellezés révén – mégpedig egy sor olyan kitétellel, ill. egyszerűsítéssel, amelyek nem képezik a valóságunk részét.

A matematikát sokan tartják a tökéletes nyelv tiszta megnyilvánulásának. Ugyanakkor a tökéletes nyelv egy ideális világ velejárója kell, hogy legyen. Amennyiben a világunk tökéletes lenne, a tiszta matematika nyelve – talán – illene hozzá. De amikor Robert Solow és Trevor Swan az 1950-es években megalkották a neoklasszikus közgazdaságtan növekedési elméleteit, először számos feltételt kellett rögzíteniük. Ezek a feltételek alapvetően szükségesek voltak ahhoz, hogy a matematikai modelljeik érvényesek maradjanak.

A Solow–Swan növekedési modell többek között olyan feltételezésekből indul ki, mint hogy a gazdaság zárt – vagyis nem számol nemzetközi mozgásokkal –, a verseny tökéletes, tehát nincs információs aszimmetria, sem monopóliumok vagy oligopóliumok, és minden erőforrás, beleértve a munkát is, teljes mértékben ki van használva. Emellett feltételezi, hogy minden munka- és tőkeegység egyenértékű.

Az 1950-es évektől kezdve ez a modell uralja a főáramú közgazdasági gondolkodást – a 90-es évektől pedig globálisan is. Mindez annak ellenére van így, hogy a modell alaptételei a valóságban soha nem teljesültek.

8-10 éve például, amikor az időszakos böjt pozitív hatásai elkezdtek futótűzként terjedni az angolszász életmód-appokon keresztül, olvastam egy akkoriban kezdődő gyógyszerfejlesztésről. Ennek célja, hogy egy tabletta evés mellett is olyan üzeneteket küldjön a sejteknek, hogy a szervezet böjtöl – így autofágiát, sejtek közti nagytakarítást indítson be.

Fontos lehet tudatosítani, hogy a “fogyasztói kultúra” csak a gazdasági rendszer leképeződése a tömeges egyéni cselekvések szintjére – a túltermelési válságokat megelőzendő, a folyamatos gazdasági növekedést elősegítendő, zsigeri szinten megtanított létmód, amely a “jó élet” ígéretét hordozza. Ami az ember szintjén fogyasztói kultúra, az a rendszer szintjén a növekedés alapú gazdasági modell, a neoliberális modell (miszerint egy adott nemzet gazdasága akkor működik jól, ha évről évre növekszik, a gazdag országok is, 2-3%-kal).

Ettől a gazdasági imperatívusztól, úgy tűnik, nem tudunk elszakadni. Akkor sem, ha a növekedéselméletek olyan idealizált feltételezésekre épülnek – zárt gazdaságra, tökéletes versenyre, információs szimmetriára, homogén erőforrásokra stb. –, amelyek a valóságban sosem léteztek. Akkor sem, ha már a 70-es évektől folyamatosan jönnek a kritikus hangok, hogy a végtelen növekedés gondolata korlátokba ütközik (a kritikus hangok között volt pl. James Lovelock Gaia-elmélete és a híres 1978-as Római Klub jelentése is).

A növekedéses gazdasági modell logikájának negatív hozadékai

Mindannyian sémagondolkodók vagyunk, aminek persze van egy csomó előnye, leginkább energiát spórolunk vele. Tömeges-egyéni gondolati sémák sokaságából alakul az, amit kultúrának hívunk (gondolat – szó – tett – szokás). A gond az, hogy amikor automatizmusok irányítják a gondolatainkat és így a problémamegoldásunkat is, akkor sokszor ugyanazokat a “megoldási” utakat járjuk, amelyek a jelen problémáit okozták.

A növekedéses gazdaság logikája szerint minden probléma piaci rés. A megoldások emiatt egyrészt technológiai fejlesztések irányából érkeznek (kb. fel sem merül más), ezen kívül “együgyűek”, mert nem veszik figyelembe a teljes rendszert, a probléma komplex kontextusát (sok példa jut az eszembe, ezért egyet sem írok le, szívesebben olvasnám a ti példáitokat kommentben).

Szintén negatívum, hogy a hatékonyság mint a profitmaximalizálás elsőszámú felelőse, az önmagáért való jó, a domináns jó szerepét vette át a technológiai fejlesztésekben – hatékonyság a hatékonyságért. De mintha senki nem tenné fel a kérdést, hogy miben és miért akarunk még hatékonyabbak lenni. Állítólag épp Peter Drucker, a menedzsment egyik atyja fogalmazta meg: nincs semmi haszontalanabb, mint hatékonyan megtenni olyasmit, amit egyáltalán nem kellene megtenni.

Más területen is működni látszik: például, minél több a hatékonyságnövelő technológia, annál kevesebb az időnk. Tehát még egyszer: mi végre akarunk egyre hatékonyabbak lenni? Akármennyire ellentmondásos, mégis adottságnak tekintjük a neoliberális modellt – mint amikor az öreg hal megkérdezi a fiatal halat, hogy “milyen ma a víz”, a fiatal hal meg megkérdezi tőle, hogy “mi az a víz”.

Nincs fantáziánk mást elképzelni?

Mark Fishertől kaptunk egy szállóigévé vált megfigyelést, miszerint “ma könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. Fontos, hogy a képzelet itt nem csak egyéni képesség vagy adottság, hanem egy kultúra által, társadalmilag folyton szabályozott mentális művelet. Folyamatos kölcsönhatás az egyén és a fennálló rendszer, a status quo intézményrendszerei között – gondolhatunk például az oktatásra vagy a kultúripar “tudás-(újra)termelésére” is.

Utóbbi Edward Bernays Propaganda c. könyve (1928) óta változatlan alapelvekkel működik. Bernays, a PR atyja, a tömegek befolyásolását taglalja, hogy miként is lehet bármit elültetni az emberek fejében – akár olyan specifikus vágyakat, mint hogy a nappalijukba kellene egy zongora (vagy hogy egyenek meg bármit, amit a hirdető akar).

De mi kell ahhoz, hogy mást tudjunk elképzelni? Minden bizonnyal kellene egy új fogalomrendszer és egy újragondolás. Ehhez pedig kell egy másfajta ránézés a mai világra. Elengedhetetlen, hogy rengeteg tudományterület legyen kíváncsi az összes többire – és hajlandó közösen gondolkodni. De mégis, miről? Kellene egy új domináns jó a kétes kimenetelű növekedés és hatékonyság helyett, illetve egy új “jó élet” elképzelés a fogyasztási cikkek értelmetlen halmozása helyett.

“Out-of-the-box” – lopjuk ezt el a vállalati bullshit-szótárból!

Az egyik közhelyesen hangoztatott, cinikus állítás a közbeszédben és a kommentszekciókban is az, hogy aki a gazdasági növekedéskényszer helyett más modellt keresne, az naiv és/vagy hülye. (Forrest Gump mamája azt szokta mondani, mindig az a hülye, aki mondja.)

Ugyanakkor azt gondolni, hogy valami nem lehetne másként, mint ahogy van, történeti és filozófiai szempontból sem igazolt álláspont. Persze jelentősen nehezíti a másként elgondolást, hogy a rendszerben mára olyan átláthatatlanul összefonódott minden mindennel, hogy nehéz látni, melyik elem mozgása milyen hatással van a komplexumra. A “jó hír”, hogy alternatívák keresése nélkül is nap mint nap történik a jenga-játék, automatizált tőzsdei és egyéb AI-generált rendszerműködések formájában, amelyre embernek vajmi kevés rálátása marad. Nem véletlen, hogy egyre több szakértő beszél a rendszer törékenységéről — bár azt senki nem tudja, ez mikor és milyen formában válik láthatóvá.

A lényeg, hogy nem kell félni a mással próbálkozástól. De miként tehetünk szert új látásmódra?

Azaz egy “naiv” elgondolás arról, hogy miként hozható létre egy olyan világ, amelyik előbb gondolkodik, majd utána “növekszik”, illetve képes a növekedést nem önmagában vett jóként, vagy domináns közjóként tételezni, hanem mint aminek egyetlen értelmezhető célja, hogy az emberek anyagi jóllétét jó életét szolgálja. Ehhez már csak ki kell találni, milyen a jó élet, de ebben sokkal több fogódzónk lehet, mint a globális problémák megoldásában, így talán ebből az irányból érdemes elindulni, majd eköré szervezni a megoldásokat.

Egy olyan világ elgondolása a cél, ahol a minőség a mennyiség felett áll (valószínűleg egy mennyiségi optimumot is keresünk, amelyre stabil minőség tud ráépülni, mivel éhezve nehéz minőségi életet élni). Miért jobb a “naiv” szó, mint mondjuk az idealista? Az idealizmus és a naivitás között fontos különbség, hogy az előbbi előbb fejben készül el, és azt akarjuk később a valóságban viszont látni –

Vagyis: fel kell függeszteni minden olyan tudást, ami a gazdasági növekedés logikájára vezethető vissza. (Például, ha egy problémára kitalálnak egy komplex és jó megoldási javaslatot, akkor nem lehet az a fő kifogás, hogy nem profitábilis. Előbb legyen jó a megoldás, utána kell kitalálni, hogy lesz megvalósítható.)

Mit tanulhatunk a husserli fenomenológiából?

A husserli fenomenológiában a természetes beállítódás a világ dolgainak egyfajta reflektálatlan észlelése. Az emberi megismerés az érzékszervek révén így, ebben a természetes beállítódásban működik: minden újonnan megjelenő tárgyat már alapból az ismerős dolgok, jelenségek körén belül értelmezünk, így a tárgy alapból kontextusba, tapasztalati térbe helyeződik.

Például, egy felnőtt embernek egy rúzsról mint tárgyról az ajkak színezése jut eszébe. Egy kétévesnek ugyanaz a rúzs jelentheti a tökéletes színfoltot az unalmasan fehér falra – amíg nem lát egy felnőttet, hogy ő mire használja, mert onnantól új értelme, új jelentése alakul ki. Ami közös a gyerekben és a felnőttekben, hogy az új tárgyakat mindenki a maga valóságába és prioritásai közé illeszti, megvannak a bevett értelmezések, senki nem úgy látja, mint puszta tárgyat. Ami különbség, hogy a gyerek észlelését még sokkal kevesebb prekoncepció, előzetes társadalmi tudás színezi át.

A természetes beállítódás ellentéte Husserlnél a fenomenológiai beállítódás. Ehhez fel kell függeszteni, zárójelbe kell tenni mindazt, amit a világról tudunk. Meg kell próbálni, nem egyszer, hanem sokszor.

Amikor azt mondjuk, hogy “out-of-the-box” gondolkodás, akkor Husserlhez némiképp kötődve beszélünk, persze már az érzékszervi észleléshez képest egy másik, társadalmi síkon. De végeredményben ugyanarról van szó: ne a sémákat hívjuk be a probléma megoldásához. Ne klisékben gondolkodjunk, függesszünk fel mindent, amit tudunk, és nézzük meg, valójában hogy is van ez ma (ma!). Mert a technológiai környezetünk vonatkozásában, illetve részben a globális összefonódottság miatt tényleg példátlan időket élünk.

Mindaz, amiről beszélek, nem spanyol viasz. Évtizedek óta léteznek törekvések fogalmi újragondolásra; például a degrowth, azaz a nemnövekedés elmélete. Például a Giorgos Kallis szerkesztette Degrowth c. (2018) könyvét tudom javasolni, ha valakit érdekel a téma. A könyv szótárszerűen épül fel, megannyi szerző közreműködésével és vannak benne kifejezetten klassz szócikkek szerintem.

Ezen kívül a rendszerszintű tudományos összekapcsolásokra és megértésre is történnek – szerintem lenyűgöző – kísérletek, merem remélni, hogy egy egyesítő látásmód születőben van.

Ma biztosnak tűnik: mielőbb kell egy rendszer, amelyik úgy marad stabil, hogy nem növekszik folyamatosan. Stagnál. Ehhez át kell gondolni, mi is a közjó, mit gondolunk a jövőről, a természetről, az emberről, a környezeti igazságtalanságokról, környezeti egyenlőtlenségről, urbanisztikáról, a “jó életről”, a gépről/technológiáról és a többi.

Subscribe now

Legutóbbi cikkeim:

A Disney híres arról, hogy szerzői jogok kapcsán sosem ismert könyörületet. 2025 végén viszont aláírt egy szerződést az OpenAI-jal. A legendás rajzolt és animált karakterek immár legálisan lesznek generálhatók pár másodperc alatt különféle kontextusokban a Sora nevű platformon. Sokak első kérdése az volt: miért. A Disney válasza pedig, hogy “nem volt más választás”. A karakterek AI-másai így is, úgy is terjednek a neten, ezzel a megállapodással a vállalat legalább valami kompenzáció kaphat. A Disney tehát nem azért írt alá, mert hisz az AI-ban, hanem mert felismerte, hogy elvesztette a kontroll monopóliumát.

Mindez egy újabb csokor filozófiai kérdést vet fel a generatív AI kapcsán: mi a művészet, az alkotás, a kreativitás és hogyan kapcsolódik mindehhez az “AI”, a munka és a megélhetés. A válasz nagyon komplex, és az összes szempontra biztos nem térek ki egyetlen cikkben. Mindössze egy fontos aspektusra szeretném felhívni a figyelmet: az A.I. elsősorban a megélhetésre, nem pedig a művészetre jelent veszélyt.

Árucikk vagy művészet?

Alissa Wilkinson, a Time filmkritikusa szerint a Disney az OpenAI-megállapodással azt üzeni, hogy a karakterek létrehozása nem művészet, hanem tartalomgyártás – a karaktereket valaha létrehozó emberek eszerint nem művészek, hanem iparosok, tartalomgyártó munkások. Hollywood nagyrészt nem sztárokból és ismert nevekből áll, mondja, hanem több tízezer munkásból, akik megrendelt termékeket gyártanak le: forgatókönyveket írnak, díszletet terveznek, kiviteleznek, vágnak, világosítanak stb. – háttérben vannak, és havi megélhetésért dolgoznak.

Örültem, hogy Wilkinson megemlítette ezt a szempontot. Tovább is vinném, ki is tágítanám kicsit: a megrendelésre dolgozó, kreatív munkából élő emberek a megélhetés kontextusában nem művészek, hanem elsősorban munkavállalók: a kreativitásuk termékeit – ötleteket, szövegeket, képeket, dallamokat – kínálják fel a piacon, a megrendelőtől vagy a munkáltatótól pedig egy előre kialkudott árat kapnak cserébe. Én például ilyen kreatív iparosmunkából élek akkor, amikor koncepciót találok ki egy szolgáltatás bemutatásához vagy írott tartalmat gyártok megrendelésre.

10 év tapasztalat után egy dolog egészen biztosnak tűnik: még ha szeretek is szöveget vagy koncepciót alkotni, ez nem önmegvalósítás, pláne nem művészet – a legtöbbször semmilyen értelemben. Már csak azért sem, mert az utolsó szó joga mindig a megrendelőé.

Ismerek olyan grafikusokat, dizájnereket, akik művészként nagyon menő dolgokat készítenek, kiállításaik nyílnak – ebben a kiállítótéri kontextusban ők művészek. De akkor, amikor egy projekten dolgozunk, ők is, velem együtt, a kreatív ipar bérmunkásai. A termék, amelyet bármunkásként előállítanak, csak kicsi részben alapszik alkotói autonómián, nagyobb részben iparági tapasztalaton, iparági elvárásokon, megrendelői ízlésen/kérésen és a többi.

Olyan ez, mint amikor egy reneszánsz festő egy előre meghatározott díjért, hízelgőbb arányokkal ábrázolta az arisztokrata megrendelőt, hogy legközelebb is kapjon tőle megbízást. Hiszen ez fedezte a megélhetését. Ez iparos munka, ahol az ész és a számítás diktál – a festő kompromisszumot köt, a megrendelő kívánságát, egoját helyezi az előtérbe. Ugyanez a festő, persze, lehetett egyben nagyszerű művész is, de az egy másik kalap.

Attól szerintem senki nem fél, hogy a művészi alkotás gesztusát vagy vágyát elveszítené az ember. Alkotója szerint, például, a sokak disztópiákkal kapcsolatos rettegését tovább erősítő Moltbook is tekinthető művészeti projektnek (én ezzel egyébként egyetértek1). A művészeti alkotás aktusa nem szűnik meg, amíg létezik ember.

A félelem az A.I.-tól a kreatív munkák esetében is mindig a megélhetés elvesztésére irányul, csakúgy, mint bármely más iparág dolgozói esetében. Éppen ezért nem jó narratíva azt mondani, hogy “aki igazán jó, annak nem tudja majd elvenni a munkáját”. Ez nem erről szól, kicsit sem. És hogy valójában miről is van szó, azt szerintem a Netfix példáján keresztül lehet jól elképzelni.

