(#3) Nagy gazdasági világválság

Avagy a csőd a rendszer része – de nyugi, a bankokat úgyis megmentik

"Végül a Pánik sokként hatott – az első sokként – arra az illúzióra, hogy az amerikai kapitalizmus varázslatosan működik. Mint egy robusztus, jó egészségnek örvendő ember, aki első komoly betegségét éli át, az amerikai üzletember hirtelen ráeszmélt, hogy ő is ki van téve a pusztító erőknek. A sokk nem korlátozódott az Egyesült Államokra. A látszólag legyőzhetetlen amerikai prosperitás világszerte a politikai demokrácia és a gazdasági pénzügyi kapitalizmus előnyeit hirdette."

Ezeket a sorokat Frederick Lewis Allen 1940-ben fogalmazta meg, Since Yesterday című könyvében. A Nagy Gazdasági Világválságként elhíresült időszak 1929 őszén kezdődött, egy szeptember elejétől november közepéig tartó tragikus tőzsdei eseménysorozattal, ahol a pénzpiacot mozgató két legfontosabb érzelem, a kapzsiság és a félelem hektikus és hirtelen váltásai mindössze néhány hét alatt közel annyi pénzt égettek el, amennyi az Egyesült Államok teljes I. Világháborús anyagi ráfordítása volt, illetve az akkori államadósság kétszerese – nominális értéken 30 milliárd dollár.

Fölösleges megkérdeznünk, hogy lett-e bármilyen mélyebb átgondolása, vagy következménye az ezt követő négy év megrázó eseményeinek, a megannyi ellehetetlenült emberéletnek – tudjuk, hogy nem. 1930-ban Allen szerint a brókerek már viccelődtek, nevetgéltek a veszteségeiken, és efféle poénok járták a Wall Street irodáit: “Úgy tudom, kéz a kézben ugrottak ki az ablakon, mivel kapcsolt számlájuk volt.” A rendszer szíve tehát viszonylag gyorsan gyógyult, de mi lehetett a helyzet a közvéleménnyel? 

Egy 1930 januárjában az emberek számára a gazdasági válság mint mindenre kiható probléma, gyakorlatilag még nem létezett: egy ekkori közvéleménykutatásban a munkanélküliséget a 18. legégetőbb problémának jelölték.

Még egy évvel később is – amikorra a munkanélküliek száma lassan meghaladta a 6 milliót, csak 12. volt a probléma-térképen. A közerkölcs és a közbiztonság romlása, az alkoholtilalom hatástalansága és az ehhez kapcsolódó gengsztervilág mind-mind aggasztóbb volt a legtöbb ember számára. Egy midwesti megszólaló elmondja Allen könyvében, hogy 1929-30 és 1930-31 telén az emberek fékevesztetten, fürdőkádból vedelték a gint az összejöveteleken, és a nők is látványosan és egyre növekvő számban küzdöttek alkoholproblémákkal.

A Wall streeten átélt sokk tehát csak jóval később mart a farmerek és gyári munkások húsába – de ettől végül nem fájt kevésbé.

Mi volt a politikai válasz? Hoover elnök nem szűnt meg az önsegélyezést, önálló kilábalást és a gazdaság önregeneráló mechanizmusait hirdetni – a “gazdaság sebeit a gazdasági test sejtjeinek tevékenysége gyógyítja majd meg – a termelés és a fogyasztás.” Előbb adott pénzt a farmereknek, hogy állataikat etetni tudják, mint hogy saját családjukat megvédjék az éhezéstől és a hidegtől; előbb látta jónak a korabeli nagyvállalatok támogatását, mint az éhezők segítését. 

Egy új vallás rövid tündöklése – a technokrácia abszurd ideája

A technokrácia olyan vezetési stílus, amely a technikai és tudományos szakértelmet helyezi előtérbe a politikai döntéshozatalban és a társadalom irányításában. A technokraták úgy vélik, hogy a társadalmi problémákat elsősorban műszaki és tudományos megoldásokkal kell kezelni, nem pedig politikai vagy ideológiai alapon.

A technokrácia azt sugallja, hogy lehetséges volna egy olyan társadalom, ahol nincs szükség politikára vagy ideológiára – csak technológiára és tudományra, amelyek mintha semleges, univerzális megoldásokkal szolgálnának minden kihívásra. Valójában azonban ezek az „eszközök” soha nem függetleníthetők attól a társadalmi és hatalmi közegtől, amelyben működnek.

Howard Scott, akit a technokrácia elméletének atyjaként tartanak számon, a harmincas években rendkívüli népszerűséget élvezett. A korabeli sajtó élénken cikkezett róla, és a közvélemény jelentős része lelkesen fogadta a technokráciát mint ígéretes kiutat a gazdasági világválság sújtotta korszakból. Ugyanakkor, mivel érdemleges, gyakorlati útmutatás sosem érkezett, hogyan is kellene működtetni a mérnöki tudományok uralmát, a siker lángéletűnek bizonyult. 

