Egy személyes történet

A permetezés egyszer megoldott egy problémát, pillanatnyilag. A rendszer, ill. az élővilág szintjén viszont mélyebb problémát okozott. Az antibiotikumok tényleg csodaszerek – de a túlhasználatuk, elsősorban az ipari állattartásban, kvázi megelőzési céllal, egyre több rezisztens(ebb) baktériumtörzset “nevel ki”. A monokultúrás mezőgazdaság gazdaságilag hatékony megoldásnak bizonyult, de már jó ideje látni, hogy egy olyan csapdába kerültünk vele, ami hosszú távon nem hogy nem működik (mondjuk, önmaga ellensége), de az élővilágot is súlyosan károsítja. A fájdalomcsillapító lehet nagyon hasznos, meg szépen el is terelheti a figyelmet arról, hogy valami nagyobb gond áll a háttérben.

Amikor egy rendszerben jelentkező problémát nem rendszerben gondolkodva szeretnénk megoldani, az eredmény hosszú távon nem lesz működő.

Hogy mást ne mondjak, én ezért nem vagyok technooptimista. Szerintem amíg nem változtatjuk meg a problémamegoldási logikánkat, a gondolkodásunk alapját, az alapvető fókuszunkat, addig mindegy, hogy mennyire fantasztikus dolgokat tud az ember kitalálni, amelyek kreatívan, lenyűgözően szép hegyi patakokként cikáznak: végül mind ugyanabba az óceánba ömlik bele, és a problémának nem a megoldása lesz, hanem a részévé válik.

Sokat agyalok, hogy miként lehet szépen bemutatni a rendszerben gondolkodást és a rendszer felismeréséhez szorosan kötődő analógiás gondolkodást. Mert az analógiás gondolkodás segíti annak felismerését, hogy különböző rendszerek — a test, a talaj, a társadalom vagy akár a gazdaság — sokszor hasonló módon billennek ki az egyensúlyukból. Van egy személyes történetem arról, hogy én hogyan találkoztam a rendszerben való gondolkodással kb. 15 éve. Nem először, de egy nagyon fontos pillanatban.

Az én történetem kezdete a rendszerben való gondolkodással

A testünk ugyanolyan komplex rendszer, mint a bolygó, a világ gazdasága vagy a társadalom. Az analógiás gondolkodás egyik legnagyobb ereje szerintem abban áll, hogy ha magát a rendszerben gondolkodást elsajátítjuk bármelyik nekünk tetsző, szívünkhöz közel álló területen, akkor annak analógiájára a többi terület rendszerproblémáihoz és -megoldásaihoz is közelebb kerülhetünk.

Engem a fizikai fájdalom kényszere vezetett el oda, hogy 5 év filozófia szak után találkozzak valami egészen más típusú episztemológiával és problémamegoldási logikával is – ez részemről az akkori ELTE filozófia szak kritikája is.

Húszas éveim közepe táján két-három éven keresztül nagyjából minden hónapban több napon, néha héten keresztül nyomtam az ágyat visszatérő derékfájdalmak miatt (a sokak által ismert “beállt a derekam” szindróma, csak nekem ez nem több évente jött elő, hanem kb. havonta, illetve sosem múlt el teljesen). Ilyenkor vagy mozdulni sem bírtam, vagy ha igen, akkor járás közben is mindig éreztem a mozgástartományt beszűkítő tompa, fásult fájdalmat.

Egy idő után elkezdtem különféle orvosokat, specialistákat felkeresni. Szóba került a jó cipő, a jó matrac (ezek érdemei egyébként tényleg elvitathatatlanok, de nekem akkor nem segítettek). Az egyik orvos mondta, hogy a hátizmaim – mélyen, amelyek a gerincet tartják – gyengék, erősítsem meg. Elkezdtem gerinctréningre, gerinctornára járni. Eleinte egyébként jobb volt, de egy-két hónap után ugyanott voltam, ahol a part szakad. Az orvos fél évvel később azt mondta, a hátizmaim már tök jó állapotban vannak, “nagyon erős a háta, ez nem lehet gond”. Mivel az MR-felvétel, amit a derekamról készítettek, szintén nem igazán indokolja a fájdalmakat, nincs több ötlete.