Netflixesedés – az adatalapú mérnöki középszer tömeggyártása

Egy csomó munka már évtizedek óta arra van optimalizálva, hogy egy gép is elvégezhesse. Nem kell érteni, csak csinálni. A nagyvállalatok pozíciói és a gyártósorok is hasonlóképpen vannak kitalálva: minden egységnyi emberi erőforrás működjön jól leszabályozott keretek között, jól definiált feladatkörben, szabályok szerint – ezáltal a munka bár lelketlen, a munkás igen könnyen helyettesíthető (a munkavállalónak egyik sem jó hír, de a vállalatoknak igen). Arról már sokkal kevesebb szó esik, hogy ez a tendencia a kreatív iparra is rányomja a bélyegét.

A Netflixen 2024 végén összesen 3,5 évnyi nettó tartalom volt fenn. Azaz, ha 2024 decemberében elindítottál volna egy műsort, ami után automatikusan indulna a másik, akkor ma még több mint két évnyi tartalom lenne hátra. Persze mire a végére érnél, valószínűleg újabb 4 évnyi lesz legyártva – pláne most, a generatív A.I. által. Életed végéig nézheted a Netflixet megszakítás nélkül, és nem fogsz a végére érni.

A jövedelmezővé válás ára a Netflix esetében – amit anno még “Debtflixnek” is csúfoltak a tőzsdei befektetők, olyan tömérdek adóssága volt és olyan lassan akart profitot termelni – a kulturális termékek olcsósítása, sokszorozása, sorozatgyártása lett. Nagy mennyiségű, közepesen jó tartalom saját előállítása, amit ha megnézel este 8-kor, éjfélre már nem fogsz emlékezni rá.

Tuti, hogy a mai kor kollektív tapasztalatának része, amikor legalább 25 perc frusztrált böngészés és semmitmondó sorozatok fél perccel későbbi abbahagyása után végre ráakadunk a Coach Carterre 2005-ből, és örömmel indítjuk el… diadal: megérte az a 25 perc keresés. Persze ehhez 15 éve nem kellett Netflix, de ezt csak mi, kelet-európaiak tudjuk igazán, mert pl. Németországban akkor sem volt ildomos megemlíteni, hogy valaha akár csak meglátogattál egy kalózoldalt. Most pedig üdvözöljük az új technológiát, amely mások munkáját ellopva készíti a tömeggyártott termékeket. Ez így tök oké, nem?

A tech-szektor kulcsszava persze a kreatív iparban is érvényesül: skálázás (scaling) és algoritmizált kiajánlás. A teresség látszata; de közben persze ha konkrét filmre keresel, szinte biztosan nem találod meg. A gigantikus mennyiségnek csak elhanyagolható százaléka az olyan kulturális termék, amelyben van ötlet, kidolgozott történetmesélés és megvalósítás.

A skálázás egyik ára az, hogy a kulturális termékek mérnökien középszerűvé válnak: azaz mesterségesen vannak egy olyan optimumon tartva, ahol a lehető legkisebb költség, lehető legrövidebb elkészülési idő, és mindehhez képest a lehető legnagyobb nézési hajlandóság metszi egymást. A cél tehát olyan műsorok gyártása, amelyek éppen hogy elég jók ahhoz, hogy nézzenek belőle egy meghatározott percet a nézők. Kaptafa-műdajok, kaptafa-karakterek. Ez vezet el a skálázás másik következményéhez: az alkotói munka folyamatait egyre inkább lehet futószalagra tervezni és szervezni.

Ironikus módon a Netflix ezzel a borzasztó, befogadhatatlan mennyiségű, nettó több évnyi tartalmával éppen az emberek állandóság iránti vágyát elégíti ki. Olyan, mint a meki, csak kulturális termékekkel: legyen 150 tök egyforma karácsonyi történet, kétdimenziós sémakarakterekkel (én ebből decemberben megnéztem vagy ötöt, és tényleg mind ugyanaz). Ne fogyjon el soha, mert az állandóság mellett a végtelen mennyiség illúziója adja a legnagyobb biztonságérzetet. Megnyugtat. Az állandóság keresése nemcsak a kiégés egyik legfőbb tünete, hanem a nosztalgia egyik formája is.

Szóval…

Egy film végén általában néhány arc és név marad velünk. Egy Facebook-hirdetésnél vagy egy TV-reklámnál, egy PR-cikknél általában még ennyi sem. Ritkán gondolunk azokra az emberekre, akiknek a munkája nélkül ezek az alkotások nem léteznének (jó, mondjuk “marketingeseket” szidni valamennyire divat, ebből kifolyólag ránk páran rendszeresen gondolnak).

A generatív A.I. nem létrehozta ezt a rendszert, inkább csak láthatóbbá tette. Az alkotás vágya nem tűnik el, ahogyan a művészet sem. Ami bizonytalanná válik, az a megélhetés; azoknak a láthatatlan munkáknak a sora, amelyek eddig is a háttérből tartották működésben ezt az ipart. Nem az a gond, ha egy pozíció megszűnik, hanem hogy nincs koncepcióba ágyazva a változás, elképesztő mentális teher nehezedik a dolgozókra, akikkel gyakran a saját sírukat ásattják meg.

Egyszerűen csak nyomni kell a mennyiségi tényezőket, növekedni, “to the Moon”-szemlélet – minél gyorsabb, minél olcsóbb, minél több, minél automatizáltabb. Fogyasztói oldalról pedig ez nem is biztos, hogy tömegeket zavar, mert lássuk be, bedögleni a Netflix elé baromira kényelmes.

Legutóbbi cikkeim

Az intelligens technológiai rendszerhez képest tehát egyre kevésbé vagyunk külsődleges aktorok, és egyre inkább a rendszer szerves részei. Hogy kell ezt elképzelni? A következőkben Peter Hershock filozófus gondolatai kapcsán írok, értelmezek. Hershock szerint a valódi veszély nem a technológiai szingularitás. Nem az tehát, hogy a gépek okosabbak lesznek nálunk és már nem értjük, hogyan fejlesztik magukat és hogyan is működnek.

A valódi veszély szerinte az etikai szingularitás: egy állapot, ahol az ember elveszíti azt a képességét, hogy tartalmilag szabad döntéseket hozzon, mivel a figyelmét a részben önmaga korábbi választásai által generált aktuális választások sokasága köti le.1

A figyelem elvesztése mint etikai esemény

Az etikáról való gondolkodásnak előfeltétele az egyén döntési képességének az elfogadása (ezét merült fel történelem során többször is, hogy felelősségre vonható-e az, aki parancsra cselekszik – nyilván igen). Az erkölcs, bár kulturálisan kódolt, elsősorban egyéni döntésekben képeződik le (meg persze elvileg a jogban, ami már rendszerszintű és kényszerítő erővel hat, de ez most nem érdekes).

Szóval mi köze mindehhez a figyelemgazdaságnak? Mi történik akkor, ha a figyelmünket állandóan választások tömkelege ejti rabul, amelyek részben önmagunk korábbi választásaiból fakadnak? Először is, hogy kell ezt elképzelni?

Amikor a Netflixes disztópia minisorira adott két felfelé mutató hüvelykujj értékelésed miatt a következő hetekben sok disztópia minisori ajánlást kapsz a Netflix nettó 3,5 év alatt megnézhető (2024-es adat!), sorozatgyártott kínálatából, akkor ezek nagyon kézzelfogható példák az “én” és a “gép” kölcsönhatásából kialakuló működésre. Jobban figyelek arra, ami már alapból belőlem fakad, ami hasonlít önmagamra, a saját érdeklődésemre. Ugyanakkor így a legkönnyebb engem, a döntéseimet befolyásolni, formálni is. Ez a gép-ember kölcsönhatás folyamatos körforgása. A Netflix példája itt csak a rövid távot jelenti.

Ahogy az AI-rendszerek – algoritmusok stb. – memóriája fejlődik, úgy alakul a “profilod” egyre hosszabb távon egyre komplexebbé. A végén már az egész online/virtuális léted egyfajta tárgyiasult önélvezet, ami érdekes módon mégis egy folyamatos kínlódást okoz és nem kívánt függőségi tüneteket – pl. a sokat hivatkozott “szkrollozást”.

Mit jelent az, hogy a technológia nem eszköz, hanem rendszer?

A klasszikus etikai gondolkodás abból indul ki, hogy az ember autonóm cselekvő, aki eszközöket használ. Az eszköz kiterjeszti a képességeit, de nem alakítja át alapvetően, hogy mit jelent cselekedni, dönteni vagy felelősséget vállalni.2

Az intelligens technológiák azonban nem eszközök ebben az értelemben. Nem lokalizálhatók, nem tudjuk olykor használni, olykor meg nem használni őket. Egyre inkább “bennük” létezünk, nem “mellettük”.

“Human IN the loop” helyett “Human AS the loop”

Mi a „human in the loop”3 elképzelése? Az, hogy az ember a gépi döntéshozatalban – pl. etikai kérdésekben – végső kontrollpont marad. Ennek a pozíciónak szükséges feltétele, hogy az ember külső, független értékelő4 (pl. a hitelkérelem elbírálására az AI saját statisztikai számítása alapján javaslatot tesz, de ember hozza a döntést – itt a döntés és a jóváhagyás közötti hatalmas különbségre érdemes emlékezni, tehát az ember jó esetben nem pusztán jóváhagy, hanem mérlegel, méltányosságot gyakorol stb.).

Ez a “külső-független” feltétel jól láthatóan egyre kevésbé teljesül. Mi ennek az oka? Ahogy már a fentebbi, Netflixes példa is mutatja: ma az ember egyszerre fogyasztó és adatforrás.

Az ember emiatt a relációs pozíció miatt egyre kevésbé tud “külsődleges és független” értékelő lenni, hiszen a rendszerek tehát nemcsak előrejelzik a viselkedését, hanem ezzel párhuzamosan alakítják is azt: preferenciákat, félelmeket, vágyakat termelnek. És a kör kezdődik elölről. Hershock szerint ezzel a véget nem érő folyamattal – amelyben algoritmus és ember összeforr – a figyelemhez-való-szabadságunkat, illetve ehhez szorosan kötődve a szándékhoz-való-szabadságunkat is elveszítjük. Miért?

1. Ha nem én döntöm el, mire figyelek, akkor nem én döntöm el, miről gondolkodom (minden pillanatban leterhelt a tudat, fulladozunk a választási lehetőségekben).

2. Ha nem én döntöm el, miről gondolkodom, akkor nem én döntöm el, mit tartok fontosnak (nem tudok lényegileg priorizálni, csak a felkínált lehetőségek között vergődni).

3. Ha nem én döntöm el, mit tartok fontosnak, akkor a döntéseim formálisan szabadok, de tartalmilag előre meghatározottak – ez viszont egy idő után szerintem még csak nem is tudatosul, hanem egy új létmóddá válik, egy új rabság.

4. Ha a döntéseim tartalmilag meghatározottak, akkor pedig a szándékaim is meghatározottak lesznek.

Ez már nem manipuláció a szó köznapi értelmében. Ez a tudat infrastruktúrájának átalakítása.

Subscribe now

Az etikai szingularitás jelentése – veszély?

Az etikai szingularitás nem egy pillanat, hanem egy skálán egy állapot. Azt a helyzetet jelöli, ahonnan már igaznak mondható, hogy a döntések látszólag még léteznek, a választások sokasága oda van tolva elénk, de ez nem egyre nagyobb szabadságot, hanem egyre nagyobb rabságot jelent – mert a tudatunk fogoly.

Egy olyan állapotot, amikor az ember már nem tud mérlegelni és irányt váltani – mert a figyelme, szándékai és reflexei külső rendszerek által előhangoltak.

Ebben az állapotban az etika azért omlik össze, mert többé nincs cselekvő alany. Mindenki részben felelős, ezért senki sem az. A döntések csak megtörténnek, nem „valaki” hozza meg őket (ebben az értelemben ez olyan, mint egy nagyvállalati működés).

Van megoldás? Persze, egy csomó dologra lenne, csak épp nem találkozik a profitmaximalizálás rövidtávú érdekeivel. A megoldás a figyelmünk fölötti önrendelkezés visszaszerzése vagy megerősítése (Hershock szavaival freedom-of-attention). Ez egyéni szinten lehetséges – az elmúlt években lifestyle-elemmé szelídített „digitális detoxot” érdemes volna nagyjából állandósítani, vagy jelentős mértékben növelni az időtartamát, mondjuk 2 hétről 11 hónapra (de már a három hét is jobb, mint a kettő). Érdemes volna olyan dolgokat csinálni, amelyek “régimódi” jelenlétet követelnek meg, és a figyelmet edzik, kitartásra tanítják – például hosszú szövegeket olvasni, órákon keresztül, telefontól messze. A kontempláció, a koncentrációs technikák és meditáció is rengeteget segít. De ez csak az egyén szintje. Ahhoz, hogy a rendszer változzon, a figyelemgazdaság digitális platfromjai és architektúrája is átalakításra szorul. (Ha érdekel mélyebben is Hershock gondolatmenete, illetve hogy miként használja a buddhizmus fogalmait a helyzet mélyebb feltárásához, akkor olvasd tovább őt magát!)

Kapcsolódó cikkek

A valódi probléma pedig az, hogy evidenciaként kezeljük: az AI munkahelyi pozíciókat “vesz át”, mégpedig előbb-utóbb tömeges mértékben. Eszerint nekünk annyi esélyünk van a pozitív kimenetelre, hogy egyénként eltaláljuk, milyen karrierirányokba érdemes elindulni vagy továbbhaladni.

Nem furcsa az, hogy mindössze ennyire tartjuk magunkat felelős döntéshozónak? A saját szerepünket annyiban határozzuk meg, hogy képesek vagyunk-e megjósolni, hogy mikor és mit fog megváltoztatni körülöttünk a nagy nyelvi modell? A legtöbb, amit tehetünk, hogy élelmesen, előrelátón szenvedjük el a változást, amit egy ember által létrehozott technológia okoz?

A rossz hír az, hogy a jövendőmondás mostanában elég sérülékeny terepnek bizonyul, gyorsan változnak a prognózisok a munka területén (is).

Fölösleges találgatni, hogy mi fog történni…

Pár éve Dubaiban tartottak egy “munka jövője” típusú konferenciát. Az egyik előadás a jövőbeli AI-technológiákról és a munka összefonódásairól értekezett – egy barátom révén eljutott hozzám a kivonata.

A konferencia idején a ChatGPT-hez hasonló generatív AI még nem állt rendelkezésre – legalábbis nem a ma ismert, mindenki által hozzáférhető módon. Ennek megfelelően az előadás fő állítása ez volt: a leghamarabb a gyártással kapcsolatos kékgalléros munkákat számolja fel az automatizáció, így a “jövő emberi munkái” egyrészt a kreatív, másrészt a gondoskodó munkakörök lesznek. Tehát az állítás az volt, hogy minél több kreativitást/alkotást igényel egy munkakör vagy minél inkább a gondoskodásról szól, annál inkább biztonságban van mindenféle gépi beavatkozástól/átvételtől. Abszolút logikusnak tűnt. Aztán jött 2022 novembere, és egy csapásra felülíródott minden, amit erről gondoltunk.

A fő kérdés tehát nem az, hogy mit is okoz majd az AI, amit el kell szenvednünk – hanem hogy MI A CÉLUNK ezzel a technológiával. Mennyiségi célok vannak, ez biztos (ezt tükrözi a tömérdek befektetett pénz mennyisége). Minőségi, érdemben átgondolt tervekről, elvárásokról, számításokról már jóval kevesebbet hallani, ha egyáltalán.

Share Kormos Nikolett

A kérdés tehát szerintem inkább az, hogy ha ez a nyelvi modelles generatív AI egy valóban forradalmi technológia és valóban forradalmi átalakulást hozhat, akkor

hogyan viheti forradalmian jobb irányba az emberek életét.

Nagyon sokan azon az állásponton vannak, hogy egy ideális világban egy ilyen úttörő technológia gazdasági hatékonyságnövelése mindenkivel jót tenne/tehetne – ezt ismerjük technooptimizmusként. De ebben a világban a hatékonyságnövelés simán eredményezheti azt, hogy emberek tömegei vesztik el munkájukat mindenféle kártérítés vagy kompenzáció nélkül, aki pedig megtartja, annak sokkal többet kell majd dolgoznia, mint akár jelenleg.

Egy nem pesszimista, inkább realista szcenárió szerint, ha nem találunk ki alternatív jövőket, akkor öles léptekkel haladunk tovább az “1% vs. 99%” irányába – azaz a már most is morbid vagyonkoncentráció csak tovább fokozódik. Ha a technológiát csak “engedjük érvényesülni” a piacon, de a másik oldalról semmi terv vagy koncepció nincs, akkor a mai világ gazdasági keretei és szabályai között az emberek többsége nem fog jól járni, nem fog kamatoztatni a technológiából.

