A nagy gender-kérdés (Revised, 2025)

Nő, férfi, gazdag, szegény, család, társadalom – hol áll ma a "gender-ügy"?

Hadd ne kezdjem ezt a témát a Simone de Beauvoir idézettel! Legutóbb épp egy esküvői ruhaszalon hirdetésében láttam leírva. Ki lehet mondani, hogy nietzschei értelemben elfajzott a jelentése – elfogyasztottuk az erejét.

Na jó: “Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” Beauvoir persze nagyon nem a házasság intézményét dicsőíti itt, ahogy azt az esküvői szalon hirdetése sugallta; nem a kislányból nővé vagy asszonnyá cseperedésre vonatkozik ez a mondat.

Ennél sokkal nagyszerűbb gondolatot adott át:

elfogadta, hogy valamire determinál a testünk, valamit meg egyszerűen a társadalmi megszokás nyom ránk mint nőkre (és férfiakra).

A kérdés, hogy hol a határ a társadalmi kényszerek és a biológiai determinációk közt.

Sok víz lefolyt azóta a Szajnán: mára a szülés is szolgáltatássá vált

Beauvoir számára 1949-ben – eléggé érthető módon – a legevidensebbnek tűnő női, biológiai meghatározottság a szülés volt. Ma viszont, a béranyaság intézményével már ez is áruvá, szolgáltatássá vált. Az állapotosság 9 hónapja és az ezt lezáró szülés kiszervezhető munka lett. Van mindenféle eset, tudom, de általánosságban mégis elmondható:

gazdag, jobbára fehér nők gyerekeit szülik meg szegényebb, jobbára ázsiai nők.

Az már régebben is igaz volt, hogy a szülés utáni nevelési munka gyakorlatilag egészét szintén ki lehet szervezni. Nem szeretném ezt démonizálni, rengeteg kontextust el lehet képzelni.

Viszont a minap hallottam egy baráti beszámolót egy Dubaiban élő magyar családról, ahol egy filippínó nő neveli a két gyereket, miközben az ő saját, három- és ötéves gyerekei a Fülöp-szigeteken várják haza az anyjukat. Egy igazi posztmodern, globalista mindfuck.

Az “osztálykérdés” egyébként régóta fontos kritikája, illetve kiegészítése a feminista diskurzusoknak (lásd.: a feminizmus és a marxi olvasatok metszetének gazdag irodalma), de mint sok más téren, a globalizmus itt is léptékváltás volt, még sokrétűbbé téve a faj, gazdaság, gender kategóriáinak megítélését.

Jómódú nő vs. szegény férfi?

Teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy egy jómódú nő helyzete általánosságban sokkal jobb, mint egy nagy szegénységben élő férfié. De itt ugye kontextus nélküli egyénekről beszélünk. Mondjuk, hogy ez igaz lesz egy egyedül élő, mondjuk, 35 éves nőre és egy egyedül élő, hajléktalan férfira, ugyanabban a városban.

Abban a pillanatban viszont, ahogy egy nő családot alapít – történjen ez akár egy liberális demokráciában, relatív jó anyagi körülmények között –, a kiszolgáltatottsági szintje összemérhetetlenül megnő az azt megelőző, gyerektelen állapotához képest.

Nőből anyává válik, ami akaratlanul is egy sokkal nagyobb belevetettséggel jár a társadalom szövetébe. Ovi, bölcsi, iskola, egészségügy. Ő már mindenhol anyuka.

A társadalom ráadásul fittyet hány az egyedülálló anyákra – így jobbára minden anya és feleség igyekszik elkerülni ezt az állapotot, akár jelentős áldozatok árán is.

Egy válás bizonyára minden félnek nagyon megterhelő. De a válást követő szülői magaviselet, anyagi és érzelmi segítségnyújtás a férfiak esetében inkább marad lelkiismereti vagy érzelmi kérdés, mintsem külső – jogi vagy társadalmi – kényszer. Ha úgy dönt, akkor mindent meg fog tenni, amit tud, hogy a válás után is apa maradjon.

Ha viszont történetesen inkább új életet kezdene, maga mögött hagyva a régit, akkor azt is bőven megteheti. A döntésekért vállalt felelősségek súlya krízisben ég és föld a két nem között, a mai napig. Könnyű megfigyelni, hogy egy elvált férfival általánosságban mennyivel kegyesebben bánik az “élet”, mennyivel több lehetősége van a válása után, mint egy 1-2-3 gyereket egyedül nevelő, elvált nőnek. Nem a férfi hibája, csak ha ezzel visszaél – ez rendszerműködés.

