Akadémiai kapitalizmus és AI: a felsőoktatás kiárusítása

Nem meglepő, de ettől még szomorú

Miért és kinek fontos a felsőoktatás? Nekem például nem telt el nyom nélkül a sok benne töltött év, meg vagyok győződve az egyetemi évek potenciálisan meghatározó és valóban építő jellegéről. Ugyanakkor néhány bennfentes szerint minden kiszüremlő ellenállás hangja már csak amolyan halálhörgése a felsőoktatás régi ideájának:

a piac az oktatás alapvető emberiességének morzsáit sem hagyja meg, és ebben természetesen hatalmas szerep jut az LLM-rendszereknek, amerikai kontextusban az OpenAI-birodalomnak.

Ronald Purser alábbi, Current Affairs-ben megjelent cikkében a felsőoktatás egyértelmű válságával foglalkozik – elsősorban az AI kapcsán. Az alábbi rövid írásom ennek a cikknek az aprópóján született.

(Ha kicsit elmélyednél még a kontextusban, akkor más szempontból, de itt írtam már az AI szerintem fontos aspektusairól, itt pedig arról, hogy a technológiai innovációk látszata hogyan generál a nullából semmit.)

A kulcskérdés: gondolkodó embert képzünk vagy ”humán erőforrást”?

Az egyetemi képzés gondolkodó embereket művel ki és ezzel tartós támpillért ad a társadalmaknak? Vagy puszta “humán erőforrást” gyárt le az egyébként rohamtempóban változó, jelenleg totál kiszámíthatatlannak tűnő munkaerőpiac számára?

Bár hiszek a középútban, itt a korszellemre való tekintettel mégis csak azt hangsúlyoznám, hogy az egyetem feladata nem pusztán az, hogy kifejezetten a munkaerőpiacra képezzen embereket, hanem hogy gondolkodó embereket képezzen (ez a legalapvetőbb készség, amit jó esetben persze már az egyetem előtt fejlesztenek, és amellyel közvetve a mindenkori munkaerőpiac is jól jár majd egyébként).

Az egyetem feladata (még ha ki is jelöl egy priorizált-preferált mezsgyét/mainstreamet), hogy megmutassa, mennyiféle irányból és irányba lehet gondolkodni, és ezek helyessége vagy helytelensége jócskán függhet a kontextustól. Igen, akár változhat is – például az, hogy milyen gazdasági működést tartunk előremutatónak.¹

A felsőoktatás korábban magától értetődőnek vett identitása válságban van, ez egyértelmű. A legtöbbek szerint ez a válság visszafordíthatatlan, és a jelentős átalakulás elkerülhetetlen. Hogy ez jó vagy rossz, annyira még nem lehet előreszaladni – első blikkre, a trendek alapján, finoman szólva sem vagyok extra lelkes.

AI az egyetemeken – hátbatámadás vagy kegyelemdöfés?

Szóval itt van ez a chatbot formába töltött statisztikai “intelligencia” (LLM), amely pár éve ChatGPT néven vált ismertté a világ számára, robbantotta fel az internetet, és tartotta fenn az őrületnek tűnő, irracionális FoMO-befektetéseket, elsősorban a tech-szektorban.

Itt van az AI-birodalom és eljött a felsőoktatásért is.

Nem tudom, persze, hogy mennyire tekinthető hátbatámadásnak a felsőoktatás ellen az LLM, vagy mennyire csak egy kegyelemdöfésnek. Mert mi forog itt kockán? Annak kérdése, hogy kell-e még elmélyült, gondolkodó munkát végeznie valakinek ahhoz, hogy diplomát kapjon. Az igazság az, hogy a hallgatók, ahogy arról több amerikai egyetemről rendszeresen érkeznek professzori beszámolók, már elég régen egy tranzakcionális aktusként fogják fel a diplomaszerzést (kipipálom a legszükségesebb pontokat a checklisten, add a papírt). Ez nem csoda.

Minden trendnyíl erre mutatott az elmúlt évtizedekben. 10–20-30 éve már bőven látni lehetett, hogy merre tart a világ, a demokráciák, a felsőoktatás; az a 70-es évektől egyre dominánsabbá váló neoliberális piaci logika, amely a 90-es évekre globális normává lett, végül minden értéket, amiről azt gondoltuk, nem lehet rá árcédulát tenni, áruvá tett.

Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy sokan valóban most kezdik el látni: nincs visszaút, porba hullt – többek közt – a felsőoktatás nimbusza is.

