Az "objektív igazság" után: újratervezés

A 20. század eszményképei már nem jönnek vissza – és ez jól is van így.

Nem régen jelent meg a World Happiness Report, amely évről évre számot ad arról, hogy kik a világ legboldogabbjai. Hétfőn olvastam róla egy átfogó módszertani kritikát, majd ugyanabban a cikkben, egy másik módszertannal¹ felvett minta eredményeinek ismertetését. A végkimenetel? Egy egészen másik boldogságlista, egy másik igazság, másik pillanatkép a világ embereiről, nemzeteiről.

Melyik fedi le (jobban) a valóságot? – adódik a kérdés. Ha el akarunk dönteni hasonló dilemmákat, akkor szerintem három út közül választhatunk:

1. Vitázhatunk érdemben, leginkább a módszertanokról, esetleg a boldogság mérhetőségéről általában.

2. Ha nem tudunk vagy nem akarunk vitázni, akkor tartózkodhatunk is.

3. Ezen kívül pedig választhatunk vita helyett érzelmi reakciót is (persze ezt talán sokkal inkább elszenvedjük, mint választjuk).

   1. Önérzetesen voksolhatunk annak a listának a helyességére, ahol, például, a magyarok boldogságszintje összehasonlításban magasabb – és mondhatjuk, lám-lám, milyen jó dolgunk van itt, köszönhetjük a kormánynak.

   2. Önérzetesen voksolhatunk annak a listának a helyességére, ahol, például, a magyarok boldogságszintje összehasonlításban alacsonyabb – és mondhatjuk, lám-lám, mennyire le vagyunk maradva, máshol bezzeg mennyivel jobb, köszönhetjük a kormánynak.

4. Hogy kutatóként mit kapunk mint “objektív valóság”, az sokszor egyáltalán nem magától értetődő módszertani választások eredménye. Az viszont, hogy az emberek mely kutatásról hiszik el, hogy az “objektív valóságot” tükrözi, már inkább intézményrendszerekbe – pl. média, politikai kommunikáció – vetett bizalmi kérdés.

A tudomány mint a világ megismerésére tett kísérletek összessége, szükségszerűen tökéletlen eredményeket ad. Épp ezért a legtisztább az lenne, ha ezt elfogadnánk és ennek fényében kezelnénk: például, a két boldogságriportból ki lehetne venni az “egyrészt-másrészt” tanulságokat. A két kutatás eredményeit a megfelelően kombinálva máris komplexebb, helyesebb képünk lenne a valóságról, mint a kettő közül választva.

De ehelyett sokszor automatikusan azt gondoljuk a legtöbben, hogy az egyik eredmény valid, míg a másik hazudik/torzít/befolyásolt/fizetett (a szándékolt részrehajlás persze lehet valós félelem is, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet, de ez itt most nem a legfontosabb kérdés).

A tudomány jó dolog, de semmi isteni nincs a működésében

A Felvilágosodás sokáig közös alapként elfogadott vívmánya volt a racionalitás és az erre épülő tudományos világmegismerés. A végső tudás elérhetőségébe, a világ megmérhetőségébe és leírhatóságába, az objektivitásba vetett hit (pozitivizmus).

A tudományos közösség tagjai valószínűleg mindig is tudták jól, hogy milyen sérülékeny és elérhetetlen benchmark az “objektív igazság”. Isteni mérce emberek számára.

Az elmúlt számos évtized túlbuzgó tudományreprezentációja mégis sokszor – sőt, többnyire – ellentmond ennek. A média, oktatás, popkultúra által az emberek felé sokáig táplált objektivitásba, materializmusba vetett vallásos hitnek szerintem nagy szerepe van abban, ahol most tartunk: éppen az az elképzelés, hogy a tudomány valamiféle hierarchia tetején álló, apolitikus, ideológiai értékrend nélküli, semleges, objektív agyaknak a gyűjteménye, tette lehetővé a legdurvább visszaéléseket.

Edward Bernays már az 1928-ban megjelent Propaganda c. művében írt arról, hogy a bacont többé nem úgy kellene reklámozni, hogy tápláló és finom, hanem orvosokat kell szerezni, akik elmondják, hogy ezt be kell építeni az ember étrendjébe – ez előtt is volt már tudománnyal való visszaélés, de itt, a fogyasztói kultúra hajnalán emelkedett a tömegkommunikáció terébe.

