Nagyvállalati bullshit
A nagyvállalatok innovációi ugyanolyanok, mint a munkahelyeik.
A bűvész áll a színpadon, és mindenkit elvarázsol ügyes trükkjeivel. Gyerekek és felnőttek figyelik áhítattal. Bűvész egyáltalán, vagy esetleg mágus? Illúziót látunk, vagy tényleg varázslatot?
Egyszer csak valaki, egy szemfüles néző a közönségből rájön az egyik trükkre. Bekiabálja. “Ott volt a piros rózsa az inge ujjában.” Mások nem látták, így szúrós pillantásokat lövellnek a bekiabáló felé.
Másnap ugyanezek az emberek ülnek ugyanezen az előadáson. Így van ez estéről estére, de nem zavarja őket, mert hát a program mindig varázslatos. De most valami megváltozott: sokan már feszülten figyelnek a rózsás rész előtt, nézik az ingujjat.
A bűvész nagyon ügyes, de a közönség egy része suttog a mellette ülőnek, már látta ő is: ott volt a rózsa, tényleg ott volt.
A folyamatos gazdasági növekedésre épülő kapitalista1 rendszer több fronton is hasonlít erre a bűvészelőadásra. Nagyjából 60-70 éve még igen látványos és meggyőző mutatványai voltak, de különösen az elmúlt 20 évben egyre többször látni meg a rózsát az ingujjban.
Egyre többen mondják2: a növekedés nem fenntartható, szűkösségből végtelenség nem képzelhető el. A Római Klub 1968-as A növekedés határai jelentése után voltak évtizedek, amikor a digitalizáció látszott az ultimate áttörésnek. Ezen remények alapján a virtuális világba helyezve a fél életünket majd kevesebbet szennyezünk. Mára viszont jól látható, hogy ez nem működik3, ehelyett elképesztő energiafogyasztással és folyamatos kapacitásbővítési kényszerrel jár együtt.
Karen Hao könyve oda üt, ahol az "AI"-nak fáj. De érdekel ez valakit? I.
Annyi minden van az AI-világban, hogy csak na. Hao könyvében pedig nagyjából minden fel is merül, ami felmerülhet. Ha valaki a szilícium-völgyi összefonódások, startup-ízlésformálók, mentorok és mentoráltak, na meg a nem kicsit agresszív, erősen profitorientált mentalitáson szeretne elmeditálni, kap rá lehetőséget rögtön a könyv elején.
De az immár globális jelenléttel és globális gazdasági hatalommal bíró, az elmúlt 20 évben elképzelhetetlen profitokat realizáló nagyvállalatok nem adják olyan könnyen a status quot.
Feszültség a tudás és az illúzió fenntartásának kényszere között
Tudjuk, hogy mi a bűvész trükkje, tudjuk, hogy nem varázslat, lelepleztük az illúziót; mégis minden este tapsolunk neki, asszisztálunk a mutatványaihoz.
Tudjuk, hogy a munkák egy jó részének semmi értelme. Csakhogy ezek sokszor a legjobban fizetettek közé tartoznak.
Valójában sok területen látszik, kis hazánkban fokozottan, hogy aminek értelme van (ez alatt én mondjuk a társadalmilag hasznos munkákat érteném elsősorban, a péktől az óvónőn keresztül a nyugdíjas klub dolgozójáig), azt többnyire nagyon alacsonyan fizetik.
Párhuzamosan pedig van egy rakat munkakör, amit meg senki nem ért igazán; miről is szólnak, mi a hasznuk. Ellenben a fizetés ezekben a munkakörökben minimum közepes, de akár kimagasló is lehet. Részben erről a jelenségről szól David Graeber 2018-ban megjelent Bullshit Jobs c. könyve4.
Innováció a Mastercardnál = innovációról való “bullshitelés”
Ebbe a képbe elég jól passzol az a cikk, amit nemrég olvastam. A szerző, Sarah Majdov, a Mastercard egykori munkavállalója évi 250 ezer dollárt keresett, ami jelenleg kb. 8 millió forintos havi munkabérnek felelne meg. Személyes tapasztalatán keresztül mutatja be, hogyan vált a munkája az innováció látszatának fenntartásává.
Majdov, elmondása szerint hat éven át dolgozott különböző technológiai pozíciókban, miközben a feladatai egyre inkább üres mozdulatokból álltak: prezentációk, meetingek, új buzzwordök, és ugyanazoknak a rendszereknek az „újrakeretezése”, “újrahasznosítása”, “újragondolása”.
