Miért rohad szét minden, amit egyszer már megcsináltunk?

Építés vs. gondozás.

Kicserélhetjük a vízvezetékeket a lakásunkban, de ha az egész házban ósdi, régi, ólmos vezetékek vannak, a ráfordításunk egészségügyi megtérülése kérdőjeles.

Beírathatjuk a gyerkőcöt egy magániskolába, de ha a gyerek kilép a társadalomba, ahol a többiek messze nem kapták meg ugyanezt a lehetőséget, a valódi jólléte a társadalomban erősen kérdéses (lehet egy ideig globálban gondolkodni, bár egyre inkább úgy tűnik, hogy elég hasonló folyamatok zajlanak le mindenhol). Egyéni menekülési útvonalakkal nem lehet rendszerszintű hanyatlást megállítani.

Választhatunk magánorvost, fizethetünk gyorsabb vizsgálatokért, de ha a közegészségügy omladozik, a sürgősségi rendszer túlterhelt, és az alapellátás nem működik, akkor a magánellátás csak látszólagos biztonságot ad. Mert ha baleset ér, ha nincs idő válogatni, ha járvány tör ki – akkor mindannyian ugyanabba a rendszerbe esünk vissza.

Mindenkinek jobb, ha a közszolgáltatások, a közös dolgok jól működnek, gondozva vannak – ennek ellenére mégis az egyéni megoldások felé nyomnak minket a nagy és közös rendszerek megbecsülése helyett, és mégis inkább az új létrehozását díjazzuk a régi gondozása helyett.

II. Alkotás vs. fenntartás

Értékrendi kérdés, hogy mit tekintünk menőnek: azaz, hogy mivel tudjuk cégvezetőként, politikusként, magánemberként mások, a társadalom elismerését kivívni. Az egyik legnagyobb probléma ma: alkotni menő, fenntartani/gondoskodni (még mindig) nem. Vagyis?

Egy házat felépíteni/felépíttetni menő, takarítani nem. Egy vasutat megépíteni menő, de arról gondoskodni, hogy a sínek jó állapota megmaradjon, nem. Egy kórházat megépíteni és átadni menő, de a technológiát fejleszteni, az orvosokat – pláne az ápolókat – fizetni nem. Gyermekszületést anyagilag ösztönözni menő, a nevelés körülményeire közpénzt költeni már nem.

Egy politikus előbb költ látványos vagy megszámlálható eredményre, mint láthatatlan munkára. Mert abból nem lesz újságcikk, posztolható fotó, szalagátvágás, miegymás, hogy a MÁV állapota ebben az évben sem romlott, mivel elvégezték a sínek karbantartását.

Hasonlóan az üzletben: egy céggel profitot termelni menő, a céges működés hatásaival, fenntartható működésével foglalkozni nem.

A “láthatatlan munkának” nincs tisztessége, pedig sokat javítana mindenki életén, ha lenne

A “láthatatlan munka” a feminista elméletben az a munka, amit csak akkor veszünk észre, ha nincs elvégezve (pl. takarítás, mosás – szóval, tipikusan a háztartásbeli munkák). Ha el van végezve, nem tűnik fel (persze ez nem természeti törvény, inkább szocializáció és értékrend kérdése).

Ahogyan a családi munkamegosztásban – függetlenül attól, hogy ki végzi – nincs tisztessége a láthatatlan munkának – annak ellenére, hogy rengeteg energiát emészt fel – ugyanúgy a társadalomban, politikában, bizniszben sem nézik ezt sokba. Egy jó cégvezető persze belátja, hogy muszáj erőforrást áldozni az emberekre, a munkavégzés környezetére stb., ugyanakkor ezt sokan igyekeznek a minimumon tartani, és ha választani kell a rövid- és hosszútávú haszon között, akkor a legtöbb esetben nem lesz kérdés, mit választunk.

III. Hosszútáv vs. rövid táv

Mivel nincs benne a kultúránkban, hogy arra áldozzunk jelentős erőforrást (pénzt, időt, energiát), ami már megvan, ami már létezik és működik, ezért egyre több nagy struktúra rohad szét – toldozzák-foldozzák, de alapjaiban rohad. Ez kár, mert nagy struktúrák kapcsán (pl. vasút, oktatás, egészségügy, városi környezet) csak hosszú távon érdemes gondolkodni, hiszen maga a beruházás – még ha több ütemben is zajlik – hatalmas. A rövidtávú gondolkodás tehát hatalmas pocsékolást jelent ezekben az esetekben. Az üzleti életben – így a tőzsdén is – negyed években gondolkodunk, ami már önmagában is nevetséges tempót és elvárásokat tükröz, mégis elég reprezentatív a mindennapi gondolkodásunk tekintetében is.

Talán ideje lenne újradefiniálnunk, mit jelent az értékes munka, mit jelent az idő és az eredmény – nemcsak a háztartásban, hanem a társadalomban is. Mi lenne, ha a fenntartás nem a háttérbe szoruló, láthatatlan rutin lenne? Ha ezt újradefiniáltuk, akkor pedig el kell kezdeni visszatükrözni a döntéshozók felé is. (Ez egyébként a nem-növekedő gazdaság felé vezető úton is egy elképesztően fontos lépés lenne.)