Erről bővebben ebben az írásomban olvashatsz.

Egy ember vagy emberi kategória (pl. tudomány) isteni rangra emelése – nekem úgy tűnik – túl nagy bizalmat szavaz a hordozójának, a pusztítás szinte garantált ilyen esetekben. Ahogy Michel Foucault leírja, hogyan vette át a pszichológus a gyóntatópap szerepét a szekularizált világban, ezt a logikát kiterjesztve mondhatjuk, hogy a tudományba és az objektivitás lehetségességébe vetett hit átvette a vallásos hit szerepét.

Talán mára egyre többen rájöttek – mindenesetre vannak erre utaló jelek –, hogy nézőpontokat elfedni nem egészséges, és csak kínos leleplezésekhez, valamint az általános bizalmatlanság további növekedéséhez vezethet. A 20. századhoz még kötődő objektivitáseszmény – amikor a mostanihoz képest még csak néhány, jobban követhető hang volt (pl. nyomtatott sajtó, rádió, TV) – megdőlt, és sok szempontból jó is, hogy megdőlt.

Mert az a típusú objektivitás nem létezett soha, és mielőbb lehet erről beszélni széles körben, kezdve az oktatással, annál jobb. De mi lesz akkor a társadalmi kérdésekkel? Hogyan lehet vitázni, egyről a kettőre jutni “objektív valóság” nélkül?

Párbeszéd mindenek felett? Ez is annyira 20. század második fele.

A materializmus objektivitása mint eszmény vált meggyőződéssé. És erre épült a hatékony kommunikációról alkotott felfogásunk is: nem is olyan régen – mondjuk 15 éve – még mindig sokan hittünk a párbeszédben. Abban, hogy logika mentén, észérveket ütköztetve lehetséges konszenzusra jutni.

Nem legyőzni a másikat, nem manipulálni, hanem közös munkával rájönni, melyek azok a részei a kis véleménytömbömnek, amelyeket nem fáj annyira lefaragni, mint elveszteni a másik, a vitapartner szövetségét.

Szerintem okkal lehet az az érzésünk, hogy ma ezt az elképzelést nagyon sokan gondolják idealista vagy egyenesen meghaladott gondolatnak. Különböző alapokon álló emberek konszenzusra hajlási képességében hinni ma nagyon 20. századi gondolatnak tűnik: modern, lineáris, lényegi pontokat és relatív nyugalmat tételező – nem pedig posztmodern, széttöredezett, lényeg nélküli és nyughatatlan, mint a 21. századi korszellem által átjárt valóságunk.

A kommunikatív cselekvés elméletét² 1981-ben publikáló Habermas olyan társadalmakról gondolkodik, amelyekben van egy mindenki által osztott valóság, életvilág (közös jelentések tere).

Habermas szerint a nyilvános megszólalások akkor jók, ha megfelelnek négy kritériumnak:

1. igazság (a kijelentéseknek a valóságot kell tükrözniük, vagy legalábbis a beszélőnek törekednie kell arra, hogy az állításai igazak legyenek)

2. érthetőség (világos, közérthető nyelvhasználat)

3. helyénvalóság (összhangban a közös normákkal) és

4. őszinteség (a beszélőnek azt kell mondania, amit valóban gondol).

A cél pedig nem a győzelem, az emberek manipulációval történő indirekt leuralása, hanem a közös megértés, a konszenzus.

Habermasnak nemcsak a kommunikációról, de ezzel párhuzamosan az emberről alkotott képe is optimistábbnak hat, mint amit ma szokás képzelni “magunkról”. Ő egy 2. világháború utáni, konszenzust kereső, relatív békés emberrel számol. (Ma konszenzust keresni pl. a politikai térben nemhogy divatjamúltnak számít, de már-már lúzerség.)

A közös jelentések tere átalakult

Az elmúlt két–három évtizedben a 20. század legfontosabb fogalmainak jelentése bomlott fel és alakult át egészen. Ezt egész könnyű belátni, ha megnézzük, mit jelentett a kétezres évek elején és mit jelent ma a nemzet/kultúra, az egyén/közösség, az ember/gép, a férfi/nő, az illúzió/valóság, a hit/tudomány, a lokális/globális; az igazság.