Az állapot nem javult, sőt, a beszűkült mozgástartomány és az ennek köszönhető nem megfelelő mozgás miatt olykor kompenzációs fájdalmak, akut gyulladások is jelentkeztek. Igyekeztem megőrizni az alapvető optimizmusomat, de azért néha elgondolkodtam, hogy most akkor így fogom leélni az egész életemet? (A lényeghez nem tartozik, de amúgy sok mókás történet keletkezett az életkorom és a tünetem közötti közgondolkodásban jelen lévő feszültségből. Egyszer az ügyeletet hívtam földön fekve, nem tudtam mozdulni, hogy jöjjenek már ki egy injekció erejéig, itt lakom a szomszédban. Az adatfelvételnél, amikor az életkoromat mondtam, kitört a nevetés a telefon túlvégén, hogy ezt ugye nem gondolom komolyan, szépen sétáljak csak le… egyszer az ügyeleten, amikor izomlazító injekcióért mentem, a 60 körüli asszisztens mondta, hogy hagyjuk már, hogy nekem 25 évesen ez a bajom, biztos szimulálok – tehát izomlazító-injekció függővé nyilvánítottak. Amúgy tök mindegy volt, mert ezek nekem nem használtak semmit, csak az izomlazító bogyók, hetek alatt, de azt meg már a háziorvosom nem akarta felírni egy idő után, amiért hálás vagyok.)

És akkor valahogy, valakinek az ajánlására elkerültem egy ájurvédikus gyógyítóhoz. Nem volt extra sok bizodalmam a dologban, hiszen annyi sikertelen próbálkozáson és hónapokig tartó gerinctréningen voltam túl, de vesztenivalóm sem volt. Valójában egy shiatsu masszázsért kerestem fel őt, mondták, hogy az nagyon jó lehet ilyesmire. De hamar megbizonyosodtunk róla, hogy nem tudja megcsinálni a masszázst sem, mert mondjuk egy normális esetben 50 cm-es mozgástartomány az esetemben mondjuk 10 cm. Módszert váltott. Egyből leszögezte, hogy az ájurvéda olyan gyógymód, ahol a páciensnek kell helyreállítania a saját egészségét, egyensúlyát – elvégeznie a munka oroszlánrészét. Ő abban tud segíteni, hogy mi mindent kell megtennem.

Kérdezte, van-e MR-felvétel a gerincemről. Örömmel feleltem, hogy van. Odaadtam, majd jókedvűen felnevetett, hogy hét ez jellemző: fáj a derekam, és készítenek egy felvételt a gerincoszlopom alsó hat csigolyájáról. Ahelyett, hogy az egész gerincoszlopról készítenék el. Hiszen ez egy rendszer: ha lent gond van, sokszor fent is gond van, vagy egyenesen fent van a gond, lent meg a kompenzáció, ami önmagában is fájdalmas lehet.

Igen: nem mindig ott van a probléma, ahol a tünet.

Ebben volt értelem, egyetértettem. Kikérdezett arról, hogy van-e ekcémám (gyerekkorom óta, igen), tehát genetikailag szárazabb és sérülékenyebb bőrszövetem van. Annyit mondott végül: nagyon ki vagyok száradva, ez okozza a krónikussá vált “beállt a derekam” tüneteket.

Ki vagyok száradva? Ez meg mi a fenét jelent? Elég furcsán hangzott. Mondtam, hogy szerintem iszom elég vizet, figyelek rá. Mosolygott – nagyon kedves ember –, és mondta, hogy a víz az jó dolog, de ha a szövetek nagyon szárazak, akkor csak “átfut közöttük”, nem táplálja, nem tudja valójában nedvesíteni, így ellenállóbbá tenni őket.

Ez szokott eszembe jutni, amikor az aszály sújtotta talaj sem tudja már befogadni a záport, a víz csak elfolyik a talajon – mintha az beton lenne.