A vagyoni helyzet nagy általánosságban tehát meghatározóbb, mint a gender, amíg csak egy liberális demokrácia jómódú nagyvárosi individualizmusából indulunk ki.

De ha mindezt összevetjük a társadalomba vetettséggel, közösségekkel, családalapítással, vagy épp kulturális sajátosságokkal – mondjuk, a Saría törvénykezéssel, vagy az észak-afrikai női nemiszerv-csonkítás máig létező borzasztó hagyományával –, akkor a helyzet jelentősen megváltozik.

Minél több szállal kötődik egy nő a társadalom szövetéhez, valószínű, hogy annál inkább érzi azokat a dolgokat, amik miatt Beauvoir megírta a könyvét.

Beauvoir, gender studies – Kapcs ford

A gender (studies) az elmúlt bő évtizedben a politikai levegő része lett, és nem mint “1% egyéb gáz”. Ellenkezőleg: elég meghatározó helyre került a mindennapi utálkozásokban – mind a gyakorisági, mind az időtállósági mutatók szerint. Nem csak itthon, számos más országban is. Ki a fene gondolta ezt anno?

11 év telt el, mióta befejeztem a CEU-n a Gender Studies mesterképzést (ezért még furcsábban szoktak méregetni, mint a filozófia mesterszakom miatt, de hát ez van, az ilyen “haszontalan” irányú kíváncsiságok tartanak egyben). Néha még mindig alig hiszem, hogy ma már mind a CEU, mind a “gender szak” híres-hírhedt politikai szimbólumok, mivel amikor diplomáztam, kb. senkinek nem volt fogalma egyik létéről sem. Pláne a fővároson kívül.

De nem telt bele sok idő (2014–2015?), amikor már a nagyszüleimet egy egri templomi közösség tagjai közül többen piszkálni kezdték, amiért én “Soros egyetemére” jártam. Templomi bullying. “Gratulálok az unokájához!” Hamarosan eljött az idő, hogy a nagyszüleim többet nem mentek misére.

Nevetséges volt a gondolat (ma is az), hogy Pirike néni a kettes templomi padból Egerben egy nemzetközi magánegyetemről fröcsög, amely létéről két hónappal azelőttig nyilvánvalóan semmilyen tudása nem volt, és utána sem sokkal több – honnan is lett volna, miért is kellett volna, hogy legyen?

Hogy valójában mit is takar a rejtélyes Gender Studies mint egyetemi szak, arról pedig ugyanúgy sokaknak nincs szinte semmi infója a mai napig se.

Beavatás

Hadd lőjem le a poént: nem annyira durva a helyzet ezzel az egész gender-üggyel. Mi, a CEU mindenkori “genderesei” csak évente párszor eszünk hetero férfiakat – kizárólag feminista és queer ünnepeken.

Nem sportból vadászunk rájuk, csak ha túlszaporodtak egy területen és más fajok vagy a sajátjuk kihalása forog kockán. (Főleg kormánypárti politikusok esnek áldozatul, így nem csoda a felénk oly’ gondosan táplált ellenérzés mértéke.) Ugyanakkor mi sosem hagyjuk őket hetekig szenvedni az erdőben – sebesülten, kétségbeesve, reménytelenül harcolni az életükért, ahogy egy dilettáns tenné, vásárolt vadászvizsgával.

De komolyan…

Milyen tanárok tanítanak egy GS szakon? Szociológusok, történészek, irodalmárok, filozófusok, jogászok, művészettörténészek, kulturális antropológusok. Kb. bármilyen társadalom- vagy bölcsészettudomány szóba jöhet. Hogy mást ne mondjak, az egyik kedvenc kurzusom a tudománytörténet¹ volt.

Mi tartja össze ezeket a területeket a GS szakon? A perspektíva. Az, hogy a történelmet, a jogot, a társadalmat, az irodalmat, a művészetet – tehát

a szimbolikus és konkrétabb tereket, amelyekben az életünket éljük – nem magától értetődő, kvázi természeti adottságokként kezelik, hanem olyan terekként, amelyeket adott esetben – pl. ha strukturálisan igazságtalanul működnek – lehetséges alakítani is. Leginkább azáltal, hogy észrevesszük és elemezzük a problémák okait.