Az “analóg”, közös alap pixelekre esett szét, megsokszorozódott és összekeveredett – a valóságok és illúziók határai elmosódtak a virtuális terekben, elsősorban a közösségi média valóságában. Nincs centrum, csak relációk, “egymáshoz képestiség”. Nincs lényeg, csak megélések vannak. Nincs objektum, közös tér, csak a szubjektumhoz képest létezik a világ. Olyan, mintha egy kétdimenziós koordinátarendszerből léptünk volna át egy négydimenziósba.

Mi maradt ma a négy habermasi kritériumból?

1. Az objektív igazság helyett szubjektív igazságokat kapunk.

2. Egyetlen mainstream normarendszer helyett számos választhatót.

3. Érthetőség és világos nyelvhasználat helyett egysoros tweeteket (exeket?) – elnököktől, miniszterelnököktől is.

4. Őszinteség helyett pedig jó esetben kiábrándult fásultságot, rossz esetben cinizmust vagy pátoszos képmutatást.

Ez maga a post-truth

Fontos leszögezni, hogy a “post-truth” vagy “igazság utáni világ” nem egyenlő a hazugságok világával. A “álhíreket” (fake news) jól visszakövethetően, valóban sokszor okozza a szándékos zavarkeltés (ferdítés, hazugság). A “post-truth” viszont korszellem (a hegeli³, nem a marxi értelemben). Ebben a közegben létezünk, mint hal a vízben.

Ez egy adottságaiban és meggyőződéseiben is más világ, mint amelyikről – és amelyikből – Habermas ír. Itt a média már nem egy relatíve centralizált hírszolgáltatást nyújtó szervezetegyüttes, hanem “közösségi”, azaz: bárkiből lehet “újságíró” és “hírszerkesztő”. Mindössze egy megosztást kell nyomnia, és máris még százak, akár ezrek látják az adott tartalmat.

Olyasmi történik ma a társadalomban, amit a tudományban – Thomas Kuhn óta – paradigmaváltásnak hívnak.

Felbomlik a régi, a megszokott struktúra, és valami új alap, új meggyőződés érkezik a helyére. Nem egyik hétről a másikra mennek végbe ezek a váltások, de elég gyorsan ahhoz, hogy mindenki által jól érezhetőek legyenek, akár évtizedeken keresztül

Hogy fogunk kiegyezni valaha ebben a források nélküli, virtuális véleménydiverzitásban?

Nem tudom, hogy ma valóban nehezebb-e vitázni, mint 30 éve, de a megélés és a vita reprezentációja a közbeszédben biztosan ezt sugallja – ez pedig könnyen visszahat. Sokan számolnak be arról, hogy ha valakit próbálnak meggyőzni “észérvekkel”, egyszerűen nem talál be, a másik fontolóra sem veszi, csak hajtja a magáét. Visszatérő “értetlenkedő” szófordulat lett a “kifejezetten okos, értelmes barátaim is…” (Ennél, jegyezzük meg zárójelben, kevés arrogánsabb megjegyzés létezik.)

Akár valid stratégia lehetne megkeresni azt az alapot, amelyben még mindkét fél egyetért, és onnan haladni logikailag: lépésről lépésre felderíteni, hogy hol és milyen okból különböznek el a vélemények egymástól.

De az lehet a benyomásunk – nekem biztosan az, hogy itt nagyon sok monolit vélemény van, amelyek nem tudnak, képtelenek egymással vegyülni. Habár, és ez mindenképp idetartozik, mintha ez mégiscsak oldódni látszódna az elmúlt 1-2 évben, és egyre jobban olvasható lenne az igény az árnyalt, véleménytömböket vegyíteni próbáló, vagy inkább mindet egyformán kritizáló álláspontok iránt. Ez még inkább csak érzés, de szerintem a kontúrjai már ott vannak.

A post-truth korszelleme mint lehetőség a társadalmi felnövésre?

