Egy keskeny szerpentinen 100-zal tépek

Niki vagyok, 38, "tudatosan gyerektelen"

30 éves voltam, amikor először kezdett valamiféle “coming out”-hoz hasonlítani az egész “tudatos gyerektelenség” felvállalása. Addig is mondogattam – tulajdonképpen gyerekkoromtól –, illetve a barátaim és a családom tudták, meg ha szóba került nagyobb társaságban, akkor sem titkoltam. Nem mondom, hogy nem váltottam ki olykor megütközést (dehát az anya… a nő… a gyerek… a nő… a természet), de egészen addig, amíg a bűvös 3. X nem jött el, senki nem vett igazán komolyan: ó, majd meggondolod még, ó, én is 28 évesen kezdtem el érezni, ó, majd a hormonjaid közbeszólnak, ó, majd a biológiai órád úgyis jelez, ó, majd találkozol a megfelelő apával, ó, majd amikor látod a többi kisbabát.

Nemcsak mások nem vették igazán komolyan, de számomra is egészen más volt kimondani 30 előtt – mivel akkor még egy másik valóság vett körül. Egy félig-meddig gyerekvalóság, olyan világ, ahol szinte senki nem szülő.

30 körül kezdtem el fölfogni ennek a választásnak a súlyát. Minden választás egyben valaminek a nem-választása; tudatosult bennem, hogy a válaszutam más felé visz, mint amerre a többség tart. Éreztem, hogy egyszeriben kisebbség lettem és leszek, innentől életem végéig. Ez nem ingatott meg, de mindenképp furcsa érzés volt pár évig ebben a tudatban fürdőzni. A világom tehát megváltozik így is, úgy is.

A legközelebbi barátaim közül is többen szülők lettek, már jó pár éve. Átalakultak – de megmaradtak – a barátságok. A nagyon közeli, szeretett barátaim egy másik része nagyon szeretne babát, de eddig még sajnos nem született meg. Vannak olyan nők, akik szeretnének gyereket, csak épp még nincs meg a megfelelő társ. Vannak, akik örökbe szeretnének fogadni, de, finoman szólva, ez is egy embert próbáló procedúra. Vannak, akiknek megadatott egy vagy több gyerek, de közben a házasság tönkrement, elváltak és borzasztó nehéz egybetartani a mindennapokat. (Még olyan szuper újságíró is van, aki erről ír: Laborczi Dóra) Kinek-kinek a maga csomagja. Engem mindegyik érdekel.

Annyi viszont biztos, hogy ez a téma őrületesen érzékeny, rengeteg fájdalom van vagy lehet benne, és irtó könnyű belegázolni más lelkébe, amíg a saját döntésedet magyarázod vagy a saját gondjaidat ecseteled. Pár éve egy magyar értelmiségi-celeb nő nyomtatott sorait olvastam egy női(!) magazinban. Azt írta le, hogy ő nem is érti azokat a nőket, akik erről a csodáról önként lemondanak és nem akarnak anyák lenni – a nemzet kultúrális-zenecsinálója, Ákos is megirigyelhette volna ezeket a sorokat. Amúgy ez a nő maga a megtestesült szivárvány, mindenkivel végtelenül toleráns és megértő – kivéve azzal, úgy látszik, aki nem vállal gyereket.

Jó, persze ő csak egy enyhe tavaszi szellő ahhoz a hurrikánhoz képest, amit a kormány művelt egy időben a gyerekvállalás ösztönzése ügyében.

Ilyenkor persze az ember egója igyekszik összetartani magát – védekezik, magyarázkodik, visszatámad vagy bepáncélozódik. És itt kezdődik valahol a nagy truváj, azt hiszem. Hogy ne egy csípőből tüzelés, “elmész a jó…” legyen a válasz, de ne is egy sebzett magunkba zuhanás, ami évek alatt csendes emberundorhoz vezet.

Legyen bármekkora tapló a megszólaló, ha túltolod az élces hangnemet a válaszban, garantált, hogy te is meg fogsz bántani más embereket, persze sokszor teljesen akaratlanul, ebből kifolyólag pedig végső soron önmagadat is tovább bántod, az önképed is sérül. Nagyon nehéz a dolog, úgy látom. Ezért is tartózkodtam én sokáig ennek a témának a nyilvános tárgyalásától, mert bármilyen lassú próbálok lenni, tényleg olyan érzés kicsit, mintha százzal mennék egy keskeny szerpentinen. Folyamatosan lassítani kell, mert nagyon könnyű elszállni, és onnan már nincs visszaút, vagy nagyon nehéz.

Meg úgy is voltam vele, hogy nem nagy dolog – mert mindig is voltak “vénlányok”, meg gyerektelen nők – önként vagy kényszerből, ki tudja, de hogy voltak, az biztos. Voltak apácák is, illetve női szerzetesek (igen, a hivatalos, vagy inkább elhivatott spirituális út az például szentesíti a gyerektelenséget, talán erről is fogok írni hosszabban).

Meg arra is gondoltam, hogy előbb-utóbb jön majd valaki, aki mégis fog erről beszélni, és akkor jó lesz, be lesz tömve a hiány a kis magyar valóságunkban is. Eddig csak angol nyelven hallottam vagy olvastam a tudatos gyerektelenségről bármit is, és őszinte leszek: nem voltam elragadtatva. Pont azért, mert támadó vagy arrogáns vagy unott és flegma stílusú “csakazértis” (vagy inkább “csakazértsem”) kommunikáció volt szinte mindegyik.

Nem baj, legyen, de nem akarom, hogy minden tudatos gyerektelent ezekkel a hangokkal azonosítsanak.

Én nem mélyíteni, hanem betemetni szeretném az árkokat.

Mert nem tudom, hogy mennyien, de vagyunk jó páran itthon is – csak itt, érthető okokból, senki nem mer erről beszélni (nem úgy, mint külföldre költözött barátnőim környezetében), mert úgy tűnik, hogy a gyerek- és anyukapropaganda jól belesulykolta a fejekbe, vagy a közért levegőjébe, hogy aki nem szül, az “önző”. Erről sokat fogok írni, próbálok nyugodtan és nem megbántva senkit, de körülnézve a világban, ez tényleg a legsúlyosabb és legsértőbb vádpont.

Szóval, akkor mondom: Niki vagyok, 38 éves és nem tervezek gyereket a világra hozni.

• De akkor mégis mit kezdek az életemmel?

• Ki fog rólam gondoskodni, amikor öreg leszek?

• Kire hagyom a hatalmas, addig felhalmozott vagyonomat?

• Miért utálom a gyerekeket és enném meg őket reggelire, mint a Vasorrú Bába?

• Mi a bajom egyáltalán, hogy ilyen természetellenesen működöm?

• Miért nem bírom felfogni, hogy a gyerek az élet egyetlen értelme?

• Nem érzem-e borzasztóan magam azért, mert a nyugdíjrendszer koporsójába egy újabb szöget verek be?

Ilyesmi kérdésekre szeretnék választ adni majd. Úgy, hogy közben hangsúlyozom, nekem tényleg teljesen oké minden más választás. Ha szeretnétek – én nagyon örülnék neki –, küldjetek még ilyen vált vagy valós kérdéseket, és egy-egy cikkben vagy bekezdésben igyekszem megválaszolni. Lehet, hogy képzelt interjúkat fogok készíteni, ezekben szintén szívesen használnám a kérdéseiteket is. :)

Illetve, mivel ez részemről egy nagy elhatározás, amit görgetek magam előtt egy ideje, köszi, ha adtok pozitív megerősítést arra nézvést, hogy szívesen olvasnátok erről a témáról a jobbára szubjektív tolmácsolásomban.:) BUÉK majd!