Technikai eszköz vs. “game-changer” technológia

Talán épp azért a megújult rémület, amit a filozófus Peter Hershock különbségként hangsúlyoz eszköz és technológia között. Röviden: az eszköz nem változtatja meg a játékszabályokat; a technológia igen. A technológiát, ahogy Hershock írja, nem használjuk (mint egy eszközt); a technológia egy új valóságot teremt körénk, amelyben részt veszünk – ilyen változást hozott például a social media, amelyet nem nevezhetünk puszta eszköznek.

Ilyen változást hoz az LLM-alapú AI is. Persze egy ideig versengett az eszköz vs. technológia narratíva, de mára talán már látszik, hogy a szuperintelligensnek tűnő chatbotok nem maradnak meg puszta eszköznek. Társak, mentorok, barátok, gondolati keretek megalkotói, gondolkodásunk formálói, értelmezők lettek és lesznek egyre inkább (bár nem személyekről van szó, direkt használom így).

Hadd osszam meg itt az egyik – szerintem – legtipikusabb 21. századi motívumot Purser cikkéből, egy idézet formájában:

“Az irónia az első pillanattól átható volt. Ott állt Dixit, egy évi 80 000 dolláros elitképzés (Yale) terméke, aki arról tartott előadásokat állami egyetemek oktatóinak – például a San Francisco State University-n –, hogy a munkásosztálybeli hallgatóiknak bizony el kellene fogadniuk a ChatGPT-t. Az SFSU-n a hallgatók 60 százaléka első generációs egyetemista; sokan több állásban dolgoznak, bevándorló családból jönnek, ahol a tanulás a család egyetlen esélye a társadalmi felemelkedésre. Ezek nem azok a diákok, akik megengedhetik maguknak, hogy kísérletezzenek a saját akadémiai jövőjükkel.

Dixit üzenete a Szilícium-völgy tiszta evangéliuma volt: vállalj egyéni felelősséget, mindezt pedig vállalati közhelyekbe csomagolta. A professzoroknak – hangzott a tanács – nem az a dolguk, hogy ellenőrizzék vagy büntessék a hallgatók ChatGPT-használatát, hanem hogy bátorítsák őket: alakítsák ki a saját „személyes AI-etikai” iránytűjüket, és forduljanak a bennük lakozó „jobbik énjükhöz”. Magyarán: tegyük a terhet a diákok vállára. „Ne szervezzétek ki a gondolkodást!” – hirdette Dixit, miközben szó szerint a chatbotot árulta.”

Az egyetlen esély a hallgatók – és szüleik – “lázadása” lehet

Ahogy Purser cikkéből kiderül, az amerikai hallgatók sok helyütt maguk lázadnak a GPT-használat ellen. Hiszen nem azért fizetnek éves szinten busás összegeket, fektetnek hitelből a jövőjükbe és/vagy szakadnak bele az egyetem mellett a munkába, hogy egy chatbottal abszolválható képzésen vegyenek részt, ahol a tanárok chatbottal javítják a chatbot által megírt dolgozataikat.

Kár lenne tagadni a helyzet tragikusságát. Ha bármi is indokolja, hogy a felsőoktatás drága legyen, akkor az éppen az emberiesség (nem gépiesség és automatizálás), az odafigyelés, a közös gondolkodás, az ember-mentorok, a beszélgetések, az emberi tapasztalatok találkozása és a többi (jó, ez elég idealizált, de épp ez a lényeg, hogy efelé lehetne törekedni, most pedig éppen távolodunk ettől).

Az egyetemeknek nemcsak biztosítaniuk kellene ezeket a “lassú” és emberi feltételeket ennek a felpörgött búgócsigavilágnak dacára is, de gondoskodnia kellene arról is, hogy az odaadóan tanulni akaró hallgatóknak ne kelljen 2-3 helyen dolgozniuk, teljesen szétforgácsolódniuk ahhoz, hogy egyetemre járhassanak. Óraadói tapasztalataim szerint épp annyi hallgató szeretne ma is elmélyülten tanulni, mint 20 éve. Csak ma még sokkal, de sokkal kevesebben tehetik meg.

1. Pogátsa Zoltán szokta például rendszeresen kiemelni, hogy a közgazdaságtan-képzéseken az emberek jóformán semmi mással nem találkoznak, csak a Milton Friedman gondolati modelljére építő neoliberális mainstreammel.