Ratzinger & Habermas 21 év után

A szabadelvű állam morális alapjairól

2004. január 19-én Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa) Münchenben, a Bajor Katolikus Akadémia rendezésében egy beszélgetésen vettek részt. A megadott téma ez volt: a szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Tehát, hogy mi lehet az az alap, amire a demokratikus liberalizmus újra és újra felépíti önmagát. Más szóval, mi a malter a szabadelvű szekuláris állam téglái között, ami védi a rendszert a széteséstől, a külső és belső fenyegetésektől?

Mi garantálja azt, hogy nem élnek majd vissza a liberális demokrácia szabadelvűségével a hatalmon lévők, az erőszakosak, és így nem hullik szét az egész? Azóta ezt a kérdést már nemcsak a bölcs előrelátás idézi meg, hanem hosszú évek realitása, világszerte.

A Ratzinger-Habermas találkozónak, nem meglepő módon, az esemény után és vissza-visszatérően is jelentős visszhangja volt. Én most csak azt a vékony kiadványt vettem le a polcról, amely 2007. adventjén jelent meg magyar nyelven, és amely gondolati fajsúlya fordítottan arányos a terjedelmével. Erről lesz szó.

Miért kell ezzel a kérdéssel foglalkozni?

2004-ben már jól lehetett látni, hogy a globalizmus, minden velejárójával (globálissá terjedt gazdasági neoliberalizmus és nagyvállalatok, “összement” világ, fokozódó migráció stb.) olyan problémahalmaz, amelyről beszélni kell.

Ezekkel a 90-es évektől rohamosan zajló és sok fronton történő külső változásokkal párhuzamosan a belső iránytűk is összezavarodtak. Ami korábban bizonyosság volt, az az új találkozások, új léptékek, új értékrendek megismerése nyomán relatívvá vált, meginogott, esetleg átíródott. (Ebben nem kis szerep jutott azóta a 2004-ben után hamarosan elterjedő és sokszorozódó közösségi médiának, de ennek kifejtése most kicsit messze vinne.)

Érdekes, hogy amíg Fukuyama éppen a világméretűre duzzadt kapitalizmusban látta a liberális demokrácia elterjedésének és fennmaradásának zálogát (igaz, ő még 1992-ben), addig mind Habermas, mind Ratzinger, úgy tűnik, attól tartanak, hogy a globalizmussal járó külső változások nem megerősítik, hanem sokkal inkább destabilizálják, sérülékennyé teszik, és végső soron fenyegetik a szabadelvű államot, a liberális demokráciákat.

A továbbiakban két kérdésről szeretnék írni:

1. Mi a különbség abban, ahogy Ratzinger és Habermas a fenti kérdést értelmezi? A perspektíva részben már maga a válasz. Legalábbis kijelöli a fókuszt. Így az, hogy ugyanannak a kérdésnek milyen nézőpontból fut neki a két filozófus, már önmagában is nagyon beszédes lehet.

2. Mit gondolnak ők maguk fontos megfontolásnak a szabadelvű állam sikeres fenntartásához?

A habermasi perspektíva: Európa, ész, szekuláris állam

Habermas, amikor a szekuláris állam, illetve a liberális demokrácia önfenntartó képességéről és ennek mentén a szolidaritás lehetséges – politika előtti – forrásairól elmélkedik, mintha csak az európai emberrel számolna (azaz a Felvilágosodás utáni európai értékekkel): európai értelemmel (szekuláris racionalitás), európai kultúrával, európai társadalommal, európai vallásossággal.

Emiatt gondolatai kicsit normatívnak vagy elfogultnak is hathatnak, ami egyébként szerintem nem feltétlenül gond. Ugyanakkor a racionalitás jóvá konvertálhatóságába, az emberi fejlődésbe, az emberekbe vetett hite egészen fantasztikus és irigylésre méltó.

Habermas: legalitás helyett legitimitás

Habermas megoldása a liberális demokrácia, a szabadelvű állam újratermelésére az állampolgár, ezen túlmenően pedig a civil társadalom. Ezt nemcsak biológiai, de politikai értelemben véve is felnőttek alkotják, akik gyerekkoruk óta politikai aktivitásra – a jog megértésére, értelmezésére és megvitatására – vannak szocializálva.

Ezek az állampolgárok nem elszenvedői a jognak (nem a pozitív jognak, azaz az ember által írott szabályoknak való megfelelésről, nem legalitásról van szó), hanem az alkotmány értelmezésén, vitatásán keresztül alakítói, sőt, megalkotói (az uralom így lesz a többség által valóban elfogadott, legitim).

Habermasnál valójában ettől az aktív részvételiségtől, közösségi jogalkotástól kapja meg a jogállam a demokratikus jelzőt (a “puszta” jogállamot ettől gondosan elválasztja).

Ez az az állampolgári magatartás, amely tehát mindenkor legitimizálja és elfogadhatóvá teszi a szabadelvű állam alkotmányát, és amelynek tiszta megnyilvánulása lehet a választáson való részvétel, de ezen túlmenően a folyamatos civil aktivitás is. (Itt zárójelben muszáj megjegyezni, hogy a közösségi média mindazt a kommunikatív cselekvést és civil társadalmat, amiről Habermas gondolkodik, jócskán felforgatta, de ez most messzire vinne.)

Habermas “alkotmányos patriotizmusa”

Habermas a legitimitás kapcsán emlegeti az “alkotmányos patriotizmus” fogalmát (nála ez kb. a civil társadalom általános attitűdje, az alapjogok folyamatos újraértelmezése, jelenre vonatkoztatása), amelyre példának hozza az önkritikus emlékezetpolitikát – amit Németországban top szintre fejlesztettek a II. Vh. után.

Berlinben valóban nagyjából minden utcasarkon megemlékezik egy emlékmű a náci bűnökről, másrészt még mindig nem illik megkérdezni, miért él(t) a nagypapa Argentínában; hogy a szembenézésnek, megbocsátásnak, önostorozásnak hol vannak az egészséges határai, azon bőven lehet vitázni, mint ahogyan azóta elég hangosan vitáznak is, de összességében értjük, hogy Habermas mire gondolhat.

Habermas és a 20. század Európa-központú idealizmus

Magyarországon nem nagyon sikerült belekóstolni ennek az önkritikus emlékezetpolitikának az ízébe, és most már nem is azt a korszellemet éljük. Sehol Európában. Talán ebből is látszik, hogy Habermas miért tűnik annyira 20. századinak (a 20. század legpozitívabb, legoptimistább megnyilvánulásának).

A 20. és 21. század különbségét, valamint hogy Habermas melyik évszázadban áll, az alábbi, a müncheni beszélgetésen elmesélt története is jól sugallja:

“Teheránban azt kérdezte tőlem egy kolléga, hogy az összehasonlító kultúrakutatás és vallásszociológia nézőpontjából valójában nem az európai szekularizáció számít-e korrekcióra szoruló, különutas fejlődésnek. A kérdés a Weimari Köztársaság hangulatára, Carl Schmittre, Heideggerre, illetve Leo Straussra emlékeztet.”

Habermas annak a puszta felvetését, hogy esetleg az Európában megvalósult szabadelvű állam nem a követendő példa, hanem egy vadhajtás, automatikusan a nagybetűs racionalitásból való kiábrándulásnak látja. Habermasnak az európai racionalitás az egyetlen létező, egyetlen elképzelhető racionalitás és legitim szervezőelve a közügyeknek.

Ratzinger – lentebb – egész másként értelmezi a teheráni történetet.

Mit gondol Habermas a vallásról? Fontos lehet itt megjegyezni, hogy Habermas egyáltalán nem vallásellenes gondolkodó, sőt, úgy gondolja, hogy a szekuláris állam nem zárhatja ki, illetve nem feladata megítélni a vallásos nézetek lehetséges igazát. A szekuláris állam a vallásos és nem-vallásos emberektől egyaránt türelmet és kompromisszumot követel, valamint annak megértését és elfogadását, hogy a felek nézőpontjai nem fognak egymáshoz közeledni.

A ratzingeri perspektíva: globális társadalom, ember

Ratzinger nem a szabadelvű állam európai kérdéseiből indul ki, hanem egy nagyobb léptékű nézőpontba helyezkedik bele: a kulturálisan, gazdaságilag és politikailag egyre inkább egymásra ható és egymástól függő országokra, a világra mint egyre, mint egyetlen, nagy társadalomra tekint.

Viszont ő is megjegyzi: a nyugati racionalitásnak (ami a szekuláris állam alapja) és a keresztény egyháznak mindenütt a világon meghatározó jelenléte van, így van annak értelme, hogy a mi perspektívánkat elsősorban ezek adják meg.

Ratzinger fókusza: Miért nem menti meg a liberális demokráciát az ész önmagában?

A vallási fanatizmust az észnek, a szekuláris jognak kell a hatalma alá vonni. Ugyanakkor észre kell venni, hogy az észnek, tudománynak is vannak súlyos túlkapásai (a gőgös önhittség). Kell tehát valami, ami alkalmas arra, hogy az ész uralmát is korlátozza. Ez alapvető eltérés Habermastól.

Ratzinger szerint “a többség is lehet vak és igazságtalan”,

így elképzelhető olyan helyzet, hogy a többségi akarat maga rombolja le a szabadelvű államot azáltal, hogy hozzájárul például az erőszakos hatalom fennmaradásához. Éppen ezért a jognak tartalmaznia kell olyan megkérdőjelezhetetlen etikai alapokat, amelyeket sem a jelentős többség, sem semmilyen hatalom nem rengethet meg.

Olyan etikai alapra van szükség Ratzinger szerint, amely alkalmas arra, hogy a sokféleségben a mindenkori aktuális hatalommal – beleértve a demokratikusan alakított hatalmat is – betarttassa az erőszakmentesség útját, gátat szabjon a vallás vagy az ész túlkapásainak, a vallási vagy épp a tudományos fanatizmusnak.

Természetjog: amit nem kitalálni, hanem megtalálni kell

Ratzinger a természetjogot, ezen belül az emberi jogok tanát hívja elő, amely szerint az ember emberi lényegéből fakadóan alanya a jognak,

“léte önmagában értékeket és normákat hordoz, melyeket nem kitalálni kell, hanem megtalálni.”

Ratzinger hosszú idő után újra föltenné a kérdést: biztos-e, hogy nem létezik ésszerűség a természetben, amelyet tehát nem kell az ész által kitalálni és megalkotni, mert már meg van alkotva? A keresztényeknek a Teremtésben, a hinduknak a dharmában stb.

Ratzinger, reagálva Habermas teheráni anekdotájára, expliciten kimondja: amit nyugaton racionalitásnak hívunk, az nem minden kultúra számára evidens, hogy racionális. A nyugati kultúra racionalitásának evidenciája kulturálisan meghatározott kontextusból adódik, Európai kultúrkörből tűnik csak evidensnek.

Elég érdekes, hogy az alapvetően konzervatívnak bélyegzett Ratzinger végkövetkeztetése sokkal megengedőbbnek tűnik, kevéssé normatívnak, mint az alapvetően liberálisnak bélyegzett Habermas elképzelése a helyes útról.

És akkor ma, 2025-ben?

Nem kevesebb, mint 21 év telt el a két nagy gondolkodó müncheni beszélgetése óta. Szédítő belegondolni is, hogy milyen gyorsan váltak valóra az aggodalmak, és hogy még mindig nem igazán látszódik konszenzusos megoldás – vagy akármilyen. A liberális demokráciát és a habermasi értékeket nagy divat lett az “elit” kritikájaként megfogalmazni, és a kritika értő fülekre talál – a hagyományos nyugati baloldal sok országban visszaszorult, miközben a politikai térben neoliberális és illiberális narratívák váltak dominánssá.

Nagyon érdekes volt erről a témáról olvasni, mert a válaszok tartalma aktuálisabb, mint valaha, ugyanakkor a kérdés mintha már meghaladottá vált volna. Ha van erről gondolatod, szívesen olvasom kommentben.