Politika ma. Fogyaszd felelősséggel!

Egy személyes út és javaslatok határhúzásra.

23-24 évesen egy maroknyi lelkes emberrel és egy barátnőmmel, Tinával, a Parlament előtt fekszünk, novemberben. Rohadt hideg a beton. Hajléktalanok ügyéért tüntetünk, pontosabban azért, hogy vegzálás és büntetés helyett inkább valami érdemleges, értelmezhető javaslatot találjon ki a VIII. kerület akkori polgármestere a helyzetükre (Kocsis Máté). 2011, éppen 14 éve.

Nem vagyok egy nagy mozgalmár, pláne nem szervező, de ebben az időszakban még ki-kimentem közterekre, hogy megítélésem szerint fontos dolgokra megpróbáljam felhívni a figyelmet.

Nagyjából 2014-ig. Az Alaptörvény-tüntetés jó ideig az utolsó politikai, amin részt veszek. Hatalmas tömeg az Andrássyn, benne állunk, látjuk, érezzük. A tüntetés után, egy kocsmában, nagy nehezen sikerül netet csiholni, a köztévé pedig arról tudósít éppen, hogy a tüntetésen mindössze néhányan lézengenek az Opera környékén

– és a tudósító valóban, mintha valamelyik Opera mögötti kis utcában állt volna (Hajós, talán), de lehet, hogy csalnak az emlékeim, és még erre sem vették a fáradságot.

Tulajdonképpen, ahogy azóta sokszor kiderült, mindegy is volt. Nekem viszont ez volt az első igazán húsba maró élményem arról, hogy mi történt a köztelevízióval és a hírszolgáltatással.

2018

Az elmúlt 4 évben tüntetésre nem megyek, de rengeteg politikát fogyasztok. A ‘18-as ogy. választás utáni estén a semmiből full narancssárgára váltó térkép bevillanása az ATV stúdiójában, áramütésként ér.

Ez a narancssárga villám szerintem sokak számára bevésődött történelmi emlékpillanat, engem tényleg sokkol, és minden hitemet elveszi az emberekben. Dühös vagyok, nagyon.

Elalszom valahogy, de másnap reggel még mindig ijesztően dühös vagyok, frusztrált, szinte meg akarok lökni egy random embert az utcán, kötekedni szeretnék.

Szociopata; erre mondják, talán. A drasztikusan beszűkült tudatom élő poklában vagyok: kik ezek az emberek, látszik, milyen hülyék, torzak, érdektelenek, hogyan és miért ilyen nyugodtak. Hogy képzelik ezt? Biztos miattuk van minden.

Közben meg egyedül én vagyok nyomorult állapotban, senki más gondolataiban vagy állapotában nem lehetek biztos.

Mégis, az undor az utolsó dolog, amivel kétségbeesetten el tudom határolni magamtól “ezeket”, akik nyilván rájuk szavaztak, mert hülyék. Egybeolvad minden – egy arctalan, buta, gyűlölnivaló tömeggé.

Másnap elhatároztam, hogy nem akarok így élni, nem akarom ellenségnek látni “az utca emberét”. Ez a város egy csoda, és mindenféle ember él itt. Nem fogom elrontani önmagamnak, sőt, szeretném jobbá tenni azzal, hogy képes vagyok a boltban őszintén örülni a pénztáros mosolyának vagy az eladó kedvességének – vagy akár elérni, hogy ő mosolyogjon vissza az én kedvességemre. Mert a világ ettől is jobb lesz.

A dühre való hajlam felelősség, a dühöt kontrollálni kötelesség.

Dühösnek lenni nem erény. Nekem minimum egy évtizedbe telt, mire ezt egyáltalán beláttam. A politikai düh sokszor romantizálva van – a popkultúra és olykor a történelemkönyvek is szeretik idealizálva megjeleníteni a forradalmakat. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szerintem nem nemes dolog szép elvekért kiállni, hinni bennük és jobb világot akarni – hogy ez pontosan kinek mit jelent, az egyrészt lehet nagyon hasonló, de a praktikum szintjén meg azért elég komplex is.

De a lényeg, hogy a forradalmak a szép elvek mellett rengeteg dühöt és ennek manifesztációját, erőszakot tartalmaznak. Mindenkinek megvan a maga válasza arra, hogy mennyi ebből az elégséges és a túl sok. Viszont a düh, a harag, a bosszú nem így működik, ha egyszer elszabadul.

A szabadjára engedett düh nem más, mint az elszabadult Robespierre.