Két Nobel-díjas közgazdász gondolatai, amelyeket érdemes megfontolni a munka és az AI kérdésében

Daron Acemoğlu és Simon Johnson a Power and Progress: Our Thousand-Year Struggle Over Technology and Prosperity (2023) c. munkájukban éppen a technooptimista kérdéskört elemzik: gondolhatjuk-e azt, hogy egy technológiai újítás automatikusan jobb életet hoz a széles társadalom számára. A válasz: nem, ezt a gondolatot abszolút semmi nem indokolja, sőt!

Önmagában a technológia fejlődése a múltban sem mozdította elő a társadalmi jó(l)létet. Az új technológiák, szabályozás nélkül mindig csak a vagyon további koncentrációját segítették elő.

Az AI-okozta változást sokan hasonlítják az ipari forradalom léptékéhez. A Nobel-díjas szerzők megállapítják, hogy az ipari forradalom után az emberek életkörülményei nem jobbak, hanem egyenesen rosszabbak lettek. Nem átmenetileg, hanem még 100 évvel később is.

A “képzetlen munkaerővé” vált munkavállalók (pl. korábbi kézművesek) többet betegeskedtek és fiatalabban is haltak meg, mint az iparosodást megelőző időszakban. A bányákban 20–40% gyerekmunkás dolgozott akár napi 12–14 órában (szerették őket alkalmazni, mivel a szűk, sötét járatokban jobban elfértek és ügyesebben is mozogtak). Egy képzetlen angol munkás étrendje az ipari forradalom után 100 évvel szegényes és egyoldalú volt. Paradox módon, a termelékenységnövekedés ellenére az életben maradáshoz szükséges munka mennyisége még nőtt is.

Mi kell ahhoz, hogy egy technológia valóban a társadalmi jót szolgálja? A szerzők jó példákat is hoznak a történelemből.

A 20. század elejének Progresszív Mozgalmából alakult ki az USA-ban az újságírás watchdog szerepe, illetve az oknyomozó újságírás (lásd pl. Ida Tarbell). Ennek lényege nagyjából az, hogy az addigi inkább “behódoló” újságírói gyakorlatoktól idegen módon, felbontja a “főáram” narratíváját, pontosabban mögé megy annak és más szempontokat is beemelve megvizsgálja azt. Tarbell például mögénézett a ma “rabló bárókként” ismert gazdasági elitek mocskos háttérügyleteinek, és nyilvánosságra is hozta azokat.

Ha valamiről az a meggyőződés járja, hogy az egyetlen racionális út, az mindig a leggyanúsabb és a legvalószínűbb, hogy az elit érdekei fűződnek hozzá. (Jelenleg a racionalitás eszményét a Milton Friedman-féle közgazdaságtan uralja, még mindig, az AI kapcsán pedig a jól ismert “nem szabad a fejlődés útjába állni” szólamok.)

A mainstreamtől eltérő szempontok játékba hozatala mellett a változást hozó másik hatalmas erő természetesen az önérdek-érvényesítés volt. A munkásegyesületeknek, szakszervezeteknek is nagy szerepe volt abban, hogy a technológia végre a munkások életminőségén is javíthasson.

A jó kérdés tehát: hogy lesz az “AI” által a “több” helyett “jobb” a világ?

Érdekes kérdés számomra, hogy miért félünk jobban attól, hogy megállítsunk valamit – akár ideiglenesen is –, mint hogy engedjük előretörni, mégpedig azonnal és gátlástalanul. Ha valami, akkor ez nem racionális viselkedés, a megfontoslást ugyanis millió dolog indokolná, a rohanást pedig semmi nem indokolja, maximum az, hogy megszoktuk: rohanni kell mindennel.

Ha igaz, hogy az AI egy az ipari forradalomhoz hasonló léptékű átrendeződést hoz záros időn belül, akkor a megfelelő kérdés biztos nem az, hogy mi a “jövőbiztos munka”. Ki kell találni, el kell dönteni, hogy milyen társadalmat szeretnénk ennek nyomán elérni, egész pontosan mi a célunk az AI-technológiával; egész pontosan hogyan fog károk helyett hasznot hajtani a társadalom számára. Ha vannak ötleteid, vagy olvastál már erről valami klassz dolgot, akkor kérlek, oszd meg egy kommentben! Jelige: ne valamitől meneküljünk, hanem valami felé lépkedjünk!

A témához kapcsolódó más cikkeim:

a piac az oktatás alapvető emberiességének morzsáit sem hagyja meg, és ebben természetesen hatalmas szerep jut az LLM-rendszereknek, amerikai kontextusban az OpenAI-birodalomnak.

Ronald Purser (San Fransisco State University prof.) egy a Current Affairs-ben megjelent cikkében a felsőoktatás egyértelmű válságával foglalkozik – elsősorban az AI kapcsán. Az alábbi rövid írásom ennek a cikknek az aprópóján született.

(Ha kicsit elmélyednél még a kontextusban, akkor más szempontból, de itt írtam már az AI szerintem fontos aspektusairól, itt pedig arról, hogy a technológiai innovációk látszata hogyan generál a nullából semmit.)

A kulcskérdés: gondolkodó embert képzünk vagy ”humán erőforrást”?

Az egyetemi képzés gondolkodó embereket művel ki és ezzel tartós támpillért ad a társadalmaknak? Vagy puszta “humán erőforrást” gyárt le az egyébként rohamtempóban változó, jelenleg totál kiszámíthatatlannak tűnő munkaerőpiac számára?

Bár hiszek a középútban, itt a korszellemre való tekintettel mégis csak azt hangsúlyoznám, hogy az egyetem feladata nem pusztán az, hogy kifejezetten a munkaerőpiacra képezzen embereket, hanem hogy gondolkodó embereket képezzen (ez a legalapvetőbb készség, amit jó esetben persze már az egyetem előtt fejlesztenek, és amellyel közvetve a mindenkori munkaerőpiac is jól jár majd egyébként).

Az egyetem feladata (még ha ki is jelöl egy preferált mezsgyét/mainstreamet), hogy megmutassa, mennyiféle irányból és irányba lehet gondolkodni, és ezek helyessége vagy helytelensége jócskán függhet a kontextustól. Igen, akár változhat is – például az, hogy milyen gazdasági működést tartunk előremutatónak.1

A felsőoktatás korábban magától értetődőnek vett identitása válságban van, ez egyértelmű. A legtöbbek szerint ez a válság visszafordíthatatlan, és a jelentős átalakulás elkerülhetetlen. Hogy ez jó vagy rossz, annyira még nem lehet előreszaladni – első blikkre, a trendek alapján, finoman szólva sem lehet extra lelkesnek lenni.

AI az egyetemeken – hátbatámadás vagy kegyelemdöfés?

Szóval itt van ez a chatbot formába töltött statisztikai “intelligencia” (LLM), amely pár éve ChatGPT néven vált ismertté a világ számára, robbantotta fel az internetet, és tartotta fenn az őrületnek tűnő, irracionális FoMO-befektetéseket, elsősorban a tech-szektorban.

Itt van az AI-birodalom és eljött a felsőoktatásért is.

Nem tudom, persze, hogy mennyire tekinthető hátbatámadásnak a felsőoktatás ellen az LLM, vagy mennyire csak egy kegyelemdöfésnek. Mert mi forog itt kockán? Annak kérdése, hogy kell-e még elmélyült, gondolkodó munkát végeznie valakinek ahhoz, hogy diplomát kapjon. Az igazság az, hogy a hallgatók, ahogy arról több amerikai egyetemről rendszeresen érkeznek professzori beszámolók, már elég rég óta, évtizedes távlatokban, egy tranzakcionális aktusként fogják fel a diplomaszerzést (kipipálom a legszükségesebb pontokat a checklisten, aztán add a papírt). Ez nem csoda.

Minden trendnyíl erre mutatott az elmúlt évtizedekben. 10–20-30 éve már bőven látni lehetett, hogy merre tart a világ, a demokráciák, a felsőoktatás; az a 70-es évektől egyre dominánsabbá váló neoliberális piaci logika, amely a 90-es évekre globális normává lett, végül minden értéket, amiről azt gondoltuk, nem lehet rá árcédulát tenni, áruvá tett.

Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy sokan valóban most kezdik el látni: nincs visszaút, porba hullt – többek közt – a felsőoktatás nimbusza is.

Subscribe now

Technikai eszköz vs. “game-changer” technológia

Talán épp azért a megújult rémület, amit a filozófus Peter Hershock különbségként hangsúlyoz eszköz és technológia között. Röviden: az eszköz nem változtatja meg a játékszabályokat; a technológia igen. A technológiát, ahogy Hershock írja, nem használjuk (mint egy eszközt); a technológia egy új valóságot teremt körénk, amelyben részt veszünk – ilyen változást hozott például a social media, amelyet nem nevezhetünk puszta eszköznek2.

Ilyen változást hoz az LLM-alapú AI is. Persze egy ideig versengett az eszköz vs. technológia narratíva, de mára talán már látszik, hogy a szuperintelligensnek tűnő chatbotok nem maradnak meg puszta eszköznek. Társak, mentorok, barátok, gondolati keretek megalkotói, gondolkodásunk formálói, értelmezők lettek és lesznek egyre inkább (bár nem személyekről van szó, direkt használom így).

Hadd osszam meg itt az egyik – szerintem – legtipikusabb 21. századi motívumot Purser cikkéből, egy idézet formájában:

“Az irónia az első pillanattól átható volt. Ott állt Dixit, egy évi 80 000 dolláros elitképzés (Yale) terméke, aki arról tartott előadásokat állami egyetemek oktatóinak – például a San Francisco State University-n –, hogy a munkásosztálybeli hallgatóiknak bizony el kellene fogadniuk a ChatGPT-t. Az SFSU-n a hallgatók 60 százaléka első generációs egyetemista; sokan több állásban dolgoznak, bevándorló családból jönnek, ahol a tanulás a család egyetlen esélye a társadalmi felemelkedésre. Ezek nem azok a diákok, akik megengedhetik maguknak, hogy kísérletezzenek a saját akadémiai jövőjükkel.

Dixit üzenete a Szilícium-völgy tiszta evangéliuma volt: vállalj egyéni felelősséget, mindezt pedig vállalati közhelyekbe csomagolta. A professzoroknak – hangzott a tanács – nem az a dolguk, hogy ellenőrizzék vagy büntessék a hallgatók ChatGPT-használatát, hanem hogy bátorítsák őket: alakítsák ki a saját „személyes AI-etikai” iránytűjüket, és forduljanak a bennük lakozó „jobbik énjükhöz”. Magyarán: tegyük a terhet a diákok vállára. „Ne szervezzétek ki a gondolkodást!” – hirdette Dixit, miközben szó szerint a chatbotot árulta.”

Az egyetlen esély a hallgatók – és szüleik – “lázadása” lehet

Ahogy Purser cikkéből kiderül, az amerikai hallgatók sok helyütt maguk lázadnak a GPT-használat ellen. Hiszen nem azért fizetnek éves szinten busás összegeket, fektetnek hitelből a jövőjükbe és/vagy szakadnak bele az egyetem mellett a munkába, hogy egy chatbottal abszolválható képzésen vegyenek részt, ahol a tanárok chatbottal javítják a chatbot által megírt dolgozataikat.

Kár lenne tagadni a helyzet tragikusságát. Ha bármi is indokolja, hogy a felsőoktatás drága legyen, akkor az éppen az emberiesség (nem gépiesség és automatizálás), az odafigyelés, a közös gondolkodás, az ember-mentorok, a beszélgetések, az emberi tapasztalatok találkozása és a többi (jó, ez elég idealizált, de épp ez a lényeg, hogy efelé lehetne törekedni, most pedig éppen távolodunk ettől).

Az egyetemeknek nemcsak biztosítaniuk kellene ezeket a “lassú” és emberi feltételeket ennek a felpörgött búgócsigavilágnak dacára is, de gondoskodnia kellene arról is, hogy az odaadóan tanulni akaró hallgatóknak ne kelljen 2-3 helyen dolgozniuk, teljesen szétforgácsolódniuk ahhoz, hogy egyetemre járhassanak. Óraadói tapasztalataim szerint épp annyi hallgató szeretne ma is elmélyülten tanulni, mint 20 éve. Csak ma még sokkal, de sokkal kevesebben tehetik meg.

Subscribe now

Lefuttattam egy gyors keresést a Libri oldalán arra a kulcsszóra, hogy “szakácskönyv”.

88 találati oldalon keresztül vonulnak fel a vegán, “kockásabroszos”, gyógyító, gourmet, ünnepi és egyéb receptgyűjtemények (beleértve az archívot, persze). Hány négyzetméternyi könyvespolc telne be, kizárólag magyar nyelvű szakácskönyvekkel? Egy ideig nem értettem ezt a törhetetlen sikert, de szerintem csak azért, mert túl egyszerűnek tűnik a működési elv, pedig nagyjából mégis így lehet igaz:

+ “könyv mint szép tárgy” (minden szakácskönyv tele van csodás fotókkal, albumként is megállja a helyét)

+ “finomat enni (majdnem) mindenki szeret” (de aki nem, annak is létezik egy megfelelő szakácskönyv)

+ “ajándékot venni nem mindig könnyű feladat”.

Ennyi. Siker.

Egy szakácskönyv nem puszta receptgyűjtemény

Sikeres műfaj ide vagy oda, az biztos, hogy nem ülhetsz le csak úgy, a kedvenc receptjeidet láncba fűzni, hogy előételek, levesek, főételek, desszertek. Gondos marketing és szerkesztői munka szükségeltetik, főleg azért, hogy a fent említett kulturális identitások és egyéb speciális vásárlói szegmensek a megfelelőképpen legyenek reprezentálva.

Összeszedtem néhány szokványos szempontot, ha jövőre te is beállnál a sorba és kiadnád a saját szakácskönyvedet – vagy ha idén inspirációra van szükséged ajándékválasztáshoz. Az alábbi tematikák nem mindig különülnek el élesen, szabadon lehet, sőt, sokszor érdemes is őket kombinálni – az erősebb niche-hatás elérése érdekében (pl. Harry Potter & Bimba professzor gyógynövényes receptjei).

1. Ételérzékenységek receptgyűjteményei. Ehhez nem árt, ha van egy orvos-dietetikus képesítésed és némi influenszer-tevékenységet is fel tudsz mutatni. Nézd meg, hogy mely ételérzékenységek a leggyakoribbak! Érdemes-e még felülni a már tíz éve is használt trendekre – cukormentes, “mindenmentes”, paleo? Lehet, hogy jó a régi, de kicsit másként keretezve? Mégiscsak egészségügyi szakember írja, legyen ennek nyoma a címben is.

   Például cukormentes helyett szóljon a szakácskönyv inzulinérzékenyeknek vagy cukorbetegeknek, gluténmentes helyett legyen IBS-étrend.

2. Ha már lúd nincs, legyen kövér – tartja a húsmentes szakácskönyv-irodalom, amely fittyet hány arra, hogy még a kilencvenes és kétezres években relatíve taroló vegetariánus konyhát sem sikerült a perifériáról a felvont szemöldökű vendéglátó-határőrökkel védett mainstream területére emelni, de máris rákanyarodtunk a vegánra. A vegán ma nagyobb show, mint a vega. Érdekes lelet eközben, hogy gyakorló vegetariánusként ha végigszántok a közeli Spar mikrózható készétel-során, a tömérdek húst tartalmazó opció között három, azaz három húsmentes opciót fogok találni, amelyek közül kettő valójában inkább köret: káposztás tészta, krumplis tészta, gombapaprikás nokedlivel.

3. Kövesd a követőket! Nincs saját követői bázisod? Nem feltétlenül áthidalhatatlan baj. Nézd meg, hogy melyik egészségügyi szakember, gasztroenterológus vagy dietetikus a legtrendibb idén vagy ki az a celeb vagy politikus, akinek a self-brandjén nem ártana egy kicsit emelni. Nézd meg, kinek van a legtöbb követője, médiamegjelenése, majd keresd fel a szakácskönyv ötletével. Mondd, hogy valójában nem szeretnél neki túl sok munkát adni, mindent intézel, de ha az arcáról küldene egy fotót, ami a borítón szerepelhet, akkor a busás 9%-os szerzői részesedésedből 7%-ot is szeretettel ajánlanál. A könyvet pedig máris viszik, mint a cukrot… ő, zöldséget.

4. A megfelelő címhez gondolkodj tényleges vagy látszólagos ellentétekben! Az sem baj, ha nincs sok értelme a párosításnak, ez senkinek nem fog feltűnni. A lényeg, hogy ellentétnek hasson és legyen hangzatos, reflexív, meg valami fontosnak tűnő konnotációt hívjon életre. Olykor segít a közhelyes megfogalmazás.