Valós innováció alig történt, csak ún. „innovation signaling” – a haladás látszatának megteremtése a vezetők és a közvélemény felé. Majdov felismerte tehát, hogy a Mastercard, akárcsak sok más nagyvállalat, nem valódi fejlesztéseket, hanem kommunikációs trükköket termel.5
Blockchain-ről, AI-ról, digitális transzformációról szóló sajtóközlemények sokaságát publikálja, miközben a cég alaprendszerei még mindig a hetvenes évekből származnak. Majdov szerint a legtöbb nagy technológiai, pénzügyi, logisztikai és egészségügyi óriáscég hasonlóan működik: nem újít, hanem kisajátít, agresszívan terjeszkedik és profitál a meglévő infrastruktúrából.
A párhuzam a bullshit munkákkal nagyon is egyértelmű. A rendszer mégis fennmarad, mert a hálózati hatások, a belépési korlátok és a piac koncentrációja miatt ezek a cégek továbbra is óriási profitot termelnek – válságok idején is.
Miért lehet erre szükség?
Egy az Új Egyenlőségen megjelent cikkemben írtam arról, hogy szerintem ezek a nagyvállalati működések miért nem tudnak másként működni, mint ahogyan működnek.
A valódi döntéseket régen nem emberek (mármint nem CEO-k stb.), hanem a gazdaság működési mechanizmusai, rendszere (pl. negyedéves tőzsdei jelentések) és a profitmaximalizálás elve határozzák meg. Egy milliméterrel sem fog többet letenni, mint ami a biztos és maximális profithoz kell. Ha elég a kommunikáció arról, hogy “jobbak vagyunk”, akkor ennyi.
Valódi döntések alatt érteném, például, hogy valóban zöldebb, társadalmilag felelősebb vagy innovatívabb lesz-e a vállalat. A nagyvállalat egy profittermelő gépezet, ez a természete. A felelősséget az államoknak, a szabályozóknak kellene megkövetelniük tőle, de ez egy globális gazdasági rendszerben nem tűnik túl egyszerűnek.
Akkor most mi van?
Ki mint tud, úgy él a látszatokkal és lehetőségekkel. Egyértelműnek tűnik, hogy sokan menekülnének a saját bullshit munkájukból, ha bármi esélyük lenne hasznos munkával megélhetést teremteni. Persze sokan meg boldogan állnának be bullshitelni azokért a fizetésekért cserébe, ami megint csak nem csoda (mondjuk ebből a szempontból Magyarországon élve extrán nincs szerencsénk, hiszen itt a bullshit munkáért sem fizetnek igazán jól, a nyugati anyavállalati fizetéseknek legalábbis csak a töredékét).
Az biztos, hogy a feszültség egyre nagyobb, mivel sokan látják és érzik, hogy a bűvész egyre bénább trükköket mutat. Egy ideig a mennyiség még felül tud kerekedni talán: olyan gyakran és olyan sok látszatdolog történik, hogy mire lelepleződik egy, jön a következő. Ez az információs őrület, amiben ma élünk, még eszkalálódhat is egy ideig, ez lehet 20 év vagy 120. A végtelenbe viszont minden bizonnyal nem gyűrűzhet az ürességek valamiként való tálalásának hipertextualitása.
Kapitalista, amely sosem volt egészen, de talán egyre kevésbé hasonlatos a kapitalizmus eszményéhez, amely egyik legfontosabb hívószava és jellemzője a verseny lenne.
Már a Római Klub 1968-as jelentése A növekedés határai címmel figyelmeztetett a nyilvánvalóra: végtelenbe növekedni nem lehet. Azóta eltelt 60 év, de még mindig próbálkozunk.
Gelencsér András, a Pannon Egyetem előző rektora például egyenesen odáig megy, hogy a “digitalizáció” nemhogy nem oldja meg, de épp hogy felgyorsítja, eszkalálja a környezeti problémákat.
Bevallom, én még csak recenziókat olvastam, beszélgetést hallgattam róla, még nem vásároltam meg, de ha minden igaz, nem is kell, mert decemberben kölcsön kapom.
Ezt csak én jegyezném meg, hogy nagyjából minden “zöldülés” is idetartozik, közismert nevén greenwashing, zöldre festés.
Gondolatébresztő cikk, több aktuális trend összekötésével. Szerintem az üresség valamiként való tálalásába erősen beleszólt az AI. A generatív AI gyerekjátékká tette a valódi tartalom nélküli, de okosnak hangzó bullshit munka végtermékek készítését.