2018 után

Akkor tehát, 2018-ban, a választás másnapján döntöttem el, hogy a következő években semmilyen politikai tartalmat nem fogyasztok. Absztinens leszek. Ami fontos, az úgyis elér hozzám, tehát más emberek, barátok értelmezésének farvizén értesülök majd a politikai hírekről.

Igazság szerint 2 évig ezt csináltam. Sokan erről csak álmodoznak, sokan felelőtlenségnek tartják, vagy műveletlen gesztusnak, akár. Nekem meg visszahozta az életet, az örömöt, azt, hogy nem minden napi politika. (Mondhatja bárki, hogy de, végső soron igen, de végső soron meg minden egy, szóval ez így mindegy.)

Én, aki sosem akartam politikával foglalkozni (persze az MTA 8 hónap kivétel, de az is véletlen volt) vagy politikai pályára lépni, végre megtettem, hogy nem is foglalkoztam vele, és tök jól voltam.

Covid

Aztán a Covid alatt bejöttek a Spotify podcastek. Puzsér Róbert őrjöngése nagyon sokat segített akkor, nagyon megnyugtató volt, hogy más elvégzi azt a munkát, amit én is érezhetnék. Nekem így már nem kell, nyugodt maradhatok.

A Partizán megjelenése (pontosabban egyre sikeresebbé válása a YouTube-on) szintén nagyon megnyugtató jelenség volt, elképesztően sokat adott, és nagyon sok frusztrációt csatornázott el.

Viszont rövid időn belül ismét eljutottam a túltöltekezésig, mivel napi 2–5 órányi politikai vagy kvázi politikai elemzést, beszélgetést, podcastet is meghallgattam. Ezek a műfajok persze segítettek – és máig segítenek – távolságot tartani (mert már alapból beszélgetések és reflexiók voltak, nem csak “objektív hírközlés”), de azt nem mondhatom, hogy nem kezdődött el megint valamiféle függés. Viszont ekkor már sokat tanultam magamról és a nem-azonosulásról (nem lineáris, de előremutató úton).

A ‘22-es választás eredményét így megúsztam némi cinizmussal. Tulajdonképpen minden csak megerősítette az addigi ítéleteimet. Szavazni elmentem, sőt, majdnem szavazatot számlálni is (de végül dacossá váltam és jó időben lemondtam), és néztük egész nap a közvetítést. Érdekelt, hogy mégis mi lesz. De az eredmény ekkor már nem marcangolt szét belülről, mert tudtam, hogy sok minden más van, leginkább sok és sokféle ember, és én nem akarom utálni őket.

Szóval, mi a konklúzió?

Nemcsak a politika művelése, de a fogyasztása is felelősséggel jár. Felelősség, hogy a tudatunkat ne hagyjuk beszűkülni és elhinni, hogy nincs más valóság.

Azt hiszem, hogy az állampolgári felelősség nem egészen azt jelenti, hogy arról is tudok, milyen színű zokniban van ma Kocsis Máté vagy Orbán Balázs, vagy hogy éppen ma mennyivel gondol mást a tegnapi eseményekről X elemző/standupos stb, mint tegnap a tegnap előttiről.

A politika köré médiauniverzumok épültek (mondjuk az egyiket senki nem nézi, ha nem fizetnek érte), és az elemzések, politikai témájú beszélgetések tényleg baromi érdekesek tudnak lenni. Megszokott témák, megszokott arcok, néha már családias. Vagy épp egy újabb felkavaró hír, akkor arról is mindent tudni akarunk.

De szerintem felelősségünk arra figyelni, hogy a tudatunk ne szűküljön be, mert azzal nemcsak önmagunknak, hanem az egész környezetünknek és minden emberi kapcsolatunknak is ártunk (a pénztárossal, utca emberével való találkozástól a családi kapcsolatokig).

A beszűkült tudat azt jelenti, hogy minden más, ami a világban van, nem tűnik fontosnak, jelentősnek. Mindent a pártpolitikából vezetünk le és arra vezetünk vissza. A politikai hírek által uralt világ pedig – különösen ma – egy nagyon szegényes és nagyon szomorú világ ahhoz képest, ami ezen kívül még van.

Kedvelem a politikai elemzéseket, talán mert a húszas éveim úgy teltek el, hogy nem sok jót hallhattam. De önreflexívnek kell lenni, kell a jelzőrendszer. Mindenkinek önmagát kell eléggé ismernie ahhoz, hogy tudja, mi fér bele neki és mi nem, mennyi az, amit felelősen tud kezelni anélkül, hogy beszűkült tudatú “politikai részeg” válna belőle. Hajrá.

Ha szívesen olvasod a vekengéseimet, iratkozz fel!