Épp a beauvoiri megkérdőjelezés a lényeg: annak mérlegelése, hogy mi az, ami szükségszerű és mi az, ami nem². Ezzel a kritikus szemlélődéssel szerintem összességében is jól gyakorolható az empátia. Ezt a társadalmi empátiát nyilván nem csak a nemek kapcsán lehet fejleszteni, hanem kb. bármilyen demográfiai tényező alapján (pl. John Rawls: Az igazságosság elmélete c. könyvében a “tudatlanság fátyla” épp erre reflektál – 1971)³.

Az ilyen komplexebb kritikák által jutunk el a mára szintén hírhedt “fehér, középosztálybeli férfi társadalmának” foucault-i meghatározásáig, illetve picit később az interszekcionalitásig, a posztkolonializmusig vagy épp a “queer” fogalmáig.

Tehát kb. a 80–90-es évektől a gender mellett már megjelenik a történeti és társadalmi kontextus, a faj, az osztály, a vallás és a szexuális orientáció is – mint politikai létezők, amelyek figyelembe vételével elvileg elérhető egy igazságosabb társadalom.

#Metoo

Nem hagyhatom ki, de nem könnyű pontosan megítélni a hosszútávú hatását. A #metoo katartikusnak indult, de hamar önmaga karikatúrája lett. A nemi erőszakot és a suttyóságot egy lapra tenni: nem volt bölcs.

Később lehetett volna tágítani az esetek körét, de nem volt türelem: a nők egymás után, dömpingszerűen tárták fel a facebookon, hogy az utcán hogy fütyültek utánuk, hogy bámulták meg őket, szóltak be nekik.

Nem állítom, hogy nem lehet kellemetlen, nem okozhat rossz érzést az ilyesmi. De vajon ez a fajta logikai relativizálás nem pont azokat nyomta vissza a rejtekhelyükre, akik súlyos, kitörölhetetlen lenyomatot hagyó dolgokat szenvedtek el?

Amikor arról olvastak, hogy vannak szerencsések, akiknek a #metoo egy kéretlen tekintet, és az illetőt már ez is traumatizálja, akkor vajon nem épp az erősödött meg bennük, hogy ami velük történt az elmondhatatlan?⁴

Van persze az az érvelés, hogy az utcán füttyögés és a seggbámulás a “kapudrog” a nemi erőszakhoz. Nem vagyok pszichológus, és nem akarok feltétlenül pszichologizálni (bár mindenki teszi), de ez saccra annyira lehet igaz, mint a fű és a heroin közötti összefüggés. A marihuana-fogyasztók nagyon jelentős többsége soha életben nem fogja kipróbálni a heroint.

Ez persze idővel akár változhat is, mivel gyűlnek az Andrew Tate-ek és az ostoba kanadai incel-pszichiáterek, akik a nők újraelosztásáról beszélnek – de én egyelőre ezt még így látom.

Woke

A gender studies szakok és a woke között párhuzamot vonni szerintem nagyjából annyira lehet vagy érdemes, mint mondjuk a jelenlegi politikai kormányzat és az ELTE Jog között. A politikai elitünk jelentős többsége jogász, a Fideszes alapítóelit mind az ELTE-re járt. Ettől még az ELTE jogra járók nem lesznek mind kormánypártiak/konzervatívok/elvtelenek/populisták/szupergazdagok (mindenki helyettesítse be, ami tetszik).

Attól, hogy a jelenlegi tudásuk egy részét ott tanulták, nem önmagában ettől a tudástól teszik, amit tesznek – politikusként. Ahhoz, hogy valaki “woke” legyen, nem kell gender studies – attól, hogy valaki oda járt, nem lesz “woke” (én pl. kifejezetten nem tartom magam annak, ha mindenképp választanom kell, én inkább J.K. Rowlinggal vagyok “nőügyekben”). Szerintem ez ennél nem sokkal bonyolultabb.

Ha bárki megkérdezne a #metoo és a woke kulturális jelenségekről, akkor valami ilyesmit mondanék:

végül mindkettő egy elméleti reflexió gyakorlati túlkapásaiba, elhamarkodott médiareprezentációkba és türelmetlen közlésvágyba és ítéletalkotásba, majd előírásokba, olyan kódexekbe sűrűsödött, amelyekre kérdés, hogy kulturálisan fel vagyunk-e készülve, vagy fel akarunk-e készülni egyáltalán.

Mit gondol egy gender szakos a színesbőrű Hófehérkéről?

Ezt sajnos nem tudom, gondolom, embere válogatja. Én személy szerint irgalmatlan baromságnak gondolom az ilyen erőltetett, “csakazértis” PC-t – habár a konzervatív oldalon is nagy divatja van ennek a durcás gyerek mentalitásnak, szóval talán én vagyok divatjamúlt.

Mindenesetre a gyerekek szerintem nem attól lesznek nem-rasszista felnőttek, hogy Hófehérke bőre milyen színű. Én nagyon szerettem a klasszikus Disney Hófehérke mesét kisgyerekként, nem is egyszer láttam. És akkor egy gyámoltalan, OCD-s háziasszony lettem, aki 5 percig sem tud életben maradni erdei állatkák segítsége és jóindulatú férfiak szánalma nélkül? Nem így látom.

Általánosságban azt sem hiszem, hogy transzgender és fluid karaktereket beleerőltetni minden sorozatba feltétlenül szükséges ahhoz, hogy elfogadóbb társadalomban éljünk – ugyanakkor meg azt sem gondolom, hogy ezen állandóan háborogni kellene a túloldalon.

Akkor miért kellene változtatni bármin is?

A társadalom, a kultúra “magától” változik, dinamikusan, sok-sok szereplő által – tudatosan, centralizáltan változtatni rajta szerintem elég nehéz (de ha lehetne is, valahogy nem cseng jól ez az irány).

A társadalom nem attól változik, hogy valaki átszabja – hanem ha valaki felismeri: nincs egyedül azzal, amit érez.

Szóval: ha bármi eszedbe jutott olvasás közben, legyen az egy személyes sztori vagy kulturális élmény, akkor köszönöm, ha megosztod másokkal is a cikk alatt, kommentben.

---

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha emellett érdekesnek is találtad az írásomat, és szívesen olvasnál máskor is hasonló elemzéseket társadalmi témákban, akkor iratkozz fel – add meg az e-mail-címedet!

1. A tudománytörténet önmagában is nagyon érdekes, főleg egy olyan korban, ahol gyakorlatilag a tudomány lett a vallás. Történetileg nagyon érdekes látni, hogyan lett a világból vizsgálati tárgy, hogyan tekintettek a vizsgáló személyére (a tudósra), hogyan, milyen kérdések mentén jöttek létre a tudományos kategóriák, mi az, ami ma alapvetésnek számít, de valójában emberi alkotás, konstrukció (amúgy szükségszerűen minden emberi konstrukció, amit csak ismerünk a világból, mivel a mi tudati működésünk dolgozza fel az ismeretet, de ez is egy skálán mozog). Nyilván telis tele van faji és szexuális és egyéb előítéletekkel a tudománytörténet, ami abból fakad, hogy a Felvilágosodást követően is jó ideig még az elsődleges vizsgálódó alany, a tudós, a fehér férfi volt. Nem hiba, de nem felismerni az.

2. Szerintem elég fontos itt hozzá, hogy ami a nőket érinti, az többnyire a férfiakat is. Imádom a “sokgyerek” mellett kardoskodó szólamokat a nő helye a konyhában rigmusokkal vegyítve, ahol csak azt felejtik el megnézni, mennyi terhet ró egy férfira ma eltartani egy 4–5 tagú családot. Nem csoda, ha egyesek még egy 7 millió forintos fizetésből sem tudnak félretenni.

3. Az igazságosság elmélete c. könyvében a “tudatlanság leple” nekem mindig egy nagyon helyénvaló döntéshozatali alapnak tűnt: Rawls az igazságosságot mint társadalmi intézmények alapvető erkölcsi erényét gondolja újra. Ennek érdekében bevezeti a „kezdeti helyzet” (original position) fogalmát — egy elméleti konstrukciót, ahol racionális, önérdekű egyének együtt döntenek az igazságosság alapelveiről.

Hogy ez a döntés elfogulatlan és méltányos legyen, Rawls szerint jó, ha ezek az egyének egyfajta „tudatlanság leple” (veil of ignorance) mögött helyezkednek el: nem tudják, hogy a valós társadalomban milyen neműek, osztályhelyzetűek, tehetségűek, vallásúak vagy etnikumúak lesznek. Nem ismerik majdani helyzetüket — csak azt tudják, hogy bármelyik szerepbe kerülhetnek.

4. A szexuális traumák kapcsán a mai napig az egyik legjobb alkotásnak a Szerelempatak c. dokumentumfilmet gondolom – még ha nem is kifejezetten ez a témája, vagy épp emiatt.