A post-truth lebontotta a régi hatalmi hierarchiákat, a “régi demokratikus elitbe” vetett bizalmat. Most pedig káosz uralkodik, mégpedig akkora, hogy sokan még mindig képtelenek befogadni (és ez nem is csoda), hogy talán valóban nincs emögött mesterterv, hogy ez most valóban csak egy koncepciótlan összevisszaság, talán tényleg csak az, aminek látszik: hülyegyerekek játéka a homokozóban.

Ezek az állapotok, pl. a világ vezető hatalmának ilyen szinten kirakatba tolt működési mechanizmusai – Signalon tárgyalt légi csapásoktól a kétnapos vámok oda-visszájáig –, a bénázás a reflektorfényben, még tíz éve is teljesen elképzelhetetlen lett volna.

Viszont, anélkül meg nem múlik el nap, most épp az Egyesült Államokban sem, hogy egy hosszú cikkben vagy bejegyzésben valaki ne emlékezne meg – Trump sötét akciói mellett – a “régi demokratikus elit” inkompetens, álszent korruptságáról is.

Sokfelé ismerős ez a helyzet, itthon is. És “régi” elit alatt nem egyes személyeket kellene érteni, hanem hatalmi, vezetési, kommunikációs logikát, de legfőképpen az emberekhez való hozzáállást.

A “régi demokratikus elit” egy letűnt kor szelleme, egy 20. századi maradvány: azok a fent tárgyalt eszmények és ideák, amelyeket túl sokáig használtak őszintétlenül, álszentül, porhintésre. Olyan sokáig, hogy amikor a porfelhő elszállt és az ember elkezdte visszanyerni a szeme világát, akkor olyan átverve érezte magát, hogy már a leggusztustalanabb populizmus sem tűnt rosszabb választásnak, sőt – “az legalább őszinte”.

Érdekes egyébként – és hadd kalandozzak el csak egy bekezdés erejéig erre –, hogy még ma is tartja magát az őszödi beszéd mint őszinteségi beszéd elképzelése, ahogy a minap is hallottam erre való utalást. Ugyebár ez legfeljebb akkor lenne helytálló elképzelés, ha a beszéd nem kiszivárog, hanem kicsit elegánsabb, strukturáltabb és körültekintőbb formában a beszélő azt szándékoltan megosztja a nagy nyilvánossággal. Nem nagy truváj ugyanis egy hatalmi elit vezetőjeként a tőlem függő emberekkel, a belső körrel őszintének lenni.

Képmutatást és pátoszos látszatok, ez a “régi demokratikus elit”, pontosabban valamikor ezzé vált. Ez már nem kell senkinek. De az is elég egyértelmű, hogy a közelmúlt választásai sem bizonyultak jónak. Egy ideig talán sokak számára hathatott üdítően a populista trollkampányok kora, a láncfűrészekkel meg a szuperhősös jelmezekkel (lásd: Javier Milei, Argentína), vagy a nagyon korszerű néplehúzás bennfentes kereskedelemmel, Melania Trumpos meme coinokkal és a többi.

De már most, nagyon hamar látszik, hogy ez sem kell az embereknek.

A mostani post-truth kizárólag valami tranzitállapot lehet, amihez hasonló bizonyára volt már a történelemben, valami erőteljes mentális, pszichés és morális hanyatlás – de én most ilyet nem tudok nagy biztonsággal felidézni, segítsen ki kommentben, aki tud szemléletes példát. Az biztos, hogy a legsötétebb óra után mindig jön a pirkadat. Persze ki tudja, pontosan mennyi is az idő.

Mi tehát a lehetőség ebben az egészben?

A mai állapotnak a lényegét én abban látnám, hogy semmiképp ne kezdjünk el visszafelé menni és a fent tárgyalt eszményeket újra a cselekvés és a kommunikáció céljának megtenni. A materialista objektivitásnak, az erre az illúzióra épülő túlzó magabiztosságnak biztosan megvolt a szerepe, de ez már elérett. Most már csak az individualizmus rossz oldala, az elszigeteltség, a szolidaritás teljes hiánya maradt belőle.

Ember embernek lett farkasa, ugyanis – és ebbe itt már biztos nem megyek jobban bele – a Felvilágosodás egyik fő eszménye, a “testvériség” szerintem materialista társadalomban nem tapsztalható, maximum ésszel felfogható – ami pedig egy sokkal gyengébb kötést eredményez.