Scott egy racionális működést álmodott meg, ahol a döntéseket nem politikusok, hanem mérnökök hozzák – a probléma viszont úgy fest, hogy amint valaki társadalmi döntéshozóvá válik, akkor elsősorban mégiscsak politikusi vagy filozófusi köpenyt kell öltenie a mérnökire. Az ugyanis, hogy mit látunk egyáltalán problémának, mi az, amire megoldást keresünk – akár mérnöki módszerekkel –, meglehetősen sokrétű politikai, illetve filozófiai megfontolásokon múlik. Számos dolog lehet racionális – vagy tűnhet racionálisnak – más-más szempontokból. 

A mérnöki tudomány, a technológiai fejlesztés nem képes megfogalmazni, hogy miért és mire szeretnénk megoldást kapni. Amikor már eldöntöttük, hogy számunkra valamiért fontos, hogy mielőbb eljuthassunk A-ból B-be, vagy hogy kevesebb energiabefektetéssel tarthassuk rendben az otthonunkat – moshassunk, portalaníthassunk, mosogathassunk és a többi –, akkor jöhet a tudományos, technológiafejlesztési ötletelés. Ehhez viszont – mégegyszer –

egyet kell értenünk abban, hogy mi a probléma. Egy demokráciában éppen az alapján választják meg a politikusokat, hogy ki mit lát problémának, ki mit szeretne megváltoztatni, fejleszteni, középpontba helyezni. 

Közlekedés vagy természetvédelem? Gazdasági hatékonyság vagy a mentális betegségek csökkentése? Növekedés vagy fenntartható stagnálás? Minél jobb a keveseknek vagy minél jobb minél többeknek? Több gyerek születése vagy a már megszületett gyerekek minél szeretetteljesebb felnevelése? Ezen kérdések megválaszolása, a prioritások felállítása mind-mind politikai – vagy ha tetszik filozófiai – döntés, nem pedig mérnöki.

Az USA masszív gazdasági fölénye kialakul. A jó élet pedig egyenlő lesz a (túl)fogyasztással.

“Semmi sem annyira haszontalan, mint nagyon hatékonyan csinálni valamit, amit egyáltalán nem kellene csinálni.” /Peter F. Drucker/

1940-től az 1950-es évek közepéig az USA bruttó nemzeti összterméke (GNP) több mint 400%-kal nőtt. Ebbe beleszámít a háborús termelés 1940–45 között, ami jelentős gazdasági növekedést hozott az országnak. A bázishatásnak megfelelően ezt ennél lassabb, de még mindig masszív növekedést produkáló 10 év követte. (Viszonyításképpen, a neoklasszikus közgazdaságtan hívei ma a “fejlett gazdaságokban” 2-3% közötti éves reál GDP-növekedést tartanak gazdaságilag egészségesnek és fenntarthatónak.)

Az 1950-es évek közepén egy átlag amerikai ötször annyi dollárt tudott elkölteni (a megélhetési költségeken felül), mint a 40-es évek elején.

Míg Európa és Japán a világháború utáni újjáépítéssel foglalkozott, az USA gazdasági pozíciója egyre erősödött. Ezeket az évtizedeket mind a korabeli források, mind a történeti emlékezet gyakran a virágzás évtizedeiként, a megvalósult Amerikai Álomként írják le: egy ország, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok megszűntek, hála a tömegtermelésnek és a tömegfogyasztás demokratizáló erejének.

Egy tisztességes amerikai állampolgárnak nem is volt akkoriban más hazafias kötelessége, mint fogyasztani – minél nagyobbat, minél többet, minél gyakrabban. 

A gazdaság elméletei jól kiegészítették ezeket a tőkeérdekeket, a politikai kommunikáció és a sajtó pedig ügyesen mögérendelte azokat az ideológiai elemeket, amelytől mindez egy szent célként tudott feltűnni, és amely egyre erősebben összekötötte az amerikai nemzeti identitást a technológiai vívmányokkal, vásárlással, megalomániával, felhalmozással.

A korabeli gazdasági elit pedig akkor is azt mondta, mint amit ma: ha nem így lenne, ha nem tenné meg minden amerikai a tőle telhető legtöbbet, hogy a fogyasztás maximáját teljesítse, akkor összeomlana a gazdaság.