   Olcsó, mégis finom receptek

   Gyors, mégis kiadós ételek

   Hagyományos fogások modern köntösben

   Királyi lakoma kis konyhára szabva

   Nem tudsz főzni? EZ a Te szakácskönyved.

   Vendégeket hívtál? Ne pánikolj!

5. Kulturális identitások ételeknek való megfeleltetése. Érdemes mérlegelni, hogy milyen kulturális identitástrendek vannak és vélhetően elérték-e már a peakjüket. Például újdonságnak mondható a “tradwife” (hagyományos feleség) identitás.

   Ez az identitás (ami persze reprezentációját tekintve együtt jár egy jelentős anyagi nívóval, tehát nem megfeleltethető a naturalista “ősanya” típusnak) egy igazi kincsesbánya lehet szakácskönyv-kiadók számára, hiszen minden jelentős és jelentéktelen ünnep köré lehet tervezni egy önálló kiadást.

   Arra kell csak ügyelni, hogy kifejezetten időigényes, pepecselős tételekkel szórjuk meg a receptgyűjteményt, mert ebben az esetben ez egyfajta foglalkoztatókönyv felnőtteknek.

6. A konyhai technooptimisták szakácskönyvei kiemelkednek a sima kulturális identitásokból, önálló műfajt képezhetnek. Tételmondata, hogy “hisszük, az étel sokkal jobb lesz, ha többszázezres készülékkel készítjük el” (és amúgy sokszor tényleg így van, csak kérdés, hogy egy ilyen masinát évi 1-2 alkalomnál többször használnak-e vagy jobban megéri akkor már egy tényleg drága és jó étterembe ellátogatni). Mindenesetre ebbe a kategóriába jöhetnek a nagyon drága, sok helyet foglaló és bonyolult konyhai eszközökre építő receptek. Ha az influenszer-marketingre már építettünk, most jöhet a konyhai márkák felkeresése, és receptkönyvünk marketingcélokra történő beajánlása. Külön gép a hús puhításához, sütéséhez, pácolásához és a többi. Vegyük figyelembe, hogy ezeket a könyveket többnyire nem nők, hanem férfiak veszik – önmaguknak vagy házastársuknak.

7. Filmes univerzumok a konyhában. A Harry Potter-szakácskönyveknek már egész sora jött ki, sőt, Sütivarázs néven TV-s cukrászversenyt is bemutattak már1. Potter nem egyedülálló szereplő a konyhában a filmvilágból, mert természetesen több MARVEL-szakácskönyv is létezik – pl. Deadpool, Wolverine, Hulk kapott sajátot is –, nem beszélve a Star Warshoz kapcsolódó kiadások egész soráról. Persze itt kemény jogdíjak sújthatnak, tehát ezt a busásan jövedelmező szegmenst inkább hagyd meg a nagyvállalatoknak.

A végére még eszembe jutott egy film is, amit pár éve láttam, az első étterem megszületéséről. Nem úgy, mint a fogadók esetében, ahol a kvártély mellé némi koszt is jár, csak hogy ne haljon éhen a szállóvendég, ide már pusztán az evés, illetve elsősorban a társas evés öröme miatt jártak az emberek – nem utazók, hanem a közelben élők. Nem meglepő módon a forradalom korszakával és a polgári társadalom kibontakozásával forrt egybe az új közösségi tér kivirágzása. Igazi decemberi film, ajánlom.

Kellemes adventi időszakot mindenkinek!

Subscribe now

“Korlátolt.” Ez egy eltávolító szó arra, ha valakit együgyűnek, butának gondolunk. Pedig mind korlátoltak vagyunk, mert a gondolkodásunk korlátokba ütközik – ezek lehetnek tapasztalatokból hátramaradt érzések, meggyőződések, megértések, tanulások. Sokszor az oldja fel a korlátokat, ha az ember megtapasztal valamit és annak az ellenkezőjét is, ha az elszenvedőből elkövető lesz, vagy fordítva; vagy ha vágyik valamire, amit történetesen megkap, és rájön, hogy a megoldás mégsem ez a gondokra, rossz alapról nézett a problémára.

Persze a korlát feloldásához messze nem elég a tapasztalat, mert kell a megfigyelés és a belátás is. Ezek nélkül az elszenvedőből a világ legtermészetesebb módjaként válik elkövető. Automatizmus, determináció, ok-okozat lép életbe. Viszont minél inkább képesek vagyunk belátni és felismerni az aktuális korlátjainkat, annál kevésbé határozzák meg az életünket, a megélésünket. Én amúgy nem tudom ezt megcsinálni, csak retrospektíven, vagyis azt tudom, hogy régen mik voltak a legnagyobb korlátai a tudati szabadságomnak. Mondok egy példát.

Életemnek abban a 10-15 évvel ezelőtti szakaszában, amikor rengeteg feminista irodalmat és szakirodalmat olvastam, már – és ez nem túlzás – nem tudtam egy átlag filmet végignézni belső vagy külső őrjöngés nélkül.

Legalábbis azokat, amelyekben volt nő és/vagy férfi. (Szóval eléggé leszűkült a kör az állatos rajzfilmekre, de csak ha nem voltak gender szempontok alapján antropomorfizálva a szereplők.)

Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy valami olyan titkot tudok, amit senki nem lát, de mindenkinek ismernie kellene. Úgy gondoltam, hogy a világ sokkal jobb hely lehetne, ha mindenki tudná és értené olvasni ezeket a nem is annyira rejtett hatalmi dinamikákat (ma már tudom, hogy ez nincs így).

Ha saccolnom kellene, ez az állapot úgy 2-3 évig tartott, és éppen egy moziban hasított belém a vágy, hogy nagyon szeretném úgy látni ezt a filmet, ahogy a tele pofával röhögő csávó mellettem, mellette meg a minden bizonnyal zérókólát szürcsölő, visszafogottabban kuncogó csaja (ja, nem azért, én is tök sztereotip vagyok). Irigyeltem őket.

Ez tehát egy döntés volt a részemről. Mert vagy forradalmár leszek a feminizmus tekintetében és erre teszem fel az egész életemet, vagy meg kell találnom egy olyan szemüveget, amelyen át nem tűnik egy elviselhetetlen, pokoli helynek az egész világ és benne a mindenhonnan leselkedő popkultúra (mókás, akkoriban még biztos használtam volna a “heteronormatív popkultúra” szókapcsolatot). Nyilván maradtak nyomok, és ezt kicsit sem bánom, mert már nem azonosulok ezzel a szemlélettel. Ez is csak egy a sok közül, ami olykor a többi fölé kerül.

Ma is görcsbe rándul a gyomrom például bizonyos típusú férfiak gesztusaitól vagy a szervezett, rendszerszinten működő szexuális visszaélések ránk ömlő híráradatától. De leginkább attól, ahogy a gyerekekkel bánnak felnőtt emberek.

Azóta is kísértenek Pintér Sándor 2011-es szavai, miszerint “Magyarországon nincs gyermekprostitúció”. Mindenki tudta, hogy van, hiszen az amszterdami és zürichi vöröslámpás negyedek tele voltak hamis-útleveles, nyírségi és borsodi kiskorúakkal – többet tudtunk akkor a külföldre került gyerekekről, mint akikkel itthon, országhatáron belül bántak el. Mára persze ez megváltozott.

Szóval igen, ha ezekre gondolok, akkor sajnos nem nagyon tudom jól kezelni, ugyanúgy őrjöngök és hisztériázok belül, mint régen. Ez is egy korlát, az érzelmi válasz, és ha felszámolni nem is sikerült még, legalább már tudok róla. Legalább már tudom, hogy kifejezetten nehéz uralnom az érzéseimet, a dühömet, és hogy a hisztéria, a düh vagy az érvekkel gyilkolás ritkán segít meg bármilyen ügyet vagy csoportot.

Azóta azt is összeraktam, hogy ha nem olvasok semmit, a világ akkor is gondoskodik a korlátjaim kialakításáról vagy megerősítéséről. Jó példák a mostani kormánypártnak a hergelés-uszítás és félelemkeltés-hiszterizálás alapmotívumai köré épített mindenkori kommunikációs kampányai. Csak ki kell lépni az utcára, és arcon üt (adom a Loupe plakátmentesítő kezdeményezését). Valamennyi felelőssége szerintem azoknak is van, akikre ez a csapda hosszú éveken át képes hatni, és folyamatos elragadtatásban élik a mindennapjaikat, akik tökéletes okozatai az aljadék kampánynak. De a fő felelősség azoké a politikusoké és kommunikációs szakembereké, akik az ösztönlényt szólítják meg mindenkiben.

Éppen a hetekben eltávozott György Pétertől hallottam először egy egyetemi órán, hogy nincs ideológiamentes oktatás.

Talán triviálisnak tűnik ma, de nekem ez akkor, 15-20 éve egy nagy felismerés volt, tényleg. Ezeket a felismeréseket köszönöm neki. A “semleges” történetírás, az “objektív” tájékoztatás sem létezik. És az egyéni korlátoltsághoz hasonlóan ugyanúgy elmondható, hogy minél kevésbé gondolja magát valaki semlegesnek, a világ objektív és ideológiamentes ismerőjének, annál jobb. (A nem-semleges, nem-objektív az persze nem egyenlő az őrjöngéssel, mindössze annak tisztánlátásával, hogy miből erednek az érveim és a látásmódom. A gondolkodó lét talán abban is áll, hogy erről illik tudni, illik reflektálni a saját gondolati megalapozottságunkra és tapasztalatainkra.)

Szóval összességében nemcsak arról van szó, hogy a tudományos megismerésnek nincs objektív módszertana és igazsága, mint ahogy a fenti cikkemben írtam erről, hanem hogy ha lenne, ha egyszer valahogy bevillanna valamiről az objektív igazság, a befogadói oldal korlátoltsága akkor is szubjektívvé torzítaná azt.

Sajnos másfél napi készülés után után, ma kaptam egy e-mailt, miszerint Szauer Tamás, a HVG Zrt. 2024-ben kinevezett, Cápákból ismert CEO-tulajdonosa úgy döntött “tegnap”, hogy holnap ő maga készíti el az interjút Haóval.

Sosem derül ki talán, mi történt pontosan, de ahogy művészetértő barátaimtól tudom: a hiány és az űr néha a legerősebb üzenet. Álljanak hát itt a kérdések, amelyekre szerettem volna választ kapni a nemzetközi bestseller szerzőjétől./

Ami a római katolikusoknak a Vatikán, a buddhistáknak Tibet, a muszlimoknak Mekka, az a technooptimistáknak a Szilícium-völgy. A startup-világnak is megvannak a maga felszentelt papjai: a kockázatitőke-befektetők, a “tech-guruk” és a legfelsőbb kaszt, a vizionáriusok. Amilyen például Sam Altman.

A könyved alcímében az “álmok és rémálmok” akár a tudatra ébredt AI-ra is utalhat. Valaki az emberiség megváltását, valaki a pusztulását látja bele a technológia fejlődésébe. Sokan viszont egyáltalán nem hiszik, hogy az általános intelligencia (AGI) egyáltalán megszülethet. A könyved alapján az utóbbi csoportba tartozol.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

A birodalom szó, ahogy a könyvből kiderül, itt nagyon is tudatos, történelmileg hű jelentéssel bír. Mondanál valamit a címről?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Sam Altman az OpenAI-t mint nonprofit szervezetet azért hozta létre 2015-ben, hogy mindenki mást, különösen a Google Deepmind vezető fejlesztőjét, Demis Hassabist megelőzve létrehozhassa és kontrollálhassa a tudatra ébredt AI-t, hogy az ne árthasson az emberiségnek. Ez a típusú technológiai fantáziavilág úgy tűnik, hogy már-már kritérium a Szilícium-völgyben. Mesélnél erről egy kicsit?

Igen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfva Igen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfva Igen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfva Igen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfvaIgen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfva

Igen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfvaIgen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfvaIgen, abszolút alá tudom támasztani… érdekes sztorikat mesél. cvsfva

Ugyanakkor valahogy mindig úgy tűnik, hogy a nemes elveket felülírja a gigantikus tőkebevonás és a monetizációs kényszer. Valami ilyesmi történt az OpenAI esetében is, ugye?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Ebben a tekintetben a ChatGPT chatbot jellege szerinted leginkább marketingeszköz, ami segít elképzelhetőbbé tenni az embereknek, köztük a befektetőknek, hogy az AI egyszer tudatra ébredhet. Mesélnél erről kicsit?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

A könyved megjelenése óta kijött a GPT5, és sokan most kezdték elveszíteni a hitet, mivel túl nagy áttörés vagy változás nem tapasztalható a GPT-4-hez képest. Hozzád milyen visszhangok jutottak el ezzel kapcsolatban?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Hisz még valaki abban, hogy az adatmennyiség skálázásával a rendszer tudatra ébredhet?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Az egyik legnagyobb probléma, amit a könyvedben tárgyalsz, az a környezeti terhelés, amit az LLM rendszerek adatközpontjai jelentenek. Valahol a rendszert már az emberek ivóvizével hűtik, miközben a lakosoknak szennyvizet kevernek vissza az ivóvíz-vezetékbe. Hogyan látod, mi lehet erre a megoldás? Állami szabályozás, civil kezdeményezések?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Nemcsak a környezet, hanem a társadalom és a globális rend szempontjából is elég kínos kérdések merülnek fel az LLM-fejlesztés kapcsán. Pl. szegény országok kizsákmányolt munkaerejéből tisztulnak az LLM adatai és javulnak a ChatGPT válaszai. Mesélnél erről?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Hogy látod, el lehet azt érni, hogy az adatok, amelyekből az LLM-eket táplálják és tanítják, valaha átláthatóak legyenek? A könyvedben azt írod, hogy nagyjából 60%-ban nem tudjuk, mi megy be a rendszerbe. Ez ijesztően hangzik.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Végül, ami mindenkit érdekel: szerinted a ChatGPT elveszi az emberek munkáját és igaza van Geoffrey Hintonnak, aki szerint mielőbb kezdjünk el villanyszerelőnek tanulni?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Mit gondolsz az UBI koncepcióról? Szerinted lehetséges egy globális alapjövedelem?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Végezetül, ha idejönne egy jó ginny és bármit kívánhatnál az LLM-rendszerekkel kapcsolatban, akkor mit kívánnál?

Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb. Igen, a helyzet az, hogy blv,sjndcsjdbwjb.

Subscribe now

Mindig ambivalens volt számomra ez a műfaj. Ma már mindenki tudja, hogyan csemegéznek a szervezők a frissen nagykorúvá vált, többnyire kiszolgáltatott lányok közül. De ha már létezik ilyen, minek kell behozni a morális, intellektuális vagy műveltségi szempontokat?

És fordítva: ha valakinek fontos egy társadalmi ügy, miért kell erre meztelenséggel vagy önmaga nyers szexuális objektummá tételével felhívni a figyelmet?

Tavasszal láttam egy kampányt,

amelyben egy ismert újságíró(nő) a ketreces tyúktartás kétségkívül kegyetlen gyakorlatai ellen kampányolt. De vajon hogyan? Interjúkat adott, posztokat tett ki arról, hogy vegetariánus/vegán étrendet követ? Cikksorozatban mutatta be a magyar helyzetet vagy a nagyipari állattartás visszásságait? Nem!

Latex öltözékbe bújt, bemászott egy hatalmas vasketrecbe, és a rácsokat markolva, erotikus pózokban mutatta be, hogy milyen rossz a ketrecbe zárt tyúknak. Engem nem győzött meg, hogy a tyúkoknak ettől kicsit is jobb lesz majd. Persze a kommentekben kapott a művészeti-társadalmi projekt hideg-meleget, de ami feltűnő volt, hogy a diskurzus vagy arról szólt, hogy nem így kellene ezt csinálni, vagy arról, hogy fú de szép a nő, vagy arról, hogy a két tábor közt próbált valaki igazságot tenni, hogy miért ne fejezhetné ki valaki így magát. Nyilván kifejezheti, de ha az emberek 99%-ának a szex és az S&M jut eszébe az annak minden látványelemét felvonultató képekről (jó, talán korbács nem volt), akkor azt úgy hívjuk, hogy elrontott kommunikációs kampány, aminek már az alap koncepciója is félrement.

Mert hogy a cél nem ez volt. És még ha nekem meg is maradt, hogy itt valami tyúktartásról volt szó, mert egyébként is érdekel a téma és zavar a jelenség, az erről átadott érdemleges információ egyenlő volt a nullával.

