A jó ízlésű ember.

Finom-e a lángos? Vagy ennél inkább sous vide rozé kacsamellet?

“Minden ízlés egyesít: közösséget hoz létre és szétválaszt: megkülönböztet más csoportoktól.”¹ Itt gondolatban az esztétikai kategóriák mellé egyből felsorakoztathatjuk Pierre Bourdieu-t és vele együtt egy egész ízlésszociológiai korpuszt.

Mert az ízlés egy nagyon érdekes keveréke esztétikának és szociológiának. Az előbbi neveli belénk az ízlésítélet képességét, az utóbbi meg elemzi, hogy az ízlésünk alapján melyik társadalmi csoportba/osztályba is tartozhatunk. Vagy valahogy így.

Az ízlés egyébként egyfajta szellemi és erkölcsi ítélőképességre vonatkozott (17. sz.), majd később jött csak be ezek mellé a tisztán esztétikai ítélet: szép-e valami vagy csúnya. (Az ókorban a szépet és a jót még olyannyira egyben, egy pakk részeként képzelték ideálisnak, hogy létezett erre egy kifejezés: kalokagathia.)

A politika szférája néha kivételt teremt, de amúgy az ízlés ma főleg esztétikai ítélet

Az ízlés erkölcsi vonatkozása (mi “jó” és mi “rossz”), én úgy látom, ma kevésbé dívik. Maximum az olyan mélységesen mélyre menő megnyilvánulások esetében jön elő, mint – például! – amikor Gyurcsány Ferenc nyomorban élő embereknek kínál otthont, rendrakásért cserébe. A képsorok láttán bizonyára sokak száját elhagyta az “ízléstelen” ítélet, és itt ugye nem esztétikai, hanem morális ítéletről van szó. Azt mondjuk ilyenkor: ez annyira rossz (erkölcstelen), hogy egyenesen ízléstelennek tartom.

De egyébként szerintem nem annyira jellemző, hogy erkölcstelen tettre azt mondjuk, ízléstelen. Az “erkölcs” és az ezen való gondolkodás ma többnyire kissé lesajnált, egyfajta népi giccs esetleg. Száműzve lett a művelt ember szótárából. Az a feltevés állhat emögött, hogy az esztétikát egy objektívabb, érzékelhetőbb dolognak tartják, mint az erkölcsöt.

A “jó” tehát nem szigorú elvárás, de a “szép” az mindenek felett való. Ruha, autó, okostelefon, étel, ital, élmény. Ezeket a kategóriákat értékeljük ma szélesebb körben ízlésítéletekkel, esztétikai kategóriákkal.

Ez persze nem meglepő egy full materialista, fogyasztásra épülő világban. A fogyasztói kultúra jó barátja az ízlés és az ízléseskedés, mivel ahogy a fenti idézet is leírja, ezzel is megkülönböztetjük, státusszal látjuk el magunkat.

Két dolog biztos igaz az ízlésre:

1. Az egyik, hogy aligha lehet valakit jobban megbántani annál, mint ha arra, ami neki ízlik, tetszik, szép, azt mondjuk, hogy ronda, ízléstelen, igénytelen, undorító.

2. A másik, hogy önmagát senki nem gondolja ízléstelennek (olyan ez, mint az eszesség).

Ami engem mostanában egyre inkább zavar, az az ízlés/ízléseskedés gasztronómiai térhódítása (már a gasztronómia szónak a burjánzása is árulkodó az elmúlt évtizedben). A TV-műsorok, ahol implicit módon megtanítják a háziasszonynak, hogy amit eddig csinált, az nyomokban sem kifinomult, hanem azt így kell, hogy… így eszi az, akinek van ízlése, aki érti a világot.

A kacsamellnek a legbelső rétege mindenképpen a megfelelő árnyalatot kapja, valahol a mályvás és a fáradt rózsaszín (mikor lett ennyi szavunk a színekre? költői kérdés) között. Vagy amikor a lagzin már lesajnálják a menüt a legkifinomultabb vendégek, mert a lazac már annyira nem menő, tiszta kétezres évek – ciki. Ráadásul tele van higannyal, hát csak nem akarnak ezek megmérgezni?!

Egy szó mint száz, nincs gonoszabb dolog az ízléseskedéssel való gonoszkodásnál, az undorodásnál, a fintorgásnál (holtverseny még lehet). Ugyanakkor egyre inkább erre vagyunk trenírozva – mármint mindegy, hogy egy panelban élsz-e, egy balatonparti kisházban vagy egy 7. kerületi bérházban, a lényeg, hogy tudjál szuvidálni.

Szóval valamit itt túltoltunk szerintem, és a végeredmény valahogy nem esztétikus, nem harmonikus, nem barátságos és nem közösségi. A jó minőségű élelem iránti vágy sznobizmusba hajlott, amely sznobizmus mintha minden társadalmi csoportban jelen lenne, valamilyen furcsa módon.

Minden a borral kezdődött?

Az én húszas éveim, tehát a felnőttkori szocializációm a magyar társadalomba, a kétezres évek vége és a tízes évek, egyben az ország szocializációja is volt a minőségibb italozás felé. Szofisztikálták az emberek alkoholfogyasztási szokásait.