Az orosz nyúl szent céllá változtatja a gazdasági növekedést 

Az agárversenyeken egészen a 20. század elejéig–első feléig élő nyulakat használtak, hogy a vadászösztönt felélesztve a kutyákban, minél gyorsabb sebességre ösztönözzék őket. Az első mechanikus nyulat 1912-ben szabadalmaztatták az Egyesült Államokban, minek nyomán az agárversenyek hazájában, Angliában, 1921-ben, majd ezt követően az Egyesült Államok különböző államaiban is – más és más dátumokon, de hozzávetőlegesen az 1930–1940-es évekig bezárólag – betiltották az élő nyulak használatát.

A mechanikus nyúl könnyebben szabályozható, kontrollálható, egyenletes tempója biztosított – ebből kifolyólag az agarakat is könnyebb vele irányítani. Szegény állatok nem tudják, hogy a versenyeztetők a bolondját járatják velük, hiszen a nyuszi, amely után olyan szélsebesen rohannak, valójában nem az, aminek hiszik.

A kommunikációs és reklámszakemberek, valamint a politikusok egyaránt jól tudják, hogy rengeteg esetben nincs szükség valódi nyúlra, elég a mechanikus. A képzelt versenytárs, a képzelt ellenség – ha célunk van vele és eszerint használjuk –  még hatékonyabb is, mint a valódi ellenfél vagy ellenség, mert egy képet, egy ideát olyanná formálunk, amilyenné tetszik – ahogy éppen az érdekünkben áll. 

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió termelését az 1950-es évek végére, 60-as évek elejére a becslések szerint nagyjából húszszorosan haladta meg az Egyesült Államoké, az amerikai kommunikációs gépezet egy másodpercre sem engedte pihenni a fogyasztásban már meg-megfáradt, a megelégedés ördögi ösvényével szemező állampolgárait. 

A szovjetellenes, antikommunista retorika túl hatékony kommunikációs eszköz volt az USA bel- és külpolitikájának alakításában ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják. A technooptimista, neoliberális hangok a mai napig előszeretettel használják a régi beidegződéseket arra, hogy minden további magyarázat nélkül lesöpörjék az asztalról a számukra nem tetsző törekvéseket:

“kommunista propaganda”, “marxista hiszti” – mondják – és kész, ezzel egy varázsütésre el is van intézve a komplett fenntarthatósági diskurzus. 

A tudomány szentsége is a növekedés szent célja mögé áll

A főáramú közgazdaságtan a mai napig gyakran mutat erős elfogultságot a neoklasszikus modellek és elméletek javára – amely elméleteket neutrálisnak és tökéletesen ésszerűnek fest le. Míg az ehhez képest alternatív megközelítéseket leegyszerűsítőnek, vagy elfogultnak ítéli.

Nem állítva, hogy minden alternatív megközelítés a megfelelő mértékben átgondolt lenne, az azért mégis elképzelhetetlennek tűnik, hogy ennek az oly sok sebből vérző neoklasszikus modellnek a csiszolgatása, toldozása-foldozása lenne a legésszerűbb létező alternatíva, amely árnyékából minden mást cinikusan megmosolyoghatunk. 

A neoklasszikus modellek szent tehénként kezelésének hátterében ott áll a 20. század (pozitív) elfogultsága mindennel, ami tudományos alapokon nyugszik. Robert Solow és Trevor Swan egymástól függetlenül alkották meg azt a növekedési modellt, amely a neoklasszikus közgazdaságtan keretrendszerén belül jött létre, matematikai modellezés révén – mégpedig egy sor olyan kitétellel, ill. egyszerűsítéssel, amelyek nem képezik a valóságunk részét.  

A matematikát sokan tartják a tökéletes nyelv tiszta megnyilvánulásának. Ugyanakkor a tökéletes nyelv egy ideális világ velejárója kell, hogy legyen. Amennyiben a világunk tökéletes lenne, a tiszta matematika nyelve – talán – illene hozzá. De amikor Robert Solow és Trevor Swan az 1950-es években megalkották a neoklasszikus közgazdaságtan növekedési elméleteit, először számos feltételt kellett rögzíteniük. Ezek a feltételek alapvetően szükségesek voltak ahhoz, hogy a matematikai modelljeik érvényesek maradjanak.

A Solow–Swan növekedési modell többek között olyan feltételezésekből indul ki, mint hogy a gazdaság zárt – vagyis nem számol nemzetközi mozgásokkal –, a verseny tökéletes, tehát nincs információs aszimmetria, sem monopóliumok vagy oligopóliumok, és minden erőforrás, beleértve a munkát is, teljes mértékben ki van használva. Emellett feltételezi, hogy minden munka- és tőkeegység egyenértékű.

Az 1950-es évektől kezdve ez a modell uralja a főáramú közgazdasági gondolkodást – a 90-es évektől pedig globálisan is. Mindez annak ellenére van így, hogy a modell alaptételei a valóságban soha nem teljesültek.