Ez a kettős mérce pontosan azt a strukturális hibát mutatja meg, amit szerintem a jelenlegi szerzői jogi és kiadói rendszer nem tud kezelni: nincs olyan mechanizmus, ami mikroszinten, automatikusan és ellenőrizhetően elszámolna azzal, hogy egy adott szöveg kinek a szellemi termékéből, milyen mértékben építkezik – legyen szó egy LLM tréningjéről vagy egy egyetemi hallgató idézetéről.
A nagy kiadók pontosan azért engedhetik meg maguknak, hogy 50-80 ezer forintos könyvekkel zárják el a tudást, mert a jelenlegi modellben a „hozzáférés” és a „fizetés” csak egyetlen, monolitikus kapun (a teljes ár kifizetésén) keresztül lehetséges. Nincs se részleges, se használatarányos elszámolás. Nem véletlen, hogy egyre több kiadói és akadémiai kísérlet fut olyan blokklánc-alapú tartalom-provenancia és mikrofizetési rendszerekkel, amik pontosan ezt próbálják megoldani: nyomon követhetővé és automatikusan elszámolhatóvá tenni, hogy egy mű mikor, hol és milyen mértékben kerül felhasználásra – AI-tréning esetén is.
Ha ez működne, a Meta-ügyben felmerülő kérdés „ki fizet a forrásért, és mennyit” nem jogi huzavona, hanem egy transzparens, on-chain auditálható tranzakció tárgya lehetne. A „tudáshoz való hozzáférés” nagy ígérete szerintem nem a hozzáférés ingyenessé tételén múlik, hanem azon, hogy a hozzáférés és az elszámolás szétválasztható legyen egymástól – ez pedig infrastruktúra kérdése, nem erkölcsi. Jelenleg a tudáshoz/tartalomhoz való hozzáférés és a fizetés egybe van zárva egyetlen, bináris eseménybe: vagy megveszed a teljes könyvet/cikket/előfizetést, vagy nem férsz hozzá semmihez. Nincs középút! A Rendszer mintha csak strukturálisan arra kényszerítene, hogy valamiért vagy túlfizess, vagy pedig nemes egyszerűséggel lopj.
Legjobb lenne ha a hozzáférés (tudsz-e olvasni/felhasználni valamit) és az elszámolás (mennyit és kinek fizetsz érte) két külön réteg lenne, amiket egy köztes, automatizált mechanizmus kötne össze – nem az olvasó/felhasználó kézi döntése minden egyes alkalommal. A blokklánc struktúrákban pont az ezt megvalósító három elem egyébként létezik ; 1. Tartalom-azonosítás és -provenancia 2. Mikrofizetési infrastruktúra 3. Programozható licencfeltételek (smart contract avagy magyarul okos szerződés).
Ha ez a réteg létezne, a „fair use vagy lopás” jogi vita okafogyottá válhatna – nem azért, mert megváltozna az erkölcsi kérdés, hanem mert a felhasználás ténye és mértéke automatikusan mérhető és elszámolható lenne, ahogy mondjuk itthon a szekrényemben lévő villanyóra. No de kedves Niki, ez csak az én meglátásom, s mint tudod az én szakszövegeim kevesen tudják feldolgozni 😉Örülök, hogy olvashattam ezt a cikked, nagyon tetszett.
Es meg egy aggály jutott eszembe: amit írsz, az önmagában nem oldja meg azt a visszásságot sem, hogy a közvetítő platformok egyre nagyobb részét húzzák be a pénznek, egyre kisebb jut a valódi szerzőknek. Ezt én sem hoztam be a cikkben – de pl. magyar szerzők is egy könyv árának kb. 7-8%-át kapják meg, ez nevetséges. Tehát alapból nem csak az a gond, hogy drága egy könyv, hanem hogy ebből a drágaságból a szerző alig lát valamit...
Igazad van Niki! Pontosan ez az a rés, amit az előző megjegyzéseink nem fedtek le.
A felvetésed jogos, úgyhogy megpróbálok adni rá egy adekvát, remélhetőleg informatív választ – ha valahol túl szakzsargonos leszek, szólj, egyébként meg ott a Kripto Lexikonom, azt pont ilyenkor szoktam ajánlani ;)
Fontos szétválasztani két problémát, mert más-más eszköz kell rájuk. Az egyik a mérés (ki mennyit használt fel egy műből) – erre tényleg jó a provenancia-réteg, amit korábban említettem. A másik viszont az, amit Te írsz: az elosztás, azaz hogy a bejövő pénzből ki mennyit tart meg?!
Erre a provenancia önmagában nem válasz, mert a kiadó simán beépítheti magát „transzparens" közvetítőként is, és viheti ugyanazt a 92-93%-ot! Ami erre viszont tényleg létező, működő blokklánc-eszköz, azok az úgynevezett programozható jövedelem-megosztó szerződések. Ilyen például a Splits protokoll, ami onchain fut, auditált, nulla protokolldíjjal működik, és eddig 250 millió dollár feletti összeget osztott szét felhasználók között (csak azért fejezem ki magam USD-ben, mert az emberiség egy dinnye, s képtelen elszakadni attól a haldokló pöcegödörtől ami a FIAT). Ezekkel egy mű bevétele automatikusan, azonnal és megváltoztathatatlan arányban oszlik meg a szereplők között, a szerző százaléka nem egy évekre aláírt, utólag alig auditálható kiadói szerződésben van elrejtve, hanem a szerződés kódjában van rögzítve, és bárki ellenőrizheti.
A licencelési oldalon is vannak kísérletek – korábban pl. a Story Protocol pont azt próbálta megoldani, hogy a szerző kiadó nélkül is programozható licencet adjon ki a művére, derivatív felhasználás (fordítás, adaptáció) esetén is visszafolyó díjjal. Érdemes hozzátenni: ez a projekt idén jelentősen átalakult, ma már inkább AI-tréningadatok licencelésére fókuszál, nem annyira a klasszikus szerzői IP-re (Intellectual Property, szellemi tulajdon) – ez is jól mutatja, hogy ez a terület még korai, kísérletező fázisban van, nem lezárt megoldás.
Szóval ez nem oldja meg azt, hogy a kiadóknak van disztribúciós és marketing-értéke, amiért jogosan kérhetnek részesedést, ellenben azt megoldja, hogy ez a részesedés látható, rögzített és utólag ne legyen módosítható! Szerintem ez már valódi elmozdulás a mostani, gyakorlatilag fekete-dobozos elszámolástól.
Bár nyilván tudod, olyan témákban fejtjük ki nézeteinket, a megjegyzéseinkkel, amelyek meglehetősen gyorsan amortizálódnak, hisz a technológia igen gyