Szexualizált testek, marketing, méltóság

Hogy hozzuk ezeket egy tető alá?

A szépségversenyeken a résztvevőknek rendszerint nyilatkozniuk kell társadalmi problémákról. Elmondják, mit tartanak fontosnak, min szeretnének változtatni — vagy valami ilyesmi. Olyat viszont még nem láttam, hogy valakinek a válasza azért járta volna be a közösségi médiát, mert fantasztikusan éleslátó, szofisztikált vagy csak egyszerűen értelmes volt. Ellenben több olyat is, amikor egy versenyző butaságot vagy összevisszaságot mondott, és tízezrek osztották meg gúnyosan.

Mindig ambivalens volt számomra ez a műfaj. Ma már mindenki tudja, hogyan csemegéznek a szervezők a frissen nagykorúvá vált, többnyire kiszolgáltatott lányok közül. De ha már létezik ilyen, minek kell behozni a morális, intellektuális vagy műveltségi szempontokat?

És fordítva: ha valakinek fontos egy társadalmi ügy, miért kell erre meztelenséggel vagy önmaga nyers szexuális objektummá tételével felhívni a figyelmet?

Tavasszal láttam egy kampányt,

amelyben egy ismert újságíró(nő) a ketreces tyúktartás kétségkívül kegyetlen gyakorlatai ellen kampányolt. De vajon hogyan? Interjúkat adott, posztokat tett ki arról, hogy vegetariánus/vegán étrendet követ? Cikksorozatban mutatta be a magyar helyzetet vagy a nagyipari állattartás visszásságait? Nem!

Latex öltözékbe bújt, bemászott egy hatalmas vasketrecbe, és a rácsokat markolva, erotikus pózokban mutatta be, hogy milyen rossz a ketrecbe zárt tyúknak. Engem nem győzött meg, hogy a tyúkoknak ettől kicsit is jobb lesz majd. Persze a kommentekben kapott a művészeti-társadalmi projekt hideg-meleget, de ami feltűnő volt, hogy a diskurzus vagy arról szólt, hogy nem így kellene ezt csinálni, vagy arról, hogy fú de szép a nő, vagy arról, hogy a két tábor közt próbált valaki igazságot tenni, hogy miért ne fejezhetné ki valaki így magát. Nyilván kifejezheti, de ha az emberek 99%-ának a szex és az S&M jut eszébe az annak minden látványelemét felvonultató képekről (jó, talán korbács nem volt), akkor azt úgy hívjuk, hogy elrontott kommunikációs kampány, aminek már az alap koncepciója is félrement.

Mert hogy a cél nem ez volt. És még ha nekem meg is maradt, hogy itt valami tyúktartásról volt szó, mert egyébként is érdekel a téma és zavar a jelenség, az erről átadott érdemleges információ egyenlő volt a nullával.

Az imént ennek az elrontott kampánynak a gender-tükrére is láttam példát:

egy facebook-posztot, amely egy végzős elméleti fizikus, egy fiatal férfi előadásának promójához készült. A poszt szövege alatt a srác a dús szőrzetű mellkasa közepéig kigombolt ingben, szálanként belőtt, homlokába omló hajkoronával néz a kamerába, pózol egy széken egy fotós által beállított és készített képen – a saját és a kép adottságai alapján akár modell is lehetne, hirtelen nem is egyértelmű, hogy most akkor ő a fizikus.

A feltűnő szépséget nem lehet elfedni – sem nőét, sem férfiét –, és az ilyen kinézet legalább annyi hátránnyal jár, mint amennyi előnnyel. Én egyébként hajlok rá, hogy ezeknek az egyébként igen ritka embereknek ezzel komoly feladatuk van az életben, valamit tanulniuk kell a szépségük és a szépségük által kiváltott környezeti reakciókból. Tök őszintén mondom, nem lehet könnyű, bár ezt valahányszor elmondom valakinek, mindenki kinevet, hogy dehogynem, hát a szép embereknek minden sokkal könnyebb. Na mindegy is, szerintem nem, és éppen azért nem, amiről itt végig írok.

A fiatal férfi nem volt ugyan latexban vagy fehérneműben, de az eredmény alapján úgy tűnik, hogy már a kigombolt ing, az átható tekintet és a dús borosta is bőven elég volt ahhoz, hogy a női kommentek áradjanak, idézek párat: “biztos jobbra húznám”, “szép darab”, “mindegy miről beszél, én ott leszek”, “meg sem kell szólalnia, ha látjuk, már okosabbak leszünk”, “senki nem az előadásra fog figyelni” és a többi.

A szervezők (egy tudománynépszerűsítő fizikus közösség) a kép és a poszt alatt első helyen rögzítették hozzászólásukat, miszerint örülnek a fizikával kapcsolatos minden hozzászólásnak (én nem láttam egy ilyet sem, amúgy), de a más jellegűeket hagyjuk kívül, ne sértsük meg az előadó emberi méltóságát. És volt néhány empatikusabb kommentelő is, aki megrótta a “tárgyiasítókat”.

Amellett, hogy szívesen olvasnék ilyet néha nők képe/videói alatt is – mert nem nagyon láttam még ekkora bevédést – azért megfordult a fejemben, hogy: “mi van?”.

Szerintem az, ha van egy direktbe szexi művészeti projekt, mint fentebb az újságírónőé, vagy egy direkt szexi kép, mint az elméleti fizikusé, akkor azért furcsa fennakadni azon, hogy az emberek erre reagálnak. Meg amúgy hol vannak a határok? Ha félmeztelenül pózol egy nő vagy férfi egy jó ügy érdekében vagy a saját intellektuális/morális attitűdjét népszerűsítendő, akkor se szóljon erről senki? És ha nem írják le, csak gondolják, az már oké? Nemár. Ne legyünk már ennyire álnaivak és álszentek.

Ha csinálunk egy kommunikációs kampányt, és fullba nyomjuk a figyelemfelkeltést a szexualizált testekkel, az egy kétélű fegyver, és a lejtő csúszós, főleg, ha a témának egyébként tényleg semmi köze nem lenne ehhez. Tudom, nehéz a határhúzás, minden bizonnyal nem kell zubbonyban járni, mint ahogy a szépségkirálynőktől sem kell extra verbalitást és ultra szofisztikált társadalmi vagy politikai véleményt elvárni, miközben bikiniben és tűsarkú cipőben feszítenek a színpadon.

Mert lehet, hogy a szépségkirálynő nagyon okos, de a szépségverseny nem erről szól. Mert lehet, hogy a fizikus nagyon szép, de az elméleti fizikáról szóló előadása nem erről szól. Egy jó kommunikációs kampány attól jó, hogy megfelelő arányokban használja fel az egyes elemeket, a minőségeket, jól rendezi a hangsúlyokat – a figyelemfelkeltés eszköze nem telepedhet rá a fő üzenetre. Érdemes ebben átgondoltnak lenni szerintem.