Az imént ennek az elrontott kampánynak a gender-tükrére is láttam példát:

egy facebook-posztot, amely egy végzős elméleti fizikus, egy fiatal férfi előadásának promójához készült. A poszt szövege alatt a srác a dús szőrzetű mellkasa közepéig kigombolt ingben, szálanként belőtt, homlokába omló hajkoronával néz a kamerába, pózol egy széken egy fotós által beállított és készített képen – a saját és a kép adottságai alapján akár modell is lehetne, hirtelen nem is egyértelmű, hogy most akkor ő a fizikus.

A feltűnő szépséget nem lehet elfedni – sem nőét, sem férfiét –, és az ilyen kinézet legalább annyi hátránnyal jár, mint amennyi előnnyel. Én egyébként hajlok rá, hogy ezeknek az egyébként igen ritka embereknek ezzel komoly feladatuk van az életben, valamit tanulniuk kell a szépségük és a szépségük által kiváltott környezeti reakciókból. Tök őszintén mondom, nem lehet könnyű, bár ezt valahányszor elmondom valakinek, mindenki kinevet, hogy dehogynem, hát a szép embereknek minden sokkal könnyebb. Na mindegy is, szerintem nem, és éppen azért nem, amiről itt végig írok.

A fiatal férfi nem volt ugyan latexban vagy fehérneműben, de az eredmény alapján úgy tűnik, hogy már a kigombolt ing, az átható tekintet és a dús borosta is bőven elég volt ahhoz, hogy a női kommentek áradjanak, idézek párat: “biztos jobbra húznám”, “szép darab”, “mindegy miről beszél, én ott leszek”, “meg sem kell szólalnia, ha látjuk, már okosabbak leszünk”, “senki nem az előadásra fog figyelni” és a többi.

A szervezők (egy tudománynépszerűsítő fizikus közösség) a kép és a poszt alatt első helyen rögzítették hozzászólásukat, miszerint örülnek a fizikával kapcsolatos minden hozzászólásnak (én nem láttam egy ilyet sem, amúgy), de a más jellegűeket hagyjuk kívül, ne sértsük meg az előadó emberi méltóságát. És volt néhány empatikusabb kommentelő is, aki megrótta a “tárgyiasítókat”.

Amellett, hogy szívesen olvasnék ilyet néha nők képe/videói alatt is – mert nem nagyon láttam még ekkora bevédést – azért megfordult a fejemben, hogy: “mi van?”.

Szerintem az, ha van egy direktbe szexi művészeti projekt, mint fentebb az újságírónőé, vagy egy direkt szexi kép, mint az elméleti fizikusé, akkor azért furcsa fennakadni azon, hogy az emberek erre reagálnak. Meg amúgy hol vannak a határok? Ha félmeztelenül pózol egy nő vagy férfi egy jó ügy érdekében vagy a saját intellektuális/morális attitűdjét népszerűsítendő, akkor se szóljon erről senki? És ha nem írják le, csak gondolják, az már oké? Nemár. Ne legyünk már ennyire álnaivak és álszentek.

Ha csinálunk egy kommunikációs kampányt, és fullba nyomjuk a figyelemfelkeltést a szexualizált testekkel, az egy kétélű fegyver, és a lejtő csúszós, főleg, ha a témának egyébként tényleg semmi köze nem lenne ehhez. Tudom, nehéz a határhúzás, minden bizonnyal nem kell zubbonyban járni, mint ahogy a szépségkirálynőktől sem kell extra verbalitást és ultra szofisztikált társadalmi vagy politikai véleményt elvárni, miközben bikiniben és tűsarkú cipőben feszítenek a színpadon.

Mert lehet, hogy a szépségkirálynő nagyon okos, de a szépségverseny nem erről szól. Mert lehet, hogy a fizikus nagyon szép, de az elméleti fizikáról szóló előadása nem erről szól. Egy jó kommunikációs kampány attól jó, hogy megfelelő arányokban használja fel az egyes elemeket, a minőségeket, jól rendezi a hangsúlyokat – a figyelemfelkeltés eszköze nem telepedhet rá a fő üzenetre. Érdemes ebben átgondoltnak lenni szerintem.

Subscribe now

Egyszer csak valaki, egy szemfüles néző a közönségből rájön az egyik trükkre. Bekiabálja. “Ott volt a piros rózsa az inge ujjában.” Mások nem látták, így szúrós pillantásokat lövellnek a bekiabáló felé.

Másnap ugyanezek az emberek ülnek ugyanezen az előadáson. Így van ez estéről estére, de nem zavarja őket, mert hát a program mindig varázslatos. De most valami megváltozott: sokan már feszülten figyelnek a rózsás rész előtt, nézik az ingujjat.

A bűvész nagyon ügyes, de a közönség egy része suttog a mellette ülőnek, már látta ő is: ott volt a rózsa, tényleg ott volt.

A folyamatos gazdasági növekedésre épülő kapitalista1 rendszer több fronton is hasonlít erre a bűvészelőadásra. Nagyjából 60-70 éve még igen látványos és meggyőző mutatványai voltak, de különösen az elmúlt 20 évben egyre többször látni meg a rózsát az ingujjban.

Egyre többen mondják2: a növekedés nem fenntartható, szűkösségből végtelenség nem képzelhető el. A Római Klub 1968-as A növekedés határai jelentése után voltak évtizedek, amikor a digitalizáció látszott az ultimate áttörésnek. Ezen remények alapján a virtuális világba helyezve a fél életünket majd kevesebbet szennyezünk. Mára viszont jól látható, hogy ez nem működik3, ehelyett elképesztő energiafogyasztással és folyamatos kapacitásbővítési kényszerrel jár együtt.

De az immár globális jelenléttel és globális gazdasági hatalommal bíró, az elmúlt 20 évben elképzelhetetlen profitokat realizáló nagyvállalatok nem adják olyan könnyen a status quot.

Feszültség a tudás és az illúzió fenntartásának kényszere között

Tudjuk, hogy mi a bűvész trükkje, tudjuk, hogy nem varázslat, lelepleztük az illúziót; mégis minden este tapsolunk neki, asszisztálunk a mutatványaihoz.

Tudjuk, hogy a munkák egy jó részének semmi értelme. Csakhogy ezek sokszor a legjobban fizetettek közé tartoznak.

Valójában sok területen látszik, kis hazánkban fokozottan, hogy aminek értelme van (ez alatt én mondjuk a társadalmilag hasznos munkákat érteném elsősorban, a péktől az óvónőn keresztül a nyugdíjas klub dolgozójáig), azt többnyire nagyon alacsonyan fizetik.

Párhuzamosan pedig van egy rakat munkakör, amit meg senki nem ért igazán; miről is szólnak, mi a hasznuk. Ellenben a fizetés ezekben a munkakörökben minimum közepes, de akár kimagasló is lehet. Részben erről a jelenségről szól David Graeber 2018-ban megjelent Bullshit Jobs c. könyve4.

Innováció a Mastercardnál = innovációról való “bullshitelés”

Ebbe a képbe elég jól passzol az a cikk, amit nemrég olvastam. A szerző, Sarah Majdov, a Mastercard egykori munkavállalója évi 250 ezer dollárt keresett, ami jelenleg kb. 8 millió forintos havi munkabérnek felelne meg. Személyes tapasztalatán keresztül mutatja be, hogyan vált a munkája az innováció látszatának fenntartásává.

Majdov, elmondása szerint hat éven át dolgozott különböző technológiai pozíciókban, miközben a feladatai egyre inkább üres mozdulatokból álltak: prezentációk, meetingek, új buzzwordök, és ugyanazoknak a rendszereknek az „újrakeretezése”, “újrahasznosítása”, “újragondolása”.

Valós innováció alig történt, csak ún. „innovation signaling” – a haladás látszatának megteremtése a vezetők és a közvélemény felé. Majdov felismerte tehát, hogy a Mastercard, akárcsak sok más nagyvállalat, nem valódi fejlesztéseket, hanem kommunikációs trükköket termel.5

Blockchain-ről, AI-ról, digitális transzformációról szóló sajtóközlemények sokaságát publikálja, miközben a cég alaprendszerei még mindig a hetvenes évekből származnak. Majdov szerint a legtöbb nagy technológiai, pénzügyi, logisztikai és egészségügyi óriáscég hasonlóan működik: nem újít, hanem kisajátít, agresszívan terjeszkedik és profitál a meglévő infrastruktúrából.

A párhuzam a bullshit munkákkal nagyon is egyértelmű. A rendszer mégis fennmarad, mert a hálózati hatások, a belépési korlátok és a piac koncentrációja miatt ezek a cégek továbbra is óriási profitot termelnek – válságok idején is.

Subscribe now

Miért lehet erre szükség?

Egy az Új Egyenlőségen megjelent cikkemben írtam arról, hogy szerintem ezek a nagyvállalati működések miért nem tudnak másként működni, mint ahogyan működnek.

A valódi döntéseket régen nem emberek (mármint nem CEO-k stb.), hanem a gazdaság működési mechanizmusai, rendszere (pl. negyedéves tőzsdei jelentések) és a profitmaximalizálás elve határozzák meg. Egy milliméterrel sem fog többet letenni, mint ami a biztos és maximális profithoz kell. Ha elég a kommunikáció arról, hogy “jobbak vagyunk”, akkor ennyi.

Valódi döntések alatt érteném, például, hogy valóban zöldebb, társadalmilag felelősebb vagy innovatívabb lesz-e a vállalat. A nagyvállalat egy profittermelő gépezet, ez a természete. A felelősséget az államoknak, a szabályozóknak kellene megkövetelniük tőle, de ez egy globális gazdasági rendszerben nem tűnik túl egyszerűnek.

Akkor most mi van?

Ki mint tud, úgy él a látszatokkal és lehetőségekkel. Egyértelműnek tűnik, hogy sokan menekülnének a saját bullshit munkájukból, ha bármi esélyük lenne hasznos munkával megélhetést teremteni. Persze sokan meg boldogan állnának be bullshitelni azokért a fizetésekért cserébe, ami megint csak nem csoda (mondjuk ebből a szempontból Magyarországon élve extrán nincs szerencsénk, hiszen itt a bullshit munkáért sem fizetnek igazán jól, a nyugati anyavállalati fizetéseknek legalábbis csak a töredékét).

Az biztos, hogy a feszültség egyre nagyobb, mivel sokan látják és érzik, hogy a bűvész egyre bénább trükköket mutat. Egy ideig a mennyiség még felül tud kerekedni talán: olyan gyakran és olyan sok látszatdolog történik, hogy mire lelepleződik egy, jön a következő. Ez az információs őrület, amiben ma élünk, még eszkalálódhat is egy ideig, ez lehet 20 év vagy 120. A végtelenbe viszont minden bizonnyal nem gyűrűzhet az ürességek valamiként való tálalásának hipertextualitása.

Nem vagyok egy nagy mozgalmár, pláne nem szervező, de ebben az időszakban még ki-kimentem közterekre, hogy megítélésem szerint fontos dolgokra megpróbáljam felhívni a figyelmet.

Nagyjából 2014-ig. Az Alaptörvény-tüntetés jó ideig az utolsó politikai aktivizmus, amiben részt veszek. Hatalmas tömeg az Andrássyn, benne állunk, látjuk, érezzük. A tüntetés után, egy kocsmában, nagy nehezen sikerül netet csiholni, a köztévé pedig arról tudósít éppen, hogy a tüntetésen mindössze néhányan lézengenek az Opera környékén

– és a tudósító valóban, mintha valamelyik Opera mögötti kis utcában állt volna (Hajós, talán), de lehet, hogy csalnak az emlékeim, és még erre sem vették a fáradságot.

Tulajdonképpen, ahogy azóta sokszor kiderült, mindegy is volt. Nekem viszont ez volt az első igazán húsba maró élményem arról, hogy mi történt a köztelevízióval és a hírszolgáltatással.

2018

Az elmúlt 4 évben tüntetésre nem megyek, de rengeteg politikát fogyasztok. A ‘18-as ogy. választás utáni estén a semmiből full narancssárgára váltó térkép bevillanása az ATV stúdiójában, áramütésként ér.

Ez a narancssárga villám szerintem sokak számára bevésődött történelmi emlékpillanat, engem tényleg sokkol, és minden hitemet elveszi az emberekben. Dühös vagyok, nagyon.

Elalszom valahogy, de másnap reggel még mindig ijesztően dühös vagyok, frusztrált, szinte meg akarok lökni egy random embert az utcán, kötekedni szeretnék.

Szociopata; erre mondják, talán. A drasztikusan beszűkült tudatom élő poklában vagyok: kik ezek az emberek, látszik, milyen hülyék, torzak, érdektelenek, hogyan és miért ilyen nyugodtak. Hogy képzelik ezt? Biztos miattuk van minden.

Közben meg egyedül én vagyok nyomorult állapotban, senki más gondolataiban vagy állapotában nem lehetek biztos.

Mégis, az undor az utolsó dolog, amivel kétségbeesetten el tudom határolni magamtól “ezeket”, akik nyilván rájuk szavaztak, mert hülyék. Egybeolvad minden – egy arctalan, buta, gyűlölnivaló tömeggé.

Másnap elhatároztam, hogy nem akarok így élni, nem akarom ellenségnek látni “az utca emberét”. Ez a város egy csoda, és mindenféle ember él itt. Nem fogom elrontani önmagamnak, sőt, szeretném jobbá tenni azzal, hogy képes vagyok a boltban őszintén örülni a pénztáros mosolyának vagy az eladó kedvességének – vagy akár elérni, hogy ő mosolyogjon vissza az én kedvességemre. Mert a világ ettől is jobb lesz.

A dühre való hajlam felelősség, a dühöt kontrollálni kötelesség.

Dühösnek lenni nem erény. Nekem minimum egy évtizedbe telt, mire ezt egyáltalán beláttam. A politikai düh sokszor romantizálva van – a popkultúra és olykor a történelemkönyvek is szeretik idealizálva megjeleníteni a forradalmakat. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szerintem nem nemes dolog szép elvekért kiállni, hinni bennük és jobb világot akarni – hogy ez pontosan kinek mit jelent, az egyrészt lehet nagyon hasonló, de a praktikum szintjén meg azért elég komplex is.

De a lényeg, hogy a forradalmak a szép elvek mellett rengeteg dühöt és ennek manifesztációját, erőszakot tartalmaznak. Mindenkinek megvan a maga válasza arra, hogy mennyi ebből az elégséges és a túl sok. Viszont a düh, a harag, a bosszú nem így működik, ha egyszer elszabadul.

A szabadjára engedett düh nem más, mint az elszabadult Robespierre.

2018 után

Akkor tehát, 2018-ban, a választás másnapján döntöttem el, hogy a következő években semmilyen politikai tartalmat nem fogyasztok. Absztinens leszek. Ami fontos, az úgyis elér hozzám, tehát más emberek, barátok értelmezésének farvizén értesülök majd a politikai hírekről.

Igazság szerint 2 évig ezt csináltam. Sokan erről csak álmodoznak, sokan felelőtlenségnek tartják, vagy műveletlen gesztusnak, akár. Nekem meg visszahozta az életet, az örömöt, azt, hogy nem minden napi politika. (Mondhatja bárki, hogy de, végső soron igen, de végső soron meg minden egy, szóval ez így mindegy.)

Én, aki sosem akartam politikával foglalkozni (persze az MTA 8 hónap kivétel, de az is véletlen volt) vagy politikai pályára lépni, végre megtettem, hogy nem is foglalkoztam vele, és tök jól voltam.

Covid

Aztán a Covid alatt bejöttek a Spotify podcastek. Puzsér Róbert őrjöngése nagyon sokat segített akkor, nagyon megnyugtató volt, hogy más elvégzi azt a munkát, amit én is érezhetnék. Nekem így már nem kell, nyugodt maradhatok.

A Partizán megjelenése (pontosabban egyre sikeresebbé válása a YouTube-on) szintén nagyon megnyugtató jelenség volt, elképesztően sokat adott, és nagyon sok frusztrációt csatornázott el.

Viszont rövid időn belül ismét eljutottam a túltöltekezésig, mivel napi 2–5 órányi politikai vagy kvázi politikai elemzést, beszélgetést, podcastet is meghallgattam. Ezek a műfajok persze segítettek – és máig segítenek – távolságot tartani (mert már alapból beszélgetések és reflexiók voltak, nem csak “objektív hírközlés”), de azt nem mondhatom, hogy nem kezdődött el megint valamiféle függés. Viszont ekkor már sokat tanultam magamról és a nem-azonosulásról (nem lineáris, de előremutató úton).

A ‘22-es választás eredményét így megúsztam némi cinizmussal. Tulajdonképpen minden csak megerősítette az addigi ítéleteimet. Szavazni elmentem, sőt, majdnem szavazatot számlálni is (de végül dacossá váltam és jó időben lemondtam), és néztük egész nap a közvetítést. Érdekelt, hogy mégis mi lesz. De az eredmény ekkor már nem marcangolt szét belülről, mert tudtam, hogy sok minden más van, leginkább sok és sokféle ember, és én nem akarom utálni őket.

