Köszönöm még egyszer, hogy…
Ne köszönd még, nem tudod, mi lesz ebből
De azért az idődet mindenképp köszönöm.
Hát az időm, tudod… sok van.
Tényleg?
Hogy mondjam… kitöltöm. Az életben nem unatkoztam. Mindig kitalálok valamit, de semmire nem sajnálom már az időt. Ahogy ötven évig az utazásra, a hülyeségre mindig sajnáltam az időt, ma már nem.
Érthető is, mivel már nyugdíjas vagy.
Igen. Húsz éve, hogy hál’ Istennek el tudtam menni nyugdíjba, mert megszűnt a szakmám.
Mi a szakmád?
Kezdjük az elején! Nekem az egész családom mérnök volt, mármint a férfiak. Én rettenetesen nem akartam mérnök lenni, meg mérnökök között dolgozni, és különben is túl sok minden érdekelt, négy nyelvet tanultam. Gimis koromban, ez nagyjából 60 éve volt, szembejött velem egy akkori Élet és Tudomány cikk.
Egy orvossal volt benne interjú, aki valahol Délkelet-Ázsiában emberi csontvázak korát próbálta meghatározni. A csontok foszfáttartalmát próbálta ő valami módon összefüggésbe hozni a csontváz életkorával. Ez engem nagyon megfogott. Kinyomoztam az újságon keresztül, hogy ki ő, és találkoztam vele. Harmadik gimiben.
Könnyű volt összehozni vele a találkozót?
Akkor ez még nem volt annyira körülményes, mint ma – összehoztuk. A családom persze ezt csak hóbortnak tartotta, a régészetet, így vegyészmérnöknek kellett tanulnom a Műszaki Egyetemen. De ez a régész orvos mégis el tudta érni, hogy a várban lévő Régészeti Kutatóintézet igazgatója, Gerevich professzor találkozzon velem. Kiderült, hogy épp az én diplomaszerzésem évében megy majd nyugdíjba ott az egyetlen vegyésze.
Ez mesésen, vagy épp sorsszerűen hangzik.
Repestem. A szüleim persze nem tudták, de én már boldogan készültem a diplomára, hogy nekem megvan az állásom a Régészetiben. Amikor már diplomáztam, újból megkerestem őket, hogy akkor itt vagyok. És akkor derült ki, a Gerevich professzor úr telefonon hívott, hogy ne haragudjak, de elment a titkárnője, és neki titkárnő nagyon kell, meg a státusszal is volt valami kavarodás. Szóval a lényeg, hogy mégsem lett helyem.
De lett helyette más.
Igen, lett. A hetvenes évek elején nem nagyon volt olyan, hogy az ember megvalósítja önmagát vagy az álmait, inkább azt fogadta el, amit az élet hozott. Otthon is így neveltek, nem nagyon volt más lehetőség, az ember nem lamentált azon, hogy így vagy úgy alakul. Így kerültem fejlesztőmérnökként egy műszergyárba, ami valójában egy álcázott fegyvergyár volt Esztergomban, bár ezt akkor még nem tudtuk. A fejlesztési részleg Budapesten működött, egy elég lerobbant helyen, szó szerint beesett az eső a nyakunkba.
Itt dolgoztál vegyészmérnökként?
Igen. Háromféle mérnök dolgozott együtt: gépész-, vegyész- és villamosmérnök, és egy közös témát kaptunk, ami abszolút határterületnek számított. Egy amerikai analitikai műszer technológiáján dolgoztunk, amely nagyon kis vérmennyiségből tudott vizsgálatokat végezni levegőbuborékos elválasztással és összetett műszeres rendszerrel. Ez akkoriban kifejezetten korszerű technológia volt, nagy jövőt jósoltak neki.
A gyár tudományos tanácsának elnöke az Analitikai Tanszék professzora volt, akit az egyetemről ismertem, és ő döntött úgy, hogy komolyan felfejleszti ezt a projektet. Később kiderült, hogy a minisztérium és más szereplők is benne voltak, mert a Szovjetunió mezőgazdasága több ezer darabot akart megrendelni ebből a műszerből. Ennek az volt a pikantériája, hogy a nyugati technológiákra embargó volt, a COCOM-lista miatt hivatalosan nem lehetett őket átadni.
De a magyarok ebben nagyon ügyesek voltak: darabonként szerezték be az eszközöket, mindent lemásoltak, és így magyar közvetítéssel az amerikai technológia végül eljutott a Szovjetunióba. Mivel jól beszéltem oroszul, engem küldtek ki, amikor egy magas rangú miniszterhelyettes Moszkva mellett átvette a rendszert. Azért is én mentem, mert mezőgazdasági kémiát végeztem, és nekem kellett kidolgoznom a tej- és csirkevér-analízist a műszeren.