Egerben, ahol felnőttem, a kétezres évek második felében az Egervin borgyár borzadálya felszámolódott, és mindenki örömére normális pincészetek kezdtek megerősödni és megjelenni. Országosan népszerű lett a Bortársaság is, elég hamar egyre kiterjedtebb hálózattal rendelkezett, meg egy csomó olyan intézmény is megjelent, amit nehéz volt nem üdvözölni vagy kedvelni, szerintem. Minőségbeli javulás.

És akkor mára ott vagyunk,

hogy már nem fehérbort, nem is “száraz fehérbort” (ami régen a kocsmákban a szofisztikáltság csimborasszója volt) kérünk, hanem mondjuk egy sauvignon blanc-t.

Uhh, csak irsai van? Esetleg chardonnay?

Aztán jön a sztár sommelier, aki elmondja – amivel szintén csak egyetérteni lehet –, hogy nemár, hogy chardonnay-t meg sauvignon blanc-t akarunk inni meg termelni, amiben már tudjuk, hogy kik a legjobbak. A franciákkal versenyezni nem tudunk, de nekünk meg van jó olasz- meg rajnai rizlingünk.

És akkor odáig megy a dolog, hogy ma már egy valamire való vállalkozó-cégvezető nem tud emelt fővel megjelenni egy rendezvényen, ha nincs egy normális pincészete a Balaton-felvidéken.

(Az viszont egyre többeket aggaszt, hogy a Gen Z nem iszik rendesen. Pedig még egy szupcsifiatalos influenszermarketinget is tol az Országos Bormarketing Alap (!), csak igyanak már végre. Nem tudom, esetleg még valami szivárvány-motívumot meg lehetne próbálni.)

De mi a baj ezzel? Az, hogy az ízlés, ha túl komolyan vesszük, könnyen beszűkíti a világot és undort szül.

Talán a borral kezdődött, de ma már minden magára valamit adó étterem nyomokban fine diningot tartalmaz. Sőt, a lángosnak, túrógombócnak is megvan a maga esztétikája: mennyire roppan a tészta, milyen a gombóc textúrája.

Az, hogy a “jó ízlés” követelménye mennyire vágyott és elterjedt, az mutatja, hogy a másik oldalon milyen sokakat irritál. Bejön a trash és a giccs, a lekváros lángos, a kürtőskalácsban árult fagyi és más förmedvények, direkt, hogy farkasszemet nézzenek a jó ízléssel. Ez a maga nemében lázadás, már-már punk, de azért inkább talán mégsem, mert végül ezeknek is meglesz a saját esztétikájuk, és végül kénytelenek leszünk azon gondolkodni, hogy az omlós és meleg, édes tésztájú kürtőskalács tulajdonképpen egészen harmonizál azzal a jeges citromfagyival. Hát nincs itt menekvés, esztétizálni kell.

Kit érdekel?! Ízlik vagy nem ízlik?

Ez lenne a végső kérdés. Viszont az ételek és italok esztétikája nem igazán erről szól, vagy nem csak. Ha túl komolyan vesszük a saját esztétikai ízlésítéleteinket, és azonosulunk velük, egyfajta fogyasztói identitásunkká válik a “jó ízlés” (bárkinek bármit is jelentsen). “Minden ízlés egyesít: közösséget hoz létre és szétválaszt: megkülönböztet más csoportoktól.” Az ízlésítélettel határokat húzunk magunk és mások közé. Elszigeteljük magunkat, megerősítjük a buborékunk falát. És szerintem ez az étel-ital kategóriában lehet a legdurvább.

Ha, mondjuk, a filmesztétikai érzéke “fejlett” az embernek, akkor maximum nehezebben tud majd közönségfilmeket fogyasztani – ami egyébként azért szintén nem egy leányálom. De ha a gasztronómiai esztétika “fejlett”, akkor meg a világ nagy része élvezhetetlen – hovatovább, “igénytelen” – hellyé válik.

A tökéletes kakaós csigát nagy élvezettel lehet megenni, de nem szabad azt elvárni, hogy mindenhol ugyanolyan jót lehessen kapni.

Az ízléssel való azonosulás legnagyobb veszélye pedig még az önizoláción és beszűkültségen is túlmutat, és megszülethet az “undor”: az önmagam határainak féltése mindattól, ami azon kívül áll. Az ez nem én vagyok, nem olyan, mint én, “csak nehogy a részemmé váljon” érzése. Minden bizonnyal az egyik legrombolóbb és leginkább elszigetelő érzés.

Ezek a gondolatok futottak át ma az agyamon, miközben azon gondolkodtam, hogy otthon kávézzak-e vagy a “kézműves” kávézó teraszán. Úgy döntöttem, hogy legalább néha inkább a nem-kézműves presszóban fogok presszót inni. Mert az is finom és funkcionális.

1. Kőszeghy László (2017): A természetes jó ízlésről https://ligetmuhely.com/liget/koszeghy-laszlo-a-termeszetes-jo-izlesrol/#_edn2