Szóval, mi a konklúzió?

Nemcsak a politika művelése, de a fogyasztása is felelősséggel jár. Felelősség, hogy a tudatunkat ne hagyjuk beszűkülni és elhinni, hogy nincs más valóság.

Azt hiszem, hogy az állampolgári felelősség nem egészen azt jelenti, hogy arról is tudok, milyen színű zokniban van ma Kocsis Máté vagy Orbán Balázs, vagy hogy éppen ma mennyivel gondol mást a tegnapi eseményekről X elemző/standupos stb, mint tegnap a tegnap előttiről.

A politika köré médiauniverzumok épültek (mondjuk az egyiket senki nem nézi, ha nem fizetnek érte), és az elemzések, politikai témájú beszélgetések tényleg baromi érdekesek tudnak lenni. Megszokott témák, megszokott arcok, néha már családias. Vagy épp egy újabb felkavaró hír, akkor arról is mindent tudni akarunk.

De szerintem felelősségünk arra figyelni, hogy a tudatunk ne szűküljön be, mert azzal nemcsak önmagunknak, hanem az egész környezetünknek és minden emberi kapcsolatunknak is ártunk (a pénztárossal, utca emberével való találkozástól a családi kapcsolatokig).

A beszűkült tudat azt jelenti, hogy minden más, ami a világban van, nem tűnik fontosnak, jelentősnek. Mindent a pártpolitikából vezetünk le és arra vezetünk vissza. A politikai hírek által uralt világ pedig – különösen ma – egy nagyon szegényes és nagyon szomorú világ ahhoz képest, ami ezen kívül még van.

Kedvelem a politikai elemzéseket, talán mert a húszas éveim úgy teltek el, hogy nem sok jót hallhattam. De önreflexívnek kell lenni, kell a jelzőrendszer. Mindenkinek önmagát kell eléggé ismernie ahhoz, hogy tudja, mi fér bele neki és mi nem, mennyi az, amit felelősen tud kezelni anélkül, hogy beszűkült tudatú “politikai részeg” válna belőle. Hajrá.

Ha szívesen olvasod a vekengéseimet, iratkozz fel!

Subscribe now

Fene se gondolta, hogy a harmincas éveim több mint felét azzal töltöm majd, hogy két olyan dologról ábrándozom, amelyek kissé mintha ütnék egymást: szabadságról és közösségről. Minél inkább elértem az előbbit, annál távolabb kerültem az utóbbitól.

Kétféle szabadság

Szabadság valamitől, vagy szabadság valamire? – ezt a megkülönböztetést Isaiah Berlin tette, negatív és pozitív szabadságfogalmak között.

A negatív szabadság, például, azt jelenti, hogy szabadnak lenni egy elnyomó rendszertől (pl. államtól, munkahelytől). Itt nem kell nagy dolgokra gondolni, az elnyomó annyit jelent, hogy a rendszer szabályai elsőbbséget élveznek az egyén fölött.

A második, a pozitív szabadság, például az, hogy olvashatok kedvtelésből egy könyvet a munkanap közepén, miközben a legtöbb ember olyasmit csinál, amire részben mások kötelezik (pl. éppen egy konferencián vesz részt). Itt az is kijön egyébként, de ebbe most nem fogok jobban belemenni, hogy a szabadság egy relatív fogalom is lehet, más létezőkhöz képesti – a legkevesebb szabadsága a tárgyaknak van, abszolút szabadsága pedig csak isteni létezőnek lehet, embernek nyilván nem.

Az embereknek elvileg nagy szabadságuk lehetne, de ezt megszerezni és ezzel bánni nem mindig evidens.

A negatív szabadság megélésében az a nehézség, hogy ha nincs egy “előgyártott” rendszer, amelyben helyet foglalhatsz, akkor magadnak kell felépítened egyet (aki pl. vállalkozóvá válik, az jól ismerheti ezt a problémakört).

Az nem kérdés, hogy van-e szükség rendszerre

Már középhosszú távon is romboló hatása lehet a rendszertelen mindennapoknak, bárki könnyen kipróbálhatja, megtapasztalhatja (nyilván nem a kéthetes szabadságokra gondolok, amikor az ember jól tudja, hogy állapota két hétig tart, hanem amikor a rendszertelenség időszaka nyílt végű, nem zárja le semmilyen külső kényszer, megállapodás).

Valójában csak ezt, a termodinamika II. főtételét fordította le a pszichológia nyelvére az azóta piedesztálra emelt Jordan Peterson is. Igen: ha rendet teszel a szobádban, akkor nagyobb eséllyel leszel tudatodban magad is rendezett és leszel képes bármi olyasmire, amire addig esetleg nem. A rendezettség viszont folyamatos energiabefektetést igényel.

Szabadság és közösség

A pozitív szabadság végpontja valami ilyesmi: szabadságomban áll bármit megtenni (és bármit nem megtenni is). Ez az egyén totális fölérendelése bármilyen rendszernek. Sokszor ezt úgy értjük, hogy bármit megtehetek, amihez kedvem van (sokan ilyesmi hozzáállásért kárhoztatják szegény Gen Z embereket, de a helyzet azért többnyire összetettebb szerintem).

Viszont a “kedv” az éppenséggel nem kedvez semmilyen rendszer fenntartásának – ha a kedvem szerint élek minden pillanatban, akkor a saját rendszeremet sem fogom tudni fenntartani. A szertelen pozitív szabadságom a valamitől való szabadságom és a saját rendszerem megalkotásának szabadsága ellen fordul.

A mindig a kedvem szerinti élettel az entrópia nő, a rendszer(em) pedig pusztul.

Mert bármennyire jónak érzem a reggeli légzőgyakorlatot, az úszást vagy a 30 perc sétát, biztosan lesz olyan, hogy baromira nincs kedvem emiatt egy órával korábban kikelni az ágyból. Nem lesz kedvem, de jót teszek magammal, ha megteszem.

A művészet ebben az egyensúlykeresésben részben persze önismereti kihívás. Ahhoz, hogy önmagad számára jó és tartható rendszert tudj létrehozni, annak épp elég rugalmasnak és épp elég szigorúnak kell lennie önmagadhoz képest. Ha a rendszer neked túl szigorú, nem fog menni és végül felülkerekedik a “kedv”, sőt, a dac – utóbbi nem lassan, hanem hirtelen, szenvedélyes kitörésekkel rombol. Ha túl megengedő a rendszer, az pedig nem hatékony, és el is lustíthat.

Az biztos, hogy a jó rendszerbe bele van kalkulálva a pihenés, töltődés, ami elegendő energiát ad a rendszer további fenntartásához.

Share

Itt jön be a vállalkozóként megtett második felismerésem: hiába vágtam ki magam az előreszabott rendszerekből, ha mindenki más azokban él. Bármennyire is tökéletlen, sokszor értelmetlen munka köré épülnek a “munkahelyek”, munkapozíciók, mégis csak adnak az embernek valamiféle közösségi élményt. Ha más nem, a munkavállalók együtt szidhatják az egészet. Ez már egyfajta társas töltődés, még ha annak egy alacsonyabb minősége is.

A szabadság sokszor – legalábbis egy jó ideig – magányos(abb) út, mint a felkínált rendszerekben való helyet foglalás. (Persze a kezdeti évek magányosságánál bőven vannak rosszabb alternatívák, nekem például bármilyen hatékonytalan és fölöslegesen időrabló munkahely, vagy kizsákmányoló munka annak tűnt.)

Vállalkozóként már maximum tényleg csak a fogyasztói individualizmust szidhatom mint rendszer, ami a munkahelyeken kívül gyakorlatilag minden más közösséget felszámolt a felnőtt emberek életében. Szóval a rendszerteremtésemben a következő lépcsőfok az minden bizonnyal a közösségépítés kell, hogy legyen. Ehhez már tettem első lépéseket, minek köszönhetően néha úgy érzem magam, mintha újra iskolás lennék – a legjobb értelemben.

Egyszer majd erről is beszámolok, de addig is szívesen olvasom, hogy ki milyen közösségbe jár el rendszeresen, ha szeretne inspirálni engem vagy másokat.:)

Subscribe now

A szótár szerint az a racionális, aki az észszerűség elve alapján hozza meg döntéseit, alakítja ki véleményét. Az észszerűség a logikus gondolkodást jelenti. A logika alatt pedig köznapi értelemben a legtöbbször talán az arisztotelészi szillogizmusok szerinti gondolkodást értjük. Premisszák és konklúziók, a helyes következtetések levonásának művelete.

A mindennapokban, ha komolyan vennénk a logika finomabb formáit – mondjuk a modális vagy intenzionális logikát –, talán közelebb jutnánk a észszerű döntésekhez, de talán nem túlzás, ha azt a slágergyanús kifejezést használom itt, hogy ez nem életszerű, maximum a nagyon nagy, stratégiai döntések előtt próbálkoznak ezzel nagyon kevesen – és többnyire akkor és ott is az a vége, hogy a valóságot gondosan megmetszegetik, feltételeket szabnak, hogy passzoljon a kidolgozott modellhez.

Mindenesetre a megfigyelés-, illetve mérésalapú tudomány jelenleg afelé hajlik erősen, hogy döntéseink túlnyomó része érzelmi és ösztönös – esetleg intuitív –, és ezeket később racionalizáljuk.

De akkor miért ragaszkodunk ahhoz, hogy racionálisak legyünk/vagyunk?

Mert hiszünk a racionalitás eszméjében. Az egyénben, aki elkülönül és az eszével, gondolkodásával megismeri a rajta kívül álló világot – hiszünk a karteziánus világkép test-elme dualitásában (vagy legalábbis annak kulturális örökségében), ahol a test az persze az egész világ. (A test–elme dualizmusra épülő karteziánus világképpel szemben számomra az egyik legszebb ellenpélda az elmúlt évekből egyébként Capra és Luisi Az élet rendszerszemlélete című könyve: olyan tudományos felismerésekkel, amelyek garantálják az olvasói libabőrt.)

Miért szeretjük a racionalitás eszméjét? Mert kell a kontroll (illúziója).

A racionalitás egyik legnagyobb ígérete a kontroll képessége, ennek megfelelően a teher, amit az emberre rak, az a kontroll illúziója – hiszen az embernek nemhogy a világ történésein, de az esetek túlnyomó részében még önmaga fölött sincs kontrollja, bármennyire is próbáljon logikus döntéseket hozni.

Még akkor is hiszünk a racionalitásban, ha tudjuk, hogy azon dolgok halmaza, amit nem tudunk, sokkal nagyobb annál, mint amit tudunk. Még akkor is hiszünk a racionalitásban, ha tudjuk, hogy a newtoni fizika törvényei csak egy apró valóságszegmensre nézve igazak, vagy hogy a valós számok halmaza ugyanúgy végtelen, mint a komplex számok halmaza – utóbbiakat racionális alapon mégsem tudjuk elképzelni.

Íg ez a racionalitás tökéletességébe és kizárólagosságába vetett vak hit sokszor paradoxonokba torkollik: amikor valaki annyira irracionális lesz, hogy tagadja a létezők egy jó részének “irracionális” természetét. Létezik unikornis? Nem, badarság, mesevilág?

Ha racionális vagy, akkor tudnod kell, hogy a világ tele van irracionális dolgokkal, így nem zárhatod ki, hogy léteznek unikornisok. Tehát a racionális válasz az unikornisok létére szerintem az, hogy nem zárható ki. (Az unikornis persze csak példa: a racionális gondolkodás határa nem a mesevilág, hanem az elképzelhetőség tere.)

Share

A hétköznapi racionalitás praktikus korlátai

“Egyszerűen nem értem.” Ez a racionális ember jelmondata, ha valami eltér a világképétől, értékrendjétől, valaki másképp gondolkodik, valamit nem tud elképzelni sem (mert a racionális ember csak azt akarja/tudja elképzelni is, amit érteni tud, és ez egy elég beszűkült tudatállapotnak tűnik, racionálisan szemlélve).

Összekapcsolgatjuk a világ létezőit és történéseit olyan módon, ahogy “racionálisnak”, logikusnak tűnik – ami az esetek túlnyomó részében, vagy talán mindig, azt jelenti, hogy a saját világképünknek megfelelően, azt megerősítve magyarázzuk a világot önmagunknak és másoknak.

A racionalitást tehát nehéz nem úgy látni, mint aminek egyik – kívánt vagy nem kívánt – hozadéka a személyiség kontúrjainak megerősítése. Önmagunk védelmére tett kísérlet, elhatárolódás másoktól, önigazolás, esetleg kognitív disszonancia redukciója. Ha például azt mondom, hogy “ezek teljesen, tökéletesen hülyék”, akkor nyilván csak annyit mondok, hogy “nem értem őket, számomra racionálisan megmagyarázhatatlan a viselkedésük, gondolkodásuk – más megismerési módot pedig nem ismerek.” Szóval az is lehet, lássuk be, hogy a hülye inkább én vagyok, mert nem tudom őket megérteni. Vagy egyszerűen csak baromi hiányosak a fix premisszáim.

A racionális ember viszont olyan kicsit, mint a minden körülmények között válaszra programozott LLM, amely alacsony bizonyossági szinten, kevés adatból is kihoz valamit. Elkezd valószínűségeket latolgatni, ami persze az ember esetében át van itatódva mindenféle szerzett előítéletekkel, érzetekkel, képzetekkel. Így születnek, azt hiszem, a “konteók”, összeesküvés-elméletek.

A racionalitásban az a szép tehát, hogy minden információs szinten működik, vagyis mindenki tud racionális lenni a maga információs szintjén, ugyanakkor senki nem képes még csak megközelíteni sem a racionalitás eszményét. És ha meg tudná közelíteni, vagy be tudná teljesíteni, akkor is lenne még egy ugyanilyen végtelen világ, amiről semmi tudása nincs.

Mára ennyi.

Subscribe now

Ha valaki inkább a pszichológiai drámákban vagy karakterisztikákban mélyedne el, szintén találhat érdekességeket. Leginkább Sam Altman karakterét, aki maga nem beszélgetett Haoval, de akiről rengeteg szó van, így sejtelmes szellemként vonul végig a 420 oldalon.

Ugyanakkor szerintem érdemes Altman személyiségéről, Altman családi drámájáról, szomorú sorsú húgáról, Annieről vagy a szilícium-völgyi iroda- és munkáltatói trendekről kizoomolni egy kicsit. Mégpedig az elmúlt évtized(ek) változásaira a világban, a tech-kapitalizmusra és a technooptimizmusra.

Úgy döntöttem, hogy nem követem le a könyv tartalmi szerkezetét, nem fejezetenként haladok előre, inkább kiemelt kulcsszavak mentén.1

Share

A könyvben feltárt összefüggések, főbb kulcsszavak

Hao tömérdek információt gyűjtött (300 interjú kb. 260 emberrel), rendszerezett és mesélt el. Mint minden rendszerezés és értelmezés esetében, itt is kialakul egy jól látható narratíva, amely alapvetően inkább nem kedvez sem Sam Altman, sem az OpenAI imidzsének.

1. Sam Altman

A könyv elején nem teljesen értettem még, miért van ez az egész ennyire kihegyezve egyetlen személy (Altman) és egyetlen AI-fejlesztő szereplő (OpenAI) köré.

De annyiban, amennyiben gyakorlatilag Altman személye, az ábrándjai, tervei, kommunikációja, illetve cége, az OpenAI diktálják az egyébként őrült tempót és a járt-járandó utat minden piaci szereplő és a világ számára, tulajdonképpen már értem.

Altman, Hao beszámolója alapján okos, karizmatikus és manipulatív. De mégis kire nem igaz mindez, aki a Szilícium-völgyben ilyen tőkebevonást vitt véghez, mint anno ő és Musk az OpenAI nonprofit kutatásaira; egy full üres, felhőben lebegő (vagyis még ott sem), alaktalan ígéretére, az AGI-ra, szuperintelligenciára.

A befektetői FoMO, Musk személye (és persze Peter Thiel) lendítették oda Altmant, ahol most van, de tény: szépen meg tudott tapadni, hozza, amit kell. Ennél többet én nem foglalkoznék a személyiségének és rejtett motivációinak boncolgatásával.

2. AGI (Artificial General Intelligence) = Szuperintelligencia = Fenyegetés és a megváltás ígérete

Altman AGI-ban, szuperintelligenciában való hite, az már említésre méltó. Annál is inkább, mert éppen úgy beszél róla, ahogy azt már a 20. században több nagy ideológia hirdetőjénél is láthattuk: most áldozatokat kell hoznunk, hogy a jövőben eljöhessen a földi Paradicsom.