Később az is felmerült, hogy nyelvtudás miatt továbbképeznek, spanyolul is elkezdtem tanulni, sőt a Közgázra is beiratkoztam, mert Dél-Amerikába is exportálni akarták a rendszert.
Akkoriban mindez természetesnek tűnt: folyt a tudományos kutatás, miközben a gyár fő profilja valójában fegyvergyártás volt, amiről csak évtizedekkel később, a kilencvenes évek után szereztem tudomást. Egy izgalmas korszak volt, csak akkor még nem úgy tudta az ember, hogy az.
De végül nem csirkevér-analízissel töltötted a maradék szakmai éveidet.
Egyszer csak kaptam egy telefont egy évfolyamtársnőtől, hogy egy építészprofesszor keres vegyészt. Akkor voltam két éve végzés után, huszonhat éves, 1975-ben. Persze hogy elmentem, és végül tizenkét évig ott dolgoztam. Így lett a tej- és csirkevér-vizsgálatok helyett a műemlékvédelem az irány, bár a műszeres mérések végig megmaradtak az életemben.
Akkor a műemlékvédelembe is bele kellett tanulnod.
Pont azon a napon, amikor keresztfélévben beléptem, elindult a műemlékvédelmi szakmérnöki képzés is, amit a Műegyetem és az ELTE közösen vitt. Ez akkor teljesen egyedülálló volt, igazi interdiszciplináris szemlélettel. Régészek, művészettörténészek, építészek tanítottak, és a hallgatók is különböző hátterűek voltak. A gyár szürke világából egyszer csak a legnagyobb művészettörténészek előadásain találtam magam.
Olyan professzorok tanítottak, akik a magyar műemlékvédelem alapítói közé tartoztak, köztük Szentkirályi Zoltán is, akinek az óráira még más szakokról is bejártak.
Ez óriási váltás volt, és valahogy oda jutottam, ahová már gimnazistaként is szerettem volna. Közben a tanszéken létrejött egy kis műemléki laboratórium is.
A szakmérnöki dolgozatomat később kibővítettem, ebből lett a doktori munkám, miközben két gyermekem született, és amikor a doktorimat védtem, a második gyerekemmel voltam hét hónapos terhes. A kutatásom a magyar műemlékeken használt durva mészkő mállásával foglalkozott. Ez az anyag különösen sérülékeny volt, mert porózus szerkezetű, és a városi környezetben a savas esők kémiai átalakulást indítottak el benne.
Elektronmikroszkóppal vizsgáltam a kristályszerkezet változását, a koromszemcsék szerepét és a kő tönkremenetelét. Kimutatható volt, hogy a kénsav a kalcium-karbonátot gipsszé alakítja, ami mechanikai roncsolást is okoz. A háború utáni cementes javítások pedig tovább rontották a helyzetet, mert a kioldódó sók még gyorsabban pusztították a követ. Mindezt kémiailag végig lehetett vezetni, mégis sokan áltudománynak tartották. Pedig ezek egyszerű folyamatok voltak — csak akkor még kevesen értették, mi történik valójában a homlokzatokon.
Könnyű volt vegyészként érvényesülni egy építész közegben?
Dehogy. Az építészek és művészek többsége eleve ellenszenvvel viszonyult a kémiához, mert az egyetemen csak címszavakban, kötelező jelleggel tanították, így nem segített megérteni semmit, csak azt érte el, hogy mindenki megutálja már magát a szót is. Emiatt ez a terület kezdettől fogva harcos volt: nemcsak szakmai vitákban, hanem a saját főnökömmel is, aki hallgatólagosan ellenezte az egészet, nem értette, és nem is volt hajlandó érdemben foglalkozni vele.
Ráadásul, gondolom, nem sok nő volt akkoriban ezekben a szakmákban.
Nőként, pláne fiatal nőként eleve érezhető volt egyfajta gyanakvás velem szemben. Az elején valódi műemlékes megbízásokat nem is kaptam, inkább csak a kutatórészt csináltam. A helyreállítási munkák a főnökömhöz futottak be, nekem legfeljebb dokumentálni kellett az általa alapított műemléki labor szerepét. Akkoriban még nem is létezett igazi műemlékvédelmi labor, az egész terület inkább építészeti feladatként működött.
A főnököm politikailag jól beágyazott ember volt, hozzá érkeztek a külföldi szakirodalmak, amelyeket nekem kellett rendszereznem. Így szembesültem azzal, hogy Nyugat-Európában is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek a kőhomlokzatoknál. A hetvenes évek közepére ez nemzetközi kérdéssé vált, ezért az UNESCO kőkonzerválási tanfolyamokat indított. 1981-ben első magyarként jutottam ki egy kéthónapos velencei képzésre, miközben két egészen kicsi gyerekem volt otthon.
