Racionalitás és unikornisok
A racionalitás kizárólagossága irracionális hit.
A szótár szerint az a racionális, aki az észszerűség elve alapján hozza meg döntéseit, alakítja ki véleményét. Az észszerűség a logikus gondolkodást jelenti. A logika alatt pedig köznapi értelemben a legtöbbször talán az arisztotelészi szillogizmusok szerinti gondolkodást értjük. Premisszák és konklúziók, a helyes következtetések levonásának művelete.
A mindennapokban, ha komolyan vennénk a logika finomabb formáit – mondjuk a modális vagy intenzionális logikát –, talán közelebb jutnánk a észszerű döntésekhez, de talán nem túlzás, ha azt a slágergyanús kifejezést használom itt, hogy ez nem életszerű, maximum a nagyon nagy, stratégiai döntések előtt próbálkoznak ezzel nagyon kevesen – és többnyire akkor és ott is az a vége, hogy a valóságot gondosan megmetszegetik, feltételeket szabnak, hogy passzoljon a kidolgozott modellhez.
Mindenesetre a megfigyelés-, illetve mérésalapú tudomány jelenleg afelé hajlik erősen, hogy döntéseink túlnyomó része érzelmi és ösztönös – esetleg intuitív –, és ezeket később racionalizáljuk.
De akkor miért ragaszkodunk ahhoz, hogy racionálisak legyünk/vagyunk?
Mert hiszünk a racionalitás eszméjében. Az egyénben, aki elkülönül és az eszével, gondolkodásával megismeri a rajta kívül álló világot – hiszünk a karteziánus világkép test-elme dualitásában (vagy legalábbis annak kulturális örökségében), ahol a test az persze az egész világ. (A test–elme dualizmusra épülő karteziánus világképpel szemben számomra az egyik legszebb ellenpélda az elmúlt évekből egyébként Capra és Luisi Az élet rendszerszemlélete című könyve: olyan tudományos felismerésekkel, amelyek garantálják az olvasói libabőrt.)
Miért szeretjük a racionalitás eszméjét? Mert kell a kontroll (illúziója).
A racionalitás egyik legnagyobb ígérete a kontroll képessége, ennek megfelelően a teher, amit az emberre rak, az a kontroll illúziója – hiszen az embernek nemhogy a világ történésein, de az esetek túlnyomó részében még önmaga fölött sincs kontrollja, bármennyire is próbáljon logikus döntéseket hozni.
Még akkor is hiszünk a racionalitásban, ha tudjuk, hogy azon dolgok halmaza, amit nem tudunk, sokkal nagyobb annál, mint amit tudunk. Még akkor is hiszünk a racionalitásban, ha tudjuk, hogy a newtoni fizika törvényei csak egy apró valóságszegmensre nézve igazak, vagy hogy a valós számok halmaza ugyanúgy végtelen, mint a komplex számok halmaza – utóbbiakat racionális alapon mégsem tudjuk elképzelni.
Íg ez a racionalitás tökéletességébe és kizárólagosságába vetett vak hit sokszor paradoxonokba torkollik: amikor valaki annyira irracionális lesz, hogy tagadja a létezők egy jó részének “irracionális” természetét. Létezik unikornis? Nem, badarság, mesevilág?
Ha racionális vagy, akkor tudnod kell, hogy a világ tele van irracionális dolgokkal, így nem zárhatod ki, hogy léteznek unikornisok. Tehát a racionális válasz az unikornisok létére szerintem az, hogy nem zárható ki. (Az unikornis persze csak példa: a racionális gondolkodás határa nem a mesevilág, hanem az elképzelhetőség tere.)
A hétköznapi racionalitás praktikus korlátai
“Egyszerűen nem értem.” Ez a racionális ember jelmondata, ha valami eltér a világképétől, értékrendjétől, valaki másképp gondolkodik, valamit nem tud elképzelni sem (mert a racionális ember csak azt akarja/tudja elképzelni is, amit érteni tud, és ez egy elég beszűkült tudatállapotnak tűnik, racionálisan szemlélve).
Összekapcsolgatjuk a világ létezőit és történéseit olyan módon, ahogy “racionálisnak”, logikusnak tűnik – ami az esetek túlnyomó részében, vagy talán mindig, azt jelenti, hogy a saját világképünknek megfelelően, azt megerősítve magyarázzuk a világot önmagunknak és másoknak.
A racionalitást tehát nehéz nem úgy látni, mint aminek egyik – kívánt vagy nem kívánt – hozadéka a személyiség kontúrjainak megerősítése. Önmagunk védelmére tett kísérlet, elhatárolódás másoktól, önigazolás, esetleg kognitív disszonancia redukciója. Ha például azt mondom, hogy “ezek teljesen, tökéletesen hülyék”, akkor nyilván csak annyit mondok, hogy “nem értem őket, számomra racionálisan megmagyarázhatatlan a viselkedésük, gondolkodásuk – más megismerési módot pedig nem ismerek.” Szóval az is lehet, lássuk be, hogy a hülye inkább én vagyok, mert nem tudom őket megérteni. Vagy egyszerűen csak baromi hiányosak a fix premisszáim.
A racionális ember viszont olyan kicsit, mint a minden körülmények között válaszra programozott LLM, amely alacsony bizonyossági szinten, kevés adatból is kihoz valamit. Elkezd valószínűségeket latolgatni, ami persze az ember esetében át van itatódva mindenféle szerzett előítéletekkel, érzetekkel, képzetekkel. Így születnek, azt hiszem, a “konteók”, összeesküvés-elméletek.
A racionalitásban az a szép tehát, hogy minden információs szinten működik, vagyis mindenki tud racionális lenni a maga információs szintjén, ugyanakkor senki nem képes még csak megközelíteni sem a racionalitás eszményét. És ha meg tudná közelíteni, vagy be tudná teljesíteni, akkor is lenne még egy ugyanilyen végtelen világ, amiről semmi tudása nincs.
Mára ennyi.