A szuperintelligencia az ugye a tudatra ébredt AI, amely/aki az emberi intelligenciának a sok-sokszorosával rendelkezik – aki látott életében már legalább két sci-fit, vagy csak a Terminátort, az nagy eséllyel tudja, miről van szó. Altmanék ezt úgy képzelik el, hogy ha elég adatot kapnak a generatív AI datacenterei, akkor előbb-utóbb egy emergens tulajdonságként megjelenik a tudat. Az AI tudatra ébred. Narratívájuk szerint ez lehet az emberiségnek nagyon jó és nagyon rossz hír is.

Altman és Greg Brockman (az OpenAI társalapítója és jelenlegi elnöke) gyakran hozzák példának, hogy az AGI-val minden betegség gyógyítható lesz, a szuperintelligencia a kímaváltozást is “megoldja” majd, valamint Altman alapjövedelmet, UBI-t (universal basic income) is emleget, ezzel párhuzamosan pedig elképesztően jó munkahelyeket.

Ezeknél a lózungoknál közelebb sajnos nem jutunk a jövőnkhöz, mert ugye nem juthatunk, hiszen ugye még nincs AGI – nem tudhatjuk, milyen is lesz. Ami biztos, hogy előbb tehát még jönnek az áldozatok – mind a munkavállalók, mind a globális dél országai, mind a természeti környezet oldaláról.

Tehát, a recept a jövő boldogságához, úgy tűnik, ez: jelenleg elvesszük a huszonévesek munkáját “AI”-val; jelenleg elképesztő energiát használunk fel az “AI” táplálására; jelenleg vannak helyek, ahol az ivóvízbe már szennyvizet kevernek vissza, hogy az “AI” hűtésére legyen elég friss, tiszta víz, amitől nem hibásodik meg; jelenleg emberek kizsákmányolásával nyerik ki a tréningre alkalmas adatokból a nem megfelelőt; és olyan sebességgel skálázunk, hogy sorra mondanak fel a biztonságiak (nem a fegyveres őrökre gondolok) az OpenAI-nál – de ha majd eljön az AGI, akkor elmondhatjuk, hogy ez mind megérte. És ma ez a progresszív hozzáállás a világhoz. A technooptimizmus.

3. OpenAI

Altman többedmagával – Elon Musk, Ilya Sutskever, Greg Brockman – az OpenAI-t 2015-ben nonprofit szervezetként hozta létre. A szervezet bevallott célja a föld, az emberiség megmentése volt a szerintük előbb-utóbb mindenképpen tudatra ébredő szuperintelligenciától. Mégpedig úgy, hogy az élére állnak a kutatásoknak és ők maguk hozzák létre az AGI-t.

Akkor legfőképpen a Google DeepMind kutatását és a mögötte álló Demis Hassabist látták fenyegető elemnek, utóbbit Musk egyenesen “szupergonosznak” titulálta.

Ma Altman, jó politikusként, többet beszél már a kínai fenyegetésről, mint a Google-ről, főleg, ha az amerikai Kongresszust kell meggyőznie az AI-szabályozások ártalmasságáról.

4. Nonprofit vagy for profit?

Igaz, hogy az OpenAI nonprofitnak indult és sokáig így is futott. Az önzetlen, világjobbító, vagy épp emberiséget védő célhoz ez illett.

Ugyanakkor, ahogy a ChatGPT egy-két nap alatt berobbant a világ köztudatába és a letöltések száma döbbenetbe ejtette az OpenAI vezetőségét is, változtak a dolgok. A számok bűvkörébe kerülve, 2023-ban megjelent a fizetős “háztartási” verzió, majd kicsit később az API is (üzleti felhasználásra), azóta pedig egyik új modell a másik után.

5. ChatGPT, a chatbot – Az AGI, szuperintelligencia marketingje

A “Dreams of Modernity” című fejezetben Hao ad egy kis történeti betekintést az AI-kutatásba. A terület kulcs kérdése ez volt: Can machines think? Azaz, tudnak-e a gépek gondolkodni. Interdiszciplináris terület, amelyet az egyik kutató javaslatára majdnem “automatic studies”-nak neveztek el az 50-es években.

Szerencsére a kutatók között volt olyan is, aki rendelkezdett egy kis marketingérzékkel, és végül az automatic studies helyett az “artificial intelligence” nyert.

Természetesen a “mesterségesintelligencia-kutatás”, ahogy tehát a területet végül elnevezték, nem volt más, mint elmés marketingfogás.

Például, hogyan lehet azt kutatni vagy rekonstruálni, aminek definíciójáról abszolúte semmilyen közmegegyezés nincs (az “intelligencia” egy súlyosan terhelt fogalom, amelyet, ahogy Hao is rávilágít, többek közt fajelmélészek találtak ki és használtak az előző évezred elején, hogy bizonyítsák a fehér faj felsőbbrendűségét – persze csupa adathamisítással, mint később kiderült).

Akárhogy is, a mesterséges intelligencia fogalmának és tudományterületének megszületésével visszavonhatatlanul elkezdődött a gépek antropomorfizációja, amiből mára hatalmas üzletág épült.

Hao egyik legfőbb állítása, hogy a ChatGPT legnagyobb varázsereje nem maga a technológia, hanem a chatbot-jelleg. A varázslat pedig itt sok-sok tőkebevonást és hatékony marketinget jelent.

Ahogy már a Joseph Weizenbaum által 1966-ban elkészített ELIZA chatbot és a vele történő emberi kapcsolódás kutatása is megerősítette: egy “beszélő”/”író” entitás mögé az ember tudatot vagy egyenesen lelket lát. Noha ELIZA semmi esetre sem rendelkezett tudattal, és noha a ChatGPT is puszta statisztikai valószínűségek alapján tesz egymás mellé szavakat a mi inputjaink és a más, beletáplált tréningadatok alapján,

a chatbot-jellegnek, Hao szerint, hatalmas szerepe van abban, hogy az AGI, szuperintelligencia mindenki számára elképzelhető legyen.

6. Konnektivitás, “machine learning”, “neural networks”, “deep learning”

Egy csomó olyan szó forog a köznyelvben, amelyek lebegnek. Ismerjük a kontextusukat, legalább nagyjából, de sosem ismerjük meg, például, a keletkezésük körülményeit.

Ilyenek a

• “machine learning”, azaz “gépi tanulás”

• “neural networks”, azaz “neurális hálók” vagy a

• “deep learning”, teljes nevén: “deep neural networks to perform machine learning”, azaz “gépi tanulást végző mély neurális hálók”.

A neurális hálókat persze lehetne adatfeldolgozó csomópontok hálózatának is hívni, de úgy nem lenne a hangzás elég emberi-agyas.

A “deep learning” kifejezés az AI keresztapjaként emlegetett Geoffrey Hintontól ered. De nem a napokban találta ki, hanem az 1980-as években. Hao ezt írja: “lényegében, a neurális hálók olyan statisztikai számológépek, amelyek a régi adatokban – szöveg, kép, videó – mintázatokat ismernek fel, amelyeket képesek az új adatokra alkalmazni”.

Ha tehát építeni akarunk egy AI-modellt, folytatja Hao, amelyik embereket ismer fel képeken, akkor a neurális hálókat minél nagyobb mennyiségű képpel kell megetetnünk, amelyek mindegyikét felcímkézzük 1-essel (van rajta ember) vagy 0-val (nincs rajta ember). Itt már sejthetjük: amikor a Google kérésére azzal bizonygatjuk ember mivoltunkat, hogy “minden képet bejelölünk, amelyen jelzőlámpa van”, akkor egyben tréningeljük a Google neurális hálóit.

Egyébként ezt a módszert használják az önvezető autók trenírozására is. A training data pedig sosem tud lefedni minden lehetséges felmerülő mintázatot elegendő mennyiségben (mindig lesznek kilógó elemek). Ez pedig olykor emberek életébe is kerül.

Így derült ki, hogy bizony az utcán átkelő gyalogos bőrének a színe nem mindig fehér, a gyalogos néha alacsony ember, gyerek is lehet, sőt, az is elképzelhető, hogy nem a zebrán kel át, vagy épp biciklit tol maga mellett, amelyről megannyi csomag lóg. A training data hiányosságai sajnos nem mindig a kísérletek során derültek ki. A fő probléma tehát, hogy mindig lesznek esetek, amelyekre nem lesz elég minta.

Share

7. A ChatGPT hallucinaciója nem bug, hanem feature

Hallucinációnak nevezik, amikor a ChatGPT vagy más azonos alapon működő LLM tényszerűen hülyeségeket beszél, ír. Ahogy Hao rávilágít:

ez a megfogalmazás (mármint a hallucináció) elég félrevezető, mert azt sugallja, bugról, hibáról van szó, amit idővel ki lehet majd javítani.

Ugyanakkor nem, nem lehet, mivel nem hiba, hanem az imént bemutatott “deep learning” modell szükségszerű velejárója. Amint valami “határterület” és nem tipikus, az AI annál nagyobb eséllyel fog “hallucinálni”, mert valamit akkor is mondani fog, ha kevés adata van róla. Ha pedig az adat kevesebb, a válasz helyességének valószínűsége csökken. Persze az alacsonyabb valószínűségű választ ugyanolyan magabiztos csomagolásban kapjuk, mint a totál biztosat (utóbbi persze nem lehet).

8. Őrületes skálázás

A technológia és az elmélet, amellyel a mai ChatGPT (meg pl. Google algoritmus stb.) működik, tehát már a 80-as években létezett. De akkor mi hiányzott, miért nem lett nagyobb durranás?

Számítási kapacitás és adat. Sok, sok, sok adat. Ez az, ami az internet elterjedésével és a – mára már tudhatóan egyáltalán nem környezetbarát – fokozódó és szent jelszóvá vált digitalizációval egyre csak gyűlik és gyűlik. Kevés olyan adatlöket jöhetett volna, mint maguknak az emberi kapcsolatoknak a digitalizációja, a social media térnyerése. Az elmúlt 15-20 évben elképesztő mennyiségben töltünk fel szövegeket, képeket, videókat magunkról, másokról, a világról. A gépek, a neurális hálók segítségével, tanulnak.

Mára tehát minden adott volt, hogy az OpenAI előrukkolhasson a sikertermékkel: a chatbottal, amelyet annyi adatponttal etettek meg és etetünk folyamatosan, a használat közben is, hogy az emberi társalgás tökéletes illúzióját képes kelteni.

Mi kell ehhez? Ahogy Sam Altman idén az amerikai Kongresszus előtt is elmondta: energia. Persze, fontosak a chipek, de ami a legfontosabb: olcsó energia. (Ez az ára annak, hogy Kína nehogy beelőzze az USA-t az AGI-val, ahogy Altman is érvel, mert akkor minden elpusztul. Igaz, a beszélgetés, vagy nem tudom, mindek nevezzem, több mint 3 óra, de érdemes belehallgatni – a kérdések és válaszok egyaránt elkeserítők.)

9. AI és környezeti hatások

A skálázás, adatharácsolás elképesztő üteme miatt a környezeti hatások és az energiaszükséglet elképesztő mértékben emelkednek, évről évre. Erről szól Hao könyvében a “Plundered Earth” c. fejezet.

Tíz éve a datacentereket focipályákhoz hasonlították. Ezek igen hamar a nagy amerikai egyetemek campusainak méretére nőttek. Egész a közelmúltig, a legnagyobb datacenterek, adatközpontok éves szinten kb. 122.000 átlag amerikai(!) háztartás energiáját használták fel. Most már nem focipályákról, nem campusokról, hanem megacampusokról beszélnek. A várakozás az, hogy egyetlen(!) megacampus évente annyi energiát fog elfogyasztani, mint egész San Francisco 2-3 év alatt (1000–2000 megawatt/év).

Ha az energiafelhasználás smafu lenne, akkor nyugodtan vegyük ide az irgalmatlan mennyiségű friss, tiszta vizet, ami egy ilyen adatközpont hűtéséhez szükséges. Az adatközpontok közül nem egy erős vízhiányos területen van – vízhiányos terület is egyre több van.

A University of California, Riverside kutatása alapján 2027(!)-re az AI friss ivóvízfogyasztása éves szinten eléri az egész UK vízfogyasztásának a felét (ez ugye nemcsak a háztartásokat jelenti, hanem pl. az ipari vízfelhasználást is).

De ez a mennyiség talán kevésbé kétségbeejtő, mint az a tény, hogy Chilében már van olyan adatközpont, amely üzemeltetéséhez az emberek csapjából vonják ki az ivóvíz minőségű friss vizet. Az emberek pedig félig visszakevert szennyvizet tudnak fogyasztani – vagy palackos vizet, amit persze egyrészt nem mindenki engedhet meg, másrészt meg nem túl környezetbarát megoldás az sem. Persze: jobb, mint súlyosan megbetegedni.

Itt most befejezem, mert soha senki nem fogja így sem végigolvasni. Jövök majd egy második résszel, amelyben szó lesz még a munkaalapú kizsákmányolásról, a foglyul ejtett tudományról, az adatbiztonságról, transzparenciáról, black-box működésről, a birodalom fogalmáról. Ezekről biztos, a többit meglátom.

Subscribe now

2018 februárjában két főnökömmel és egy kollégámmal San Diegoba látogattam egy tech (pontosabban: growth hacking) konferenciára. A kedvenc “női” emlékem arról az útról az, ahogy a konferencia napjai után kb. féléves jogosítványommal 3 alvó férfit szállítok a kavicssivatagban egy hatalmas GMC-vel Los Angelesből Las Vegasba, ami autóval egy 5-6 órás, meseszép út (akkor még nem volt itthon SUV-divat, így a GMC is nagyobbnak hatott).

Most viszont nem a sivatagról fogok írni, hanem nyári olvasmányomnak, Karen Hao Empire of AI c. könyvének adom meg kicsit az általam anno megismert kontextusát. Mert bár a Cápákat vagy más hasonló műsort sosem láttam, mégis volt némi dolgom a startup-világgal. Ahhoz legalábbis elég, hogy nagyvonalakban stabil benyomásom alakuljon ki róla.

Magáról az említett San Diegó-i konferenciáról három dolog maradt meg erős emlékként:

1. A technológia, amely szöveges produktumát a jelenlévő közönség nem tudta megkülönböztetni Hemingway munkájától.

2. A technológia, amely szöveges leírás alapján képes “fotót” generálni (végre nem kell majd nyomi stockok válogatásával órákat tölteni?).

3. Egy felismerés: ezek az amerikaiak aztán tudnak előadni! Mindenki úgy lakta be a hatalmas színpadot, mint egy született rock sztár, és a legtriviálisabb állításokat is úgy képesek felvezetni, mintha épp a világ egyik legérdekesebb dolgába engednének betekintést. Zavarba ejtő élmény.

Az első két pont az, amit azóta az egész világ “AI”-ként, esetleg ChatGPT-ként ismer. Mindenek előtt viszont a 3. pont az, aminek kapcsán tennék néhány megjegyzést, mielőtt jobban ráfordulok Hao 420 oldalas (+jegyzetek), sok szempontból igen informatív könyvére.

De még mindezek előtt: mi köze a startup-világnak a technológiai szektorhoz?

Subscribe now

Startup és tech-szektor

A startupok jelentős része technológia-heavy ötleten nyugszik (mivel a technológia az, ami elvileg a végtelenbe skálázható, azaz irtózatos profit termelhető általa – plusz a tech-szektorban van egy elég nyilvánvaló hype, megváltásvárás is).

Ott van pl. egy applikáció, amelyet egyszer fejleszt le a cég, majd elképesztő könnyedén el lehet juttatni több száz millió ember képernyőjére (csak pénz kérdése, kérdezd pl. a TEMU-t), és ha elég jó a cucc, a “felhasználók” fizetnek majd érte, lehetőleg minél és egyre többen. A skálázás lényege nagyjából ez. Ötlet, üzleti modell, tőke, kivitelezés, próba kis mintán, tőke, skálázás (nagy minta), szüret.

Ez egy nagyon tipikus példa, a legtöbb tech-startup számára persze csak álom marad a több tíz milliós letöltés, nem még az előfizetés vagy vásárlás. A VC – venture capital, azaz kockázati tőke által támogatott startupok közül kevesebb mint 1% válik “unikornissá”, azaz haladja meg az egymilliárd dolláros értékelést. 2025-ben még mindig csak kb. 1200 ilyen cég van (oké, ez nem olyan kicsi szám tizenpár év alatt, de eközben elképesztő mennyiségű startup-ötlet égett el az érdektelenség bugyraiban).

A jó startupper egy nagyon okos sales-es?

Az egyik főnököm, akivel San Diegóba utaztam, egy átlag magyarnál (vagy átlag amerikainál) sokkal jobban kötődött az amerikai startup-világhoz. Ebből kifolyólag jól értette és szemlátomást nagyon szerette (és szereti a mai napig) ezt a tech-világot, amelynek az epicentruma a San Franciscó-i Szilícium-völgy. Sokat mesélt a startup-szemléletről, szóban és írásban; arról, hogy milyen a jó startup-termék és milyen a jó startupper.