Egyértelműnek tűnik – de mondja, aki szerint csak önáltatás –, hogy valaminek a küszöbén állunk. A jelen, ha történeti narratívában próbálok gondolkodni, csak egy átmenet lehet a régi és az új között, a bábeli zűrzavar, útkeresés állapota. Lehet, hogy még rosszabb lesz, de az is lehet, hogy jobb. Most a “semmi nem igaz” állapotában vagyunk, ami, remélhetőleg, túl sokáig nem tartható.

A cél az volna, hogy ide jussunk el: “minden igaz a maga helyén”. Ez jól láthatóan nem a 20. századi objektivitás, nem az “egyigazság” keresése, hanem épp annak a felismerése és megengedése, hogy nemcsak egy igazság van, és ez természetes. Hogyan lehet ezt felismerni és megengedni?

Előszőr, fel kell ismerni, hogy mi a különbség a kapitalizmus által áruvá tett, pénzért vásárolható identitások között, és a valódi szolidaritás között. Valahogy újra kell teremteni olyan közösségeket, amelyek nem virtuális térben vannak és az emberek nemcsak a saját közegükkel találkoznak. A spiritualitást vagy szigorúbb értelemben a vallásos hitet nem felhasználni kell olcsó tüzelőnek, hanem megengedni a valódi létét, visszaadni a méltóságát.

Másodszor olyan szakértőkre van szükség, akik szinte semmiben nem hasonlítanak a “régi” szakértőkhöz. Nem klisés és önhitt magamutogatásra és ugyanazon tézisek újra és újra kinyilatkoztatására van szükség, hanem olyan emberekre, akik merik láttatni a kételyeiket, akik belátást engednek a saját logikájuk működésébe, és elmondják, hogy amit mondanak, azt miért úgy gondolják, és amit pedig nem gondolnak, miért nem gondolják. Hiteles hangok kellenek, akik nem nézik hülyének az embereket, nem cinikusak és nem úsznak a pátosz negédes szószában sem.

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha emellett érdekesnek is találtad az írásomat, és szívesen olvasnál máskor is hasonló elemzéseket társadalmi témákban, akkor iratkozz fel most – add meg az e-mail-címedet!

1. A hivatalos World Happiness Report módszertana egyetlen kérdésre, a Cantril-létrára épül: azt kérdezik az emberektől, hogy egy 0-tól 10-ig terjedő skálán hova helyeznék magukat az életük elképzelhető „legjobb” és „legrosszabb” változata között. Ez a megközelítés azonban nem a boldogság pillanatnyi megélését méri, hanem inkább szubjektív életelégedettséget – ráadásul torzíthat is, mert a "létra" metafora és a "csúcs" említésétől sokan társadalmi státuszra, gazdagságra asszociálnak.

Ezzel szemben Blanchflower és Bryson kutatása nyolc kérdésre alapozva vizsgálta a boldogságot: négy kérdés pozitív érzelmeket mért (például, hogy az illető nevetett-e vagy élvezte-e a tegnapját), négy pedig negatív érzéseket (szomorúság, aggodalom, düh, fájdalom). Az így kialakított rangsor teljesen más képet mutat: például Finnország az élmezőny helyett a középmezőnybe került, míg olyan országok, mint Thaiföld vagy Panama, előkelő helyre léptek elő. A két eltérő módszertan tehát radikálisan más boldogságtérképet rajzol fel. Minderről Yascha Mounk cikkében olvastam.

2. Habermas kommunikatív cselekvés elmélete szerint az emberek közötti kommunikáció célja nem a manipuláció vagy hatalomgyakorlás, hanem a kölcsönös megértés. A kommunikatív cselekvés olyan társas interakció, amelyben a felek őszintén, érvelve és nyelvi eszközökkel igyekeznek közös álláspontra jutni – egyetértést elérni a világ dolgairól, normákról vagy személyes élményekről.

3. A korszellem Hegelnél az a történelmi és társadalmi szellemi struktúra, amely kifejeződése az adott korban élő emberek gondolkodásának, intézményeinek, művészetének és filozófiájának. Ez a szellem nem egyéni, hanem kollektív és történetileg meghatározott.