Így, mondta a gyógyítóm, törekedjek a “lédús, főtt ételek” fogyasztására és tartózkodjak a szárító ételektől, legalább 3 hónapig (80 nap egy ájurvédikus kúra ideje, ennyi idő alatt lehetséges hosszabb távú átrendeződés, változás). Nem mondom, elég szokatlan tanács volt, de valahogy volt benne logika. Csak nem a megszokott.

A javaslat tehát az volt, hogy ne nagyon egyek ropit vagy sült ételeket, nyers zöldséget vagy gyümölcsöt, mert ezek szárítanak – így derült fény rá önmagam előtt is, hogy szinte csak ilyesmiket ettem. Vagyis “szárító” ételeket. Mindezek helyett egyek sok főzeléket, kását, meg ilyen “cuccos-szuttyos” dolgokat – pl. indiai konyha. Ezek az ételek a víznél sokkal lassabban haladnak át a testen, és van idejük leadni a folyadékot és így hidratálni. Nem csak átfolynak az aszályos szövetek között. Ezen kívül mondott még olajos pakolást különféle olajokkal, egy rövidebb diétát az akut és éles “másik” derékfájdalmamra is – ezt a diétát itt le se írom, mert a mai napig nem nagyon értem, hogyan és miért működik.

De minden működött. A két év alatt krónikussá vált derékfájdalmamat ez a furcsa, kissé ködösnek tűnő “száraz-nedves-tüzes-hideg” és a többi kategorizálás fantasztikus módon helyrehozta. A tünetek már 2-3 hét alatt enyhülni kezdtek, a mozgástartomány szépen bővült, végül nagyjából 2 hónap alatt egészen elmúlt a probléma és ma, tizenhárom évvel később is alkalmazom az ájurvéda rendszerszemléletét.

Ma már sokkal jobban ismerem a testemet, mint akkor, és azt is, hogy mi milyen hatással van rá. A mozgástípusok, az ételcsoportok. Azt is tudom nagyjából, hogy milyen lelkiállapot mit jelez, milyen elem billent ki az egyensúlyból. Ha szorongok – amire alkatilag is van hajlamom és a korszellem sodrása is ebbe az irányba visz –, akkor nemcsak lelki gyakorlatokat végzek, hanem arra is odafigyelek, mit (nem) eszem és iszom. Rendszerben igyekszem gondolkodni, nem egy elkülönült problémát kezelni.

Mi is történt a gyógyulás felé vezető úton?

A gyógyító figyelembe vette az alkati adottságaimat (ki gondolta volna, hogy egy derékfájás megoldásához közelebb visz a kérdés megválaszolása, hogy száraz, ekcémára hajlamos-e a bőröm). Mondott egy első hallásra szokatlan diétát, amely szisztémásan, rendszerszinten fejti ki a hatását. A test reagált, a sérülésre hajlamos rész is regenerálódott.

Előtte részleges és mechanikai módszerekkel próbálkoztam – meg persze gyógyszerrel. Ezek akár működhettek is volna, de miután nem működtek, nem nagyon látszódott kiút a problémából. Látásmódot kellett váltani és rendszerszintre helyezni az állapot megismerését és megoldását is.

Ez a cikk nem egy ájurvéda-ajánlás. Nem vagyok szakértő, és az ájurvéda szerint pedig nincsenek általánosítható igazságok, “one-size-fits-all” megoldások. Mindössze annyi, hogy szerettem volna megosztani, nálam hogy lépett be megmentőként az életembe a rendszerben való gondolkodás. Gyorsan le akartam írni a végére, hogy “minden mindennel összefügg”, de – és ez már egy másik cikk témája lesz – a new age filozófia, újhullámos spiritualizmusok elég sokat rontottak a hasonló mondatok és az egész rendszerszemlélet ázsióján, ezért megtorpantam.

Ettől persze még igaz: minden mindennel összefügg. És ezt – ez már egy harmadik cikk – egyre több tudományterület kutatói fedezik fel, jó esetben a közgondolkodás szerinti tudományágak egymástól legtávolabb eső csücskeit is összefogva, egyetlen rendszerbe.:)