Akkor már egy ideje az a trend járta a nagyobb befektetők közt, hogy nem pusztán ötletbe, hanem “emberekbe fektetnek”. Mit jelent ez? Azt, hogy a befektető tudja: a jó ötletet meg is kell valósítani. Az kap tőkét, akiből kinézik a megvalósítás képességét.

Share

Mi ez az egész a “storytellinggel”?

Mivel a befektetők sokszor nem értenek eléggé ahhoz a területhez, amelyről a startup szól, ezért a narratívagyártáson, az ötlet elmesélésének képességén hatalmas hangsúly van – ahogy fentebb említettem, ez az amerikai kultúrának és oktatásnak egyébként is sokkal inkább része.

Egy szép történet arról, hogy a te startup-ötletedre miért van szüksége a világnak és hogyan fogja megváltani azt. EZ a lényeg. Egy remekbeszabott, lehetőleg világmegváltó ötlet és egy lehengerlően meggyőző, okos, karizmatikus személyiség, aki előadja.

A startup-világhoz kapcsolódik pl. az “elevator pitch” műfaja, amikor fél perc alatt fel kell tudnod kelteni a befektető érdeklődését. Ha ennyi idő nem elég, akkor “not interested”. Szintén szilícium-völgyi mondás a “fake it until make it”, azaz mutass többet annál, ami már van, mutass sikert akkor is, ha még csak keresed az odafelé vezető utat.

Mert a startupok világa egy fiatal világ. Rövidnadrágos, rövidujjúpólós vagy épp hawaii-inges, de ami ennél fontosabb: a narratíva, miszerint ha 30 éves korodra nincs legalább egy netto pár millió dolláros exited, akkor nem vagy nagymenő.

Hao a könyvében említi, hogy Sam Altman milyen csalódott volt, amikor 26 évesen csak netto 5 millió dollárért exitelt a Loopt nevű startupjából (Steve Jobs “értéke” ennyi idős korára már 256 millió dollár volt).

Csak egy kis játék a számokkal.

Egy fél mondatos kitérő a világmegváltásról és a startupokról

A technológiai startupok világában többnyire mindenki a zsíros exitre hajt, azaz arra a pontra, amikor egy nagyobb vállalat már elég meggyőzőnek találja a termékét ahhoz, hogy hatalmas összegekért felvásárolja:

1. vagy azért, hogy a saját brandje alatt használja a technológiát, vagy

2. azért, hogy széles körben a technológiai know-how mint lehetőség ne váljon ismertté, ne lehessen termék, ne terjedjen el, ne okozzon versenyt vagy piacvesztést.

Iparági, illetve üzleti érdek diktálja, hogy épp mi a vége egy zseniális technológiának. Például, a Yale egyik kutatója, Florian Ederer foglalkozik a témával. Ő és kutatótársai azt találták, hogy még konzervatív becslések szerint is kb. 5,3–7,4% az ún. “killer acquisitions”, azaz “gyilkos felváráslások” száma. Ezek tehát a verseny ellehetetlenítését szolgálják, az új, ígéretes technológia felvásárlását, ezáltal fejlesztésének megszűntetését jelentik.

Majdnem biztosra vehetjük: ami elég jó, reményteljes és hihető ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, könnyen áldozatul eshet a nagyvállalatok profitéhségének, még akkor is (vagy épp akkor igazán), ha valamilyen szempontból valóban világmegváltó potenciállal rendelkezik (Edererék egyébként elsősorban épp a gyógyszeripari fejlesztéseket vizsgálták.)

Egy csepp vérből… sosem fogom megérteni, mi volt ebben a nagy ötlet

Elisabeth Holmes esete a startup-világ számos zsákutcájának testet öltése – ragyogóan okos, de még annál is ambíciózusabb ember, aki bár Ivy League egyetemre (Stanford) jár, nem fejezi be, inkább 19 évesen elkezdi saját vállalkozását, nagy ötlete megvalósítását.

Holmes sztorija, nagy ötlete: “több kémcső helyett mindössze egy csepp vérből mindenféle betegség kimutatása”. Ehhez volt egy szívhezszóló családi története is, ami a jelek szerint bevált, de szerintem alapvetően amerikainak kell születni ahhoz, hogy ebben a koncepcióban hatalmas ötletet és piaci rést lásson az ember.

Egy fabatkát sem adtam volna érte, de ez sok startup-ötlettel van így – a legtöbbel, hsiezn ez a lényeg. Holmes ötlete viszont hasított, annak ellenére, hogy bárki, aki értett a vér és a betegségek diagnosztikájának kapcsolatához, megmondta: nem lehetséges.

És ez egy fontos mondat. A startupper körök egyik legkedveltebb sztorija a Holdra szállás, mivel ki is gondolhatta róla bármikor előtte, hogy lehet? Ahogy Kennedy mondta 1962-ben: “nem azért, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz”.

Holmes lett az erős szilícium-völgyi nő: fekete garbót húzott – Steve Jobs után szabadon –, megtanulta elmélyíteni a hangját, hogy meggyőzőbb legyen a férfiközpontú tech- és szintén férfiközpontú üzleti világban (a beszédhang elmélyítésének technikáját egyébként állítólag Margaret Thatcher is megtanulta, akinek politikai tanácsadói mondták, ha ilyen nyávogós, magas, női hangon beszél majd, akkor mindegy mit mond, mindenki csak a háziasszonyt látja benne).

Sama – vagyis Sam Altman és az AGI

Ebben a rövid kis kontextusteremtésben csak azt szerettem volna bemutatni, hogy milyen elképesztő hangsúly van a tech-világban a személyen, a karizmán és a narratívaalkotás képességén. Mindenki egy különc zseni guru képét ölti – és néhányan minden bizonnyal valóban azok is. Ez viszont nem morális kategória, ami mégis csak kulcskérdés lesz a könyv elemzésekor.

Ki hogyan tudja eladni magát, az ötletét. Sam Altman aligha nem az eddigi startup-era egyik leghatalmasabb világmegváltó narratíváját dolgozta ki: az AGI (Artificial General Intelligence, azaz a szuperintelligencia) ígéretét nyomja, amihez állítása szerint egyre közelebb kerülünk. Az AGI Sama szerint elhozza a földi Paradicsomot: a rák ellenszerétől a klímakatasztrófa megoldásáig mindent megold majd.

Mi a trükk az egészben, ami körül Hao 420 oldalnyi információátadása is megfodulni látszik? Hogy az AGI “eljövetele” hit kérdése. A legnagyobb fejlesztőzsenik, guruk, félisteni intelligenciával is megosztottak a kérdésben. Ráadásul azok, akik el tudják képzelni, hogy egy emergens tulajdonságként megszületik az AI tudata, azok is elég nagy esélyt adnak annak, hogy a szuperintelligencia az emberre nézve inkább hoz katasztrofális, semmint üdvös következményeket.

Ebbe a csoportba tartozik amúgy Elon Musk is, aki összeveszett Sam Altmannal. Is. Azt nem hiszem, hogy ki lehet találni, hogy Altman szándékai mennyire jók és üdvösek, ahogyan ő állítja, vagy mennyire triviálisan profithajhászok, de az biztos, hogy van egy nagy csomó tény, amelyek mégis csak mutatnak egy irányba.

Cliffhanger.

Subscribe now

Mert az ízlés egy nagyon érdekes keveréke esztétikának és szociológiának. Az előbbi neveli belénk az ízlésítélet képességét, az utóbbi meg elemzi, hogy az ízlésünk alapján melyik társadalmi csoportba/osztályba is tartozhatunk. Vagy valahogy így.

Az ízlés egyébként egyfajta szellemi és erkölcsi ítélőképességre vonatkozott (17. sz.), majd később jött csak be ezek mellé a tisztán esztétikai ítélet: szép-e valami vagy csúnya. (Az ókorban a szépet és a jót még olyannyira egyben, egy pakk részeként képzelték ideálisnak, hogy létezett erre egy kifejezés: kalokagathia.)

Share

A politika szférája néha kivételt teremt, de amúgy az ízlés ma főleg esztétikai ítélet

Az ízlés erkölcsi vonatkozása (mi “jó” és mi “rossz”), én úgy látom, ma kevésbé dívik. Maximum az olyan mélységesen mélyre menő megnyilvánulások esetében jön elő, mint – például! – amikor Gyurcsány Ferenc nyomorban élő embereknek kínál otthont, rendrakásért cserébe. A képsorok láttán bizonyára sokak száját elhagyta az “ízléstelen” ítélet, és itt ugye nem esztétikai, hanem morális ítéletről van szó. Azt mondjuk ilyenkor: ez annyira rossz (erkölcstelen), hogy egyenesen ízléstelennek tartom.

De egyébként szerintem nem annyira jellemző, hogy erkölcstelen tettre azt mondjuk, ízléstelen. Az “erkölcs” és az ezen való gondolkodás ma többnyire kissé lesajnált, egyfajta népi giccs esetleg. Száműzve lett a művelt ember szótárából. Az a feltevés állhat emögött, hogy az esztétikát egy objektívabb, érzékelhetőbb dolognak tartják, mint az erkölcsöt.

A “jó” tehát nem szigorú elvárás, de a “szép” az mindenek felett való. Ruha, autó, okostelefon, étel, ital, élmény. Ezeket a kategóriákat értékeljük ma szélesebb körben ízlésítéletekkel, esztétikai kategóriákkal.

Ez persze nem meglepő egy full materialista, fogyasztásra épülő világban. A fogyasztói kultúra jó barátja az ízlés és az ízléseskedés, mivel ahogy a fenti idézet is leírja, ezzel is megkülönböztetjük, státusszal látjuk el magunkat.

Subscribe now

Két dolog biztos igaz az ízlésre:

1. Az egyik, hogy aligha lehet valakit jobban megbántani annál, mint ha arra, ami neki ízlik, tetszik, szép, azt mondjuk, hogy ronda, ízléstelen, igénytelen, undorító.

2. A másik, hogy önmagát senki nem gondolja ízléstelennek (olyan ez, mint az eszesség).

Ami engem mostanában egyre inkább zavar, az az ízlés/ízléseskedés gasztronómiai térhódítása (már a gasztronómia szónak a burjánzása is árulkodó az elmúlt évtizedben). A TV-műsorok, ahol implicit módon megtanítják a háziasszonynak, hogy amit eddig csinált, az nyomokban sem kifinomult, hanem azt így kell, hogy… így eszi az, akinek van ízlése, aki érti a világot.

A kacsamellnek a legbelső rétege mindenképpen a megfelelő árnyalatot kapja, valahol a mályvás és a fáradt rózsaszín (mikor lett ennyi szavunk a színekre? költői kérdés) között. Vagy amikor a lagzin már lesajnálják a menüt a legkifinomultabb vendégek, mert a lazac már annyira nem menő, tiszta kétezres évek – ciki. Ráadásul tele van higannyal, hát csak nem akarnak ezek megmérgezni?!

Egy szó mint száz, nincs gonoszabb dolog az ízléseskedéssel való gonoszkodásnál, az undorodásnál, a fintorgásnál (holtverseny még lehet). Ugyanakkor egyre inkább erre vagyunk trenírozva – mármint mindegy, hogy egy panelban élsz-e, egy balatonparti kisházban vagy egy 7. kerületi bérházban, a lényeg, hogy tudjál szuvidálni.

Szóval valamit itt túltoltunk szerintem, és a végeredmény valahogy nem esztétikus, nem harmonikus, nem barátságos és nem közösségi. A jó minőségű élelem iránti vágy sznobizmusba hajlott, amely sznobizmus mintha minden társadalmi csoportban jelen lenne, valamilyen furcsa módon.

Minden a borral kezdődött?

Az én húszas éveim, tehát a felnőttkori szocializációm a magyar társadalomba, a kétezres évek vége és a tízes évek, egyben az ország szocializációja is volt a minőségibb italozás felé. Szofisztikálták az emberek alkoholfogyasztási szokásait.

Egerben, ahol felnőttem, a kétezres évek második felében az Egervin borgyár borzadálya felszámolódott, és mindenki örömére normális pincészetek kezdtek megerősödni és megjelenni. Országosan népszerű lett a Bortársaság is, elég hamar egyre kiterjedtebb hálózattal rendelkezett, meg egy csomó olyan intézmény is megjelent, amit nehéz volt nem üdvözölni vagy kedvelni, szerintem. Minőségbeli javulás.

És akkor mára ott vagyunk,

hogy már nem fehérbort, nem is “száraz fehérbort” (ami régen a kocsmákban a szofisztikáltság csimborasszója volt) kérünk, hanem mondjuk egy sauvignon blanc-t.

Uhh, csak irsai van? Esetleg chardonnay?

Aztán jön a sztár sommelier, aki elmondja – amivel szintén csak egyetérteni lehet –, hogy nemár, hogy chardonnay-t meg sauvignon blanc-t akarunk inni meg termelni, amiben már tudjuk, hogy kik a legjobbak. A franciákkal versenyezni nem tudunk, de nekünk meg van jó olasz- meg rajnai rizlingünk.

És akkor odáig megy a dolog, hogy ma már egy valamire való vállalkozó-cégvezető nem tud emelt fővel megjelenni egy rendezvényen, ha nincs egy normális pincészete a Balaton-felvidéken.

(Az viszont egyre többeket aggaszt, hogy a Gen Z nem iszik rendesen. Pedig még egy szupcsifiatalos influenszermarketinget is tol az Országos Bormarketing Alap (!), csak igyanak már végre. Nem tudom, esetleg még valami szivárvány-motívumot meg lehetne próbálni.)

De mi a baj ezzel? Az, hogy az ízlés, ha túl komolyan vesszük, könnyen beszűkíti a világot és undort szül.

Talán a borral kezdődött, de ma már minden magára valamit adó étterem nyomokban fine diningot tartalmaz. Sőt, a lángosnak, túrógombócnak is megvan a maga esztétikája: mennyire roppan a tészta, milyen a gombóc textúrája.

Az, hogy a “jó ízlés” követelménye mennyire vágyott és elterjedt, az mutatja, hogy a másik oldalon milyen sokakat irritál. Bejön a trash és a giccs, a lekváros lángos, a kürtőskalácsban árult fagyi és más förmedvények, direkt, hogy farkasszemet nézzenek a jó ízléssel. Ez a maga nemében lázadás, már-már punk, de azért inkább talán mégsem, mert végül ezeknek is meglesz a saját esztétikájuk, és végül kénytelenek leszünk azon gondolkodni, hogy az omlós és meleg, édes tésztájú kürtőskalács tulajdonképpen egészen harmonizál azzal a jeges citromfagyival. Hát nincs itt menekvés, esztétizálni kell.

Kit érdekel?! Ízlik vagy nem ízlik?

Ez lenne a végső kérdés. Viszont az ételek és italok esztétikája nem igazán erről szól, vagy nem csak. Ha túl komolyan vesszük a saját esztétikai ízlésítéleteinket, és azonosulunk velük, egyfajta fogyasztói identitásunkká válik a “jó ízlés” (bárkinek bármit is jelentsen). “Minden ízlés egyesít: közösséget hoz létre és szétválaszt: megkülönböztet más csoportoktól.” Az ízlésítélettel határokat húzunk magunk és mások közé. Elszigeteljük magunkat, megerősítjük a buborékunk falát. És szerintem ez az étel-ital kategóriában lehet a legdurvább.

Ha, mondjuk, a filmesztétikai érzéke “fejlett” az embernek, akkor maximum nehezebben tud majd közönségfilmeket fogyasztani – ami egyébként azért szintén nem egy leányálom. De ha a gasztronómiai esztétika “fejlett”, akkor meg a világ nagy része élvezhetetlen – hovatovább, “igénytelen” – hellyé válik.

A tökéletes kakaós csigát nagy élvezettel lehet megenni, de nem szabad azt elvárni, hogy mindenhol ugyanolyan jót lehessen kapni.

Az ízléssel való azonosulás legnagyobb veszélye pedig még az önizoláción és beszűkültségen is túlmutat, és megszülethet az “undor”: az önmagam határainak féltése mindattól, ami azon kívül áll. Az ez nem én vagyok, nem olyan, mint én, “csak nehogy a részemmé váljon” érzése. Minden bizonnyal az egyik legrombolóbb és leginkább elszigetelő érzés.

Ezek a gondolatok futottak át ma az agyamon, miközben azon gondolkodtam, hogy otthon kávézzak-e vagy a “kézműves” kávézó teraszán. Úgy döntöttem, hogy legalább néha inkább a nem-kézműves presszóban fogok presszót inni. Mert az is finom és funkcionális.