“Befehl ist Befehl.” De meddig parancs a parancs?

Dojo Club. Sosem jártam ott, az Ötkertben is csak egyszer vagy kétszer, még a megnyitása környékén, csak mert közel volt a Belgrád rakparti egyetemista albérletünkhöz, ahol négyen éltünk két (nagy) szobában két évig. Tizenkilenc évesen mindenkinek megfizethetetlen érzést nyújtott kilépni a kapualjból, és megpillantani a Gellért-hegyet a szabadságszoborral. Vidéki gyereklányok öröme. (Akkor még a neobarokk épületek is nyugodtan tetszhettek, aztán pár évvel később már tudtam, hogy ezektől a színes mignonoktól inkább viszolyogni illik – de amúgy ma is szeretem őket, mert nincs baj szerintem a mesékkel, meg a reprókkal, hamisítványokkal sem, de erről majd máskor).

Szóval nem sokszor jártam az Ötkertben, na, és nem is lopta be magát a szívembe, ahogy amúgy egyetlen szórakozóhely sem – alkati teher. Egyszer voltam amúgy jelen olyan kocsmában, ahol éppen razziázó rendőrök szálltak ki. Ez a kocsma a Gólya volt, mármint a régi helyén, közvetlenül mielőtt ellehetetlenítették és kikényszerítették onnan. Talán nem véletlen egybeesés.

Nyilván stresszes egy ilyen helyzet minden jelenlévő számára, a néhány nappal ezelőtti Partizán videóból az is látszik, hogy miért: totálisan kiszolgáltatott vagy, csak reménykedhetsz abban, hogy nem fognak különösebben inzultálni minden ok nélkül. Ha mégis, akkor még a jogi szakértő sem javasol helyszíni ellenállást, tehát tűrd, hogy nyitott ajtónál pisiltetnek és kvázi rabosítanak, bilincset tesznek rád, kikötöznek, mint egy közveszélyes bűnözőt.

Tűrd, mert ha a helyszínen ellenállsz, nem járhatsz jól. Tűrd, és utána a legjobb szcenárió, hogy feljelentést teszel és évek múlva majd kapsz valami “sovány vigaszt”. Esetleg a Sovány Vigasz cukrászdából egy szelet sütit? (bocs, nem ettem még ott semmit, de imádom a nevüket)

Szóval a szórakozóhelyek fizető vendégeként neked kuss a neved, ha kiszednek, mert egy óra tánc és dübörgő zene után magas a pulzusod. Jól teszed, ha mész, engedelmeskedsz – együttműködsz! Oké. Ezek csak egyszeri állampolgárok, esetleg turisták. Kit érdekel? Nem bírnak ki egy kellemetlen estét, ezt a minimális áldozatot azért, hogy a város egy jobb, tisztább, családbarátabb hely legyen? Hát bírják ki, nem? Vagy maradjanak otthon (de csak akkor, ha nem töltötték le a Tisza applikációját, mert ha igen, akkor ki tudja, nála nem fognak-e megalapozott gyanúval razziázni egy óvatlan pillanatban).

De mi van a rendőrökkel és mi van az egészségügyi dolgozókkal?

Mi van tehát azokkal az emberekkel, akik eszközei a rendszer önkényeskedő csapongásának; akik az elmondások alapján tanácstalanul néznek egymásra: most mi legyen, mi a következő lépés?

Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik nem úgy áldozatok, ahogy az áldozatokról általában szó esik. Nem a Dojo táncos-mulatói, akik másnap kora reggel Barcelonába utaznának szülinapot ünnepelni, ha nem bilincselnék meg őket minden ok nélkül, hanem akik éppenséggel a munkájukat végzik egy parancsuralmi rendszerben, feletteseik utasítására.

Ezeket az embereket más esetben kicsit irigylem, mert gondolom, hogy amikor pl. a rendőri pályát választják, alapvetően hisznek a rendszer morális fölényében, abban, hogy a felettesek és vezetők méltányos, morálisan könnyen azonosulható emberek. Abban, hogy a rendőri munka igazságszolgáltatás. Abban, hogy a törvény igazsága mindenkire egyaránt vonatkozik, nem azon múlik, van-e valakinek bankszámlája a Kajmán-szigeteken. Hisznek tehát abban, hogy akitől az utasítást kapják és akitől az ő utasítójuk a parancsot kapja, az morálisan jobb úton jár, mint akik ellen létrejött az intézményrendszer. Biztosan sokan vannak, akik az elmúlt évtizedekben hatalmasakat csalódtak a rendőrség intézményében (és maguk is rendőrök), meg olyanok is, akik mondjuk adott esetben jól elvannak, ha azt mondják nekik, hogy takarják el, vegyék le az azonosítószámukat. Vagy hogy ne engedjék videózni az Ötkert vendégeit az eljárás közben. 200 rendőr szállt ki. Ez azért több szempontból is nagyon érdekes szám, tömeg.

Vajon hány ember szeretné, hogy többszáz rendőrt ne hozzanak olyan kellemetlen helyzetbe, hogy egy 5. kerületi klubba vezényelik őket látványrazziázni, hanem inkább ezek a jelentős erőforrások legyenek átcsoportosítva arra a kérdéskörre, hogy miért és ki miatt vannak az állami gondozott gyerekek – meg egy nagy csomó más gyerek ebben az országban – emberhez méltatlan helyzetben, totál kiszolgáltatva, állami jóváhagyással. Ki az a Zsolti bácsi? És ki a többi Zsolti bácsi? Engem ez érdekel, nem az, hogy pár “rosszkor-rossz-helyen” embert elvezetnek-e bilincsben egy 5. kerületi klubból.

“Parancsra tettem.”

Nürnbergben nem volt jó kifogás, meg egy sor másik olyan történelmi vagy politikai epizódot ismerhetünk, ahol nehéz ezzel a mondattal bármilyen cselekedetet is legitimálni (amikor a legális és a legitim totál szemben áll).

Hogyan fér tehát össze a moralitás és a parancs? Mikortól lesz erősebb a morális parancs (imperatívusz), mint a felettes parancsa? Mikortól parancs ellenszegülni, ha a parancsot adó egyértelműen korrupt – védi a hatalmasok bűneit és látszatintézkedésekkel tartja fenn a rendfenntartás látszatát?

Ezek nem költői kérdések, tényleg nem tudom – sőt, fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy van egy ilyen pont, és a közelmúlt történései alapján – különös tekintettel kétszázezer ember érzékeny adatainak közzétételére és ezek alapján történő bújtatott uszításra, hergelésre – valószínűleg nagyon sok rendőr fog azon gondolkodni, hol van ez a pont, honnan kell azt mondani, hogy ezt a parancsot nem teljesítem.

Honnan tudják a rendőrök, azok, akik jó emberek, nem korruptak, és akik adott esetben már évek óta ellenkeznek a parancsokkal – persze csak belül és talán csak egy egészen kicsit –, hogy hol a pont, amikor nem teljesítik majd, amire utasítják őket?