A tanfolyam végére már előadást is tartottam, és az UNESCO bizottság kiemelkedő értékelést adott rólam. Hazatérve éppen az Operaház homlokzatának helyreállítása indult, ahol a teljes bizalmatlanság ellenére végül bevontak a munkába.
Eközben a gyerekeket csak a férjed látta el? Ennyire önálló apuka volt?
A férjem gyakorlatilag egyedül vitte a két kisgyereket, amikor én kint voltam, mert úgy nevelkedett, hogy mindent el tudott látni maga körül. Az anyósom nagyon önálló életre nevelte, főzött, mosott, takarított, mindent megcsinált. Ő orvos volt, erősen karrierorientált, később egyetemi professzor lett, ami egy idő után tekintélyelvűséggel is járt. Én ezt nem vettem túl komolyan, számomra ő elsősorban a gyerekeim apja volt, nem a titulusa.
A gyerekek ellátását végül meg tudta oldani, óvoda, bölcsőde, munkahelyi segítséggel, bár így is nehéz időszak volt. Számomra érzelmileg ez egyszerre volt óriási siker és rettenetes lelki gyötrelem. Akkoriban sem mobil, sem rendes telefon nem volt, hetente egyszer tudtam utcai fülkéből hazatelefonálni. Volt, hogy még beteg is lettem kint, begyulladt egy fogam, amit végül az UNESCO segítségével tudtak ellátni.
Mindez azonban végül meghozta az eredményét, mert az olaszországi képzésen megtanultam a kőemlékek tisztításának technológiáját. Ezt később a magyar, rosszabb minőségű kőanyaghoz alkalmaztam, amiből szolgálati szabadalom lett.
Ezzel a módszerrel restaurálták többek között a Lánchíd kőoroszlánjait is, és ebből a tudásból éltem végül harminc éven át. Ioncserés abszorpciós paszta a neve.
Ez nem semmi. Akkor ez egy abszolút és kiemelkedő siker volt.
Szakmai siker és konfliktus egyben. Amikor leírtam, hogy bizonyos műanyag alapú anyagok tönkreteszik a követ, ebből nyílt harc lett köztem és az egyik professzor között. Ő a saját szabadalmát akarta használni például a Lánchídnál, én pedig kémiailag bizonyítottam, hogy ez káros. Emiatt fegyelmit akart adni, és 1986-ban teljes krízis alakult ki. Végül a vegyészprofesszor rektorhelyettes – aki korábban tanított engem – azt mondta, egyetlen megoldás van: huszonnégy órán belül kilépek az egyetemről. Így is történt.
Pedig addigra már több épületet tisztítottak az én módszeremmel, például az Astoriát, és ez egyetemi szolgálati szabadalom volt, amelyből az intézmény is bevételhez jutott. Akkoriban törvény volt, hogy minden újítás a munkahely tulajdona, hiszen az ember „szolgálati viszonyban” dolgozott. A szabadalmaztatás teljes folyamatát én intéztem végig, majd fel kellett ajánlanom az egyetemnek. Tudtam, hogy a professzorommal szemben csak intézményi védelem mellett maradhatok talpon, és ez egy ideig működött is.
Később egy fiatal hegymászók — alpinisták — által alapított cég megvásárolta a szabadalmat. Ők tisztították le a Vörösmarty-szobrot, majd később a Hősök terén a Kolonád oszlopait is. Az arkangyal alatti oszlop különösen nehéz feladat volt, mert a bronzszoborról lecsorgó zöld patina éveken át színezte el a követ. Akkoriban még nem volt elterjedt az emelőkosaras technika, sokszor mi magunk másztunk fel. A módszerrel végül sikerült kivonni a rézszármazékokat a kőből, ami szakmai szenzációnak számított. Erről konferenciákon tartottam előadásokat, és a műemlékvédelem akkoriban nemzetközi szinten is kiemelt terület volt. A nyolcvanas–kilencvenes években ez kifejezetten menő európai projektnek számított, többször jártam Brüsszelben is ezzel kapcsolatban.
A rendszerváltás után azonban minden megváltozott. A privatizáció nem szakmai, hanem megélhetési és pénzügyi harcokat hozott, és eltűntek azok a viták, amelyek korábban még arról szóltak, hogyan lehet jól helyreállítani egy műemléket.
Közben a restaurátorképzés valóban felfejlődött, különösen az ELTE-n, ahol már komoly természettudományos alapot kaptak a hallgatók. Így lassan nem is volt rám szükség, mert a feladatokat hozzáértő restaurátorok vették át. Az építőipar pedig elengedte ezt a területet, hiszen az igazi pénz nem a műemlék-helyreállításban, hanem az új, zöldmezős beruházásokban volt. Így zárult le számomra ez a korszak — nem hirtelen, hanem lassan, ahogy a szakma maga is átalakult.
FOLYT. KÖV.