Az alfa férfi és a "tradwife"

Konzervatív identitások vására – vagy valami más?

Szóval: Évivel tervezünk majd egy podcastbeszélgetést “tradwife” (ejtsd: “hagyományos feleség”) témában. Ennek kapcsán most újra kiélezettebb vagyok gender-kérdésekben (#nőügyek), és gondoltam, megosztom veletek az eddigi gondolataimat a témáról.

Ahogy arról még 2024-ben írtam az Új Egyenlőségen, a kulturálisan ellentétes pólusú woke (kulturális “baloldal”) és post-truth (populista jobboldal) közös gyökere az elitekkel szembeni bizalmatlanság. Az emberek átverve érzik magukat – lássuk be, érthető módon –, és ezek a mozgalmak pedig csatornázzák ezt az érzést.

Az én állításom itt is az, hogy a “tradwife” nők és az “alfahím” férfiak kulturális térhódítása ugyanabból a tapasztalatból fakad. Mindez nem konzervatív fordulat, pusztán kapaszkodás és menekülés a kaotikus és kiszámíthatatlan jelenből. A tradwife influenszerek tevékenysége idealizálja azt a világot, amelyben a nő szerepe kizárólag a család és a háztartás vezetése volt. Az “alfa férfiakról” szóló diskurzusok pedig idealizálja azt az állapotot, amelyben egy férfi… hát, alfa.

Idézek a King’s College London egyik tavaly megjelent kutatásismertetőjéből, miszerint

egy 1000, 18–34 év közötti fiatal nő bevonásával készült felmérés szerint a tradwife tartalmak vonzereje számukra kevésbé a férfi mint kenyérkereső és a nő mint gondoskodó hagyományos szerepmodellben rejlik, sokkal inkább az egyszerűség, a ráérősség és a mind egyre megterhelőbb, mégis bizonytalan munka világából való menekülés esztétikájában.

Szóval a töke tele van mindenkinek a rohanásból, a szarrá hatékonyított világunkból, ahol épp a “hatékonyság” miatt rohanunk egyre jobban (lásd: Jevons-paradoxon: minél hatékonyabb egy rendszer, annál több erőforrást használ el összességében). Szóval egyre hatékonyabbak vagyunk, ezért sokszor egyre kevesebb időnk van, olykor egyre kevesebb pénzért.

A hatékonyság – vigyázat – nem az egyszeri embernek szól! Nem azt jelenti, hogy több időd lesz, ugyanazon életszínvonal megtartása mellett. Nem. A “hatékonyság” kizárólag a profit termelésére vonatkozik, azaz minden hatékonyságnövelő technológiát – most éppen az LLM-rendszereket, az A.I.-t – egy dologra használunk a rendszer szintjén, mégpedig hogy tovább koncentráljuk a mára egyébként is morbid mértékben koncentrálódott tőkét.

Ebből van elege most már egyre többeknek, de kiemelt módon a fiatal, 35 év alatti generációknak. Az vesse rájuk az első követ, aki szerint ez nem érthető – mondanám, ha nem épp pár napja feszültem volna össze egy taxissal, aki bayerzsolti mélységekbe ragadtatta magát azon érvelésében, hogy mi a faszt nyávog itt mindenki, 150 millióért mennek a budapesti lakások, van pénz, ha meg nincs, hát akkor ki lehet menni dolgozni külföldre – sose volt ilyen jó. Mikor mondtam, hogy az én apám 11 éves koromtól külföldön dolgozik, hogy a tanulmányaimat meg a jobb anyagi körülményeket biztosítani tudja nekem és a húgomnak, és volt, hogy 5 évig nem találkoztunk, akkor a válasz az volt: “valamit valamiért”.

Na. Hát így. Szóval ő biztos rávetné azt a bizonyos követ a 22 éves, A.I. miatt állást nem találó pályakezdőre, aki szívesen lassítana a tempón, és aki úgy gondolja: ha önmagában a #slowlife nem elég valid, akkor legyen #tradwife. Vagy #alphamen?

Az alfának lenni mint megoldás, elsőre – meg másodjára is – elég visszataszítóan hangzik (nekem biztosan). Másrészt, minden izé nélkül, de nincs annál bétább dolog, mint arról tanulni, hogyan legyünk alfák. Hát még akkor, ha hozzávesszük, hogy a téma legkiemelkedőbb, legsikeresebb nagyágyúi az olyan kimondottan nőgyűlölő – és hát, kognitív kapacitás szintjén sem csúcsegyed – férfiak, mint Andrew Tate. Nem szeretnék itt elemzésekbe bocsátkozni erről az emberről, mindenki ítélje meg belátása szerint, hiszen tömérdek tartalom és magvas gondolat elérhető tőle a “zinternetten”.

Ami ennél fontosabb: biztosra veszem, hogy az ilyen Tate-féléket követő férfiak sokasága nem hülye és nem is egy agresszív állat – Tate maga mindkét fogalmat tökéletesen kimeríti. A követői többsége viszont, merem hinni, csak végtelenül talajvesztett, valószínűleg apafigura hiányával küzdő férfiak. Erre erősít rá számomra a The New Yorker cikke is, ahol a 3000 dolláros alpha boot camp résztvevői őszinte leveleket írnak az apjukhoz, mellette földön alszanak hálózsákban, párna nélkül, és nehéz farönköket cipelnek. Nem kétlem, hogy ez jót tesz nekik, mivel mindegy, hogyan szakadsz ki abból a világból, amelyből menekülnél, jógatáborokkal, világ körüli úttal vagy alphamen boot camppel, a hatás meglesz: amikor haza mész, kicsit kisimultabb leszel, kicsit talán bizakodóbb. Lehet, hogy valaki változtatni is tud néhány dolgon. De a világ, ami életre hívja az összes ilyen menekülési utat, nem szűnik meg körülötted.

Ami tehát a nők esetében a tradwife, az a férfiak esetében az alfa: menekülés a jelenből, menekülés az ittésmost kezelhetetlennek tűnő kihívásai elől. És ahogy a legtöbb nő nem lesz “tradwife”, úgy a legtöbb férfi nem lesz “alfa”. Mert nem is ez a lényeg.

Ez nem a genderről szól, hanem a fantázia, illetve a megértés irányításáról: ha azt érzed, hogy valami kurvára nem oké a világban, de nem nagyon tudnád megfogalmazni, hogy pontosan mi az, akkor csak idő kérdése, hogy megjelenjenek a leggátlástalanabb, leghangosabb, legszélsőségesebb figurák és elirányítsák a megfejtéseidet és csatornázzák a frusztrációdat. Pláne, ha még elég fiatal vagy, és nem sokat tapasztaltál – pláne, ha a Covid-lezárások miatt a legfontosabb szocializációs évek estek ki az életedből.

Az #alfa és a #tradwife persze a legtöbbek számára csak képzeletvilágok maradnak. Ennek hátulütője, hogy esetleg a jelenből kivonódik a potenciális cselekvés képessége, illetve az ehhez szükséges energia. Arról már írtam, hogy a képzelet, illetve a kitörés az “úgysem lehet máskéntből” mennyire fontos lenne. Sajnos ezek a #-mozgalmak arra jók, hogy a képzeletet megragadják, de valós változtatási potenciállal nem rendelkeznek, így csak a frusztrációt erősítik – meg a szakadékokat random csoportok között. Ezek a szerepek ábrándok maradnak – a tettek és a valóság megváltoztatásának képessége nélkül. Ez az igazi gond velük.

Őszintén szólva nekem azért mégis nagyon megnyugtató a King’s College London eredménye, mert azt mutatja, hogy a fiatal nők is átlátnak a szitán: nem idealizálják a múltat, egyszerűen csak nem akarnak megőrülni a jelenben. Érhető.