Tegnap Önkényes Mérvadót hallgattam.
Puzsér szerint aki most nem szolidáris, az nem érti, hogy ami ma Ukrajna, az holnap Magyarország. Ami ma a Pride, az holnap az általános gyülekezési jog. Ami ma más, az holnap én leszek.
Nekem a szolidaritásnak ez a perspektívája – azon túl, hogy értem és még igaznak is tartom –, megmondom őszintén, nem tetszik.
Szolidárisnak lenni nem pusztán érdemes. A főszerep nem a racionalitásé, hanem az emberiességé. Nem beszélve arról, hogy minimum a Francia forradalom óta kulturális minimum is.
Nem az érdek, hanem az egyenlőség és a testvériség hív szolidaritásra. A szolidaritás nem pajzs, amit a saját bőröm védelmére magam elé tartok, hanem épphogy kiállás a fényre. A szolidaritás a “ne az én nevemben”, a “nem értek egyet” performativitása, a csendes többség aktív megtagadása.
A szolidaritás a nem-belesimulás aktusa. Az aktus, amivel egyértelművé teszem – nem a jogaiban csorbult csoport számára, hogy veled vagyok, hanem a jogsértő számára –, hogy nem értek veled egyet.
A szolidaritás itt nem a Pride-dal való rokonszenvezés, hanem a kormány elnyomó aktusa elleni véleménynyilvánítás.
A szolidaritás alapja nem annak az egyébként sokszor akár jogos és okos felismerése, hogy ha ma nem szólok, holnap engem terítenek ki – hanem annak a felismerése, hogy akinek a jogait elveszik, az én is vagyok. Nincs köztünk érdemi különbség.
Az ő levegőjének az elvétele engem is fullaszt.
Nem arról van szó, hogy ha ma ő, akkor holnap akár én is. Hanem hogy ha ma ő, akkor ma én is. Sartre ezt írta: „az antiszemita engem támad, ha zsidó vagyok, ha nem.”