Jordan Peterson, Isaiah Berlin és a termodinamika

Szabadságok és közösségek

Fene se gondolta, hogy a harmincas éveim több mint felét azzal töltöm majd, hogy két olyan dologról ábrándozom, amelyek kissé mintha ütnék egymást: szabadságról és közösségről. Minél inkább elértem az előbbit, annál távolabb kerültem az utóbbitól.

Kétféle szabadság

Szabadság valamitől, vagy szabadság valamire? – ezt a megkülönböztetést Isaiah Berlin tette, negatív és pozitív szabadságfogalmak között.

A negatív szabadság, például, azt jelenti, hogy szabadnak lenni egy elnyomó rendszertől (pl. államtól, munkahelytől). Itt nem kell nagy dolgokra gondolni, az elnyomó annyit jelent, hogy a rendszer szabályai elsőbbséget élveznek az egyén fölött.

A második, a pozitív szabadság, például az, hogy olvashatok kedvtelésből egy könyvet a munkanap közepén, miközben a legtöbb ember olyasmit csinál, amire részben mások kötelezik (pl. éppen egy konferencián vesz részt). Itt az is kijön egyébként, de ebbe most nem fogok jobban belemenni, hogy a szabadság egy relatív fogalom is lehet, más létezőkhöz képesti – a legkevesebb szabadsága a tárgyaknak van, abszolút szabadsága pedig csak isteni létezőnek lehet, embernek nyilván nem.

Az embereknek elvileg nagy szabadságuk lehetne, de ezt megszerezni és ezzel bánni nem mindig evidens.

A negatív szabadság megélésében az a nehézség, hogy ha nincs egy “előgyártott” rendszer, amelyben helyet foglalhatsz, akkor magadnak kell felépítened egyet (aki pl. vállalkozóvá válik, az jól ismerheti ezt a problémakört).

Az nem kérdés, hogy van-e szükség rendszerre

Már középhosszú távon is romboló hatása lehet a rendszertelen mindennapoknak, bárki könnyen kipróbálhatja, megtapasztalhatja (nyilván nem a kéthetes szabadságokra gondolok, amikor az ember jól tudja, hogy állapota két hétig tart, hanem amikor a rendszertelenség időszaka nyílt végű, nem zárja le semmilyen külső kényszer, megállapodás).

Valójában csak ezt, a termodinamika II. főtételét fordította le a pszichológia nyelvére az azóta piedesztálra emelt Jordan Peterson is. Igen: ha rendet teszel a szobádban, akkor nagyobb eséllyel leszel tudatodban magad is rendezett és leszel képes bármi olyasmire, amire addig esetleg nem. A rendezettség viszont folyamatos energiabefektetést igényel.

Szabadság és közösség

A pozitív szabadság végpontja valami ilyesmi: szabadságomban áll bármit megtenni (és bármit nem megtenni is). Ez az egyén totális fölérendelése bármilyen rendszernek. Sokszor ezt úgy értjük, hogy bármit megtehetek, amihez kedvem van (sokan ilyesmi hozzáállásért kárhoztatják szegény Gen Z embereket, de a helyzet azért többnyire összetettebb szerintem).

Viszont a “kedv” az éppenséggel nem kedvez semmilyen rendszer fenntartásának – ha a kedvem szerint élek minden pillanatban, akkor a saját rendszeremet sem fogom tudni fenntartani. A szertelen pozitív szabadságom a valamitől való szabadságom és a saját rendszerem megalkotásának szabadsága ellen fordul.

A mindig a kedvem szerinti élettel az entrópia nő, a rendszer(em) pedig pusztul.

Mert bármennyire jónak érzem a reggeli légzőgyakorlatot, az úszást vagy a 30 perc sétát, biztosan lesz olyan, hogy baromira nincs kedvem emiatt egy órával korábban kikelni az ágyból. Nem lesz kedvem, de jót teszek magammal, ha megteszem.

A művészet ebben az egyensúlykeresésben részben persze önismereti kihívás. Ahhoz, hogy önmagad számára jó és tartható rendszert tudj létrehozni, annak épp elég rugalmasnak és épp elég szigorúnak kell lennie önmagadhoz képest. Ha a rendszer neked túl szigorú, nem fog menni és végül felülkerekedik a “kedv”, sőt, a dac – utóbbi nem lassan, hanem hirtelen, szenvedélyes kitörésekkel rombol. Ha túl megengedő a rendszer, az pedig nem hatékony, és el is lustíthat.

Az biztos, hogy a jó rendszerbe bele van kalkulálva a pihenés, töltődés, ami elegendő energiát ad a rendszer további fenntartásához.

Itt jön be a vállalkozóként megtett második felismerésem: hiába vágtam ki magam az előreszabott rendszerekből, ha mindenki más azokban él. Bármennyire is tökéletlen, sokszor értelmetlen munka köré épülnek a “munkahelyek”, munkapozíciók, mégis csak adnak az embernek valamiféle közösségi élményt. Ha más nem, a munkavállalók együtt szidhatják az egészet. Ez már egyfajta társas töltődés, még ha annak egy alacsonyabb minősége is.

A szabadság sokszor – legalábbis egy jó ideig – magányos(abb) út, mint a felkínált rendszerekben való helyet foglalás. (Persze a kezdeti évek magányosságánál bőven vannak rosszabb alternatívák, nekem például bármilyen hatékonytalan és fölöslegesen időrabló munkahely, vagy kizsákmányoló munka annak tűnt.)

Vállalkozóként már maximum tényleg csak a fogyasztói individualizmust szidhatom mint rendszer, ami a munkahelyeken kívül gyakorlatilag minden más közösséget felszámolt a felnőtt emberek életében. Szóval a rendszerteremtésemben a következő lépcsőfok az minden bizonnyal a közösségépítés kell, hogy legyen. Ehhez már tettem első lépéseket, minek köszönhetően néha úgy érzem magam, mintha újra iskolás lennék – a legjobb értelemben.

Egyszer majd erről is beszámolok, de addig is szívesen olvasom, hogy ki milyen közösségbe jár el rendszeresen, ha szeretne inspirálni engem vagy másokat.:)