„A tudomány nevében szólok.” Na ne mondd!

A magam részéről óvakodok attól, aki „a tudományra” hivatkozik (álljon itt egy példa is, hogy miért). Minden „hard science” tudományos eredmény elméleti, filozófiai megalapozottságú, s legelső sorban mindig a status quo rendszerén belül teszik meg felismeréseiket. A tudomány intézményesülése szükségszerű, az intézményesüléssel bekövetkező dogmatizmus szintén. Ha pedig erre nem reflektálunk, akkor nagy bajba kerülhetünk, ahogy a mellékelt ábra, a hipermaterialista világunk állapota is mutatja.

A tudomány tág értelemben vett filozófiai irányultságának legnyilvánvalóbb bizonyítéka az, hogy minden tudományos megismerés kérdéssel kezdődik. A filozófiában a kérdés sosem volt semleges eszköze a megismerésnek. Szókratész a Menonban épp azt szemlélteti, hogy a megfelelő kérdésekkel bárkit rávezethetünk a helyes tudásra. Platón ismeretelméletét anamnézis elméletnek hívják, mivel azt feltételezi, hogy születésünkkor minden elképzelhető tudás a birtokunkban van, csak el van fedve a tudatunk elől – a helyes kérdések segítségével viszont újra emlékezhetünk.

De ki teheti fel a valódi tudásig vezető kérdéseket? Leginkább az, aki már többet tud egy témában. Sosem értettem egyet azzal, hogy ne lennének hülye kérdések – azzal viszont nagyon is, hogy a tudatlanságot egyébként nem kell szégyellni. A tudatlanság pedig sok téren elképzelhető egy személy vagy közösség, kultúra esetében is, míg más területen nagy tudásbázis halmozódhat – Sherlock Holmes például nem tudja, hogy a Föld a Nap körül kering, de más területen mégsem mondhatjuk tudatlannak; az amerikai őslakosok és az európai konkvisztádorok tudása voltaképpen összemérhetetlen, mert minőségileg egészen más jellegű. A tudásnak tehát legalább annyira van minősége, mint mennyisége. Egy bizonyos szinten túl ugyanazon a területen tudást halmozni már nem feltétlenül jár extra haszonnal az egyén/kultúra stb. számára.

A kérdéseink sokat elárulnak arról, mit vélünk tudni a világból, mivel minden kérdésben állítások rejlenek. Ezért ahhoz, hogy egy adott kérdésre válaszolni tudjunk, szükségszerűen el kell fogadnunk a kérdésben foglalt rejtett vagy explicit állításokat.

Egy egyszerű példa, hogy miért van ez így: ha megkérdezem, hogy miért kék a fű, akkor mondhatod, hogy a fű nem kék, hanem zöld – de ilyenkor nem a kérdésre válaszolsz. Ilyenkor valójában a kérdésemben rejlő állítást cáfolod, így a kérdés is megsemmisül. A kérdésre ettől persze még lehet válaszolni, de akkor legalább annyit el kell fogadni, hogy én a füvet kéknek látom.

Ha megkérdezem, hogyan fogjuk megmenti a Földet, akkor azt állítom ezzel, hogy meg fogjuk menteni; meg tudjuk menteni; meg kell menteni; még nem tudjuk, hogyan. Lehet, hogy egy más kultúrában ilyet soha az életben nem kérdeznének, mert a tudás egészen más minőségben van jelen, nem a megoldó-megmondó szerepkörbe pozicionálja az embert – persze egy ilyen kultúra valószínűleg nem okoz klímaváltozást sem a tevékenységével (talán romantikus szembeállításnak tűnik, de valid, hiszen vannak kultúrák, amelyek valóban inkább a természet részeként, nem pedig alakítójaként gondolnak önmagukra).

A klímakérdés kapcsán – ahogy azt a 24.hu cikkemben is kétségbeesetten igyekeztem szemléltetni – szerintem nem a jó kérdéseket tesszük fel. A megoldást a természettudománytól és a mérnöki tudományoktól várjuk. Mindkettőről azt gondoljuk, hogy a leginkább "„semleges”, objektív területek. Ez nincs így.

Két hete erről a kérdésről tartottam egy előadást a Debreceni Egyetemen, és egy ott kutató vegyész mondta el a végén, hogy kérdezni egyáltalán nem tanítják meg a hallgatókat, majd a fiatal kutatókat sem – márpedig enélkül nagyon nehéz nem pusztán felhalmozni a tudást, hanem más minőségekbe is belekóstolni. Vagy egy ember által okozott krízishelyzetet megszűntetni – hiszen épp az a logika és szellemiség marad láthatatlan, amelyik a krízist okozza, amelyben a további kutatások is folynak.

Így lehet, hogy az IPCC jövőforgatókönyvekhez használt MESSAGEix modelljének az alapszerkezetét is módosítania kellett egy kutatócsoportnak ahhoz, hogy nemnövekedési gazdasági modell hatását tesztelhessék a klímaváltozás kapcsán. Tehát az ENSZ klímakommunikációs fő szervében a növekedéses gazdaság olyan ki nem mondott alapállítás minden kérdés feltételekor (minden kérdés szükségszerű részállítása), mint hogy az ég kék. Nem lehet másként. Ezt pedig belekódolják a jövőmodell-kalkulátorba. Érdemes ízlelgetni ezt a konstellációt egy kicsit.

A természettudományok ugyanúgy ideológiavezéreltek, mint bármely más intézményi működés, vagy mint ezek finanszírozása. Ez szükségszerű, és nem feltétlenül „rossz”, de ha nem reflektálunk rá, az már hiba. Vannak kérdéstípusok, amelyeket a természettudomány a maga filozófiai keretrendszerében meg tud válaszolni, hiszen ezek megválaszolására hivatott a kezdetektől. Ilyen típusú kérdések a „mi történik”, „mi okozza”, „mi történhet egyes kibocsátási pályák mellett”, de logikailag egyik válaszból sem következik megoldás – legyen bármilyen magas is a tudományos bizonyosság szintje (ahogy Hume írja, a „van”-ból nem következik a „kell”).

A mérnöki tudományok megoldási potenciáljával több gond is van szerintem, Gelencsér András a nyersanyag-ellátásra szokott hivatkozni sokszor, de legalább ennyire primer, hogy a mérnöki megoldáscsírákat megeszi a piac. Amíg nem elég profitábilis a megoldás, addig cseszhetjük. Most meg már minden befektetés a szent AI-ba megy, hiszen úgyis mindent megold majd, miközben azért az emberi munkákat már most is biztos kézzel tizedeli.

Szélsőségesen materialista világban nehéz lesz megoldani azokat a problémákat, amelyek oka a szélsőséges materializmus. A polikrízis értékválságból fakad, ennek mélyebb megértéséhez pedig nem kerülünk közelebb a természettudományok és mérnöki tudományok segítségével sem. Ezek hasznosak? Természetesen, nagyon is! És elégségesek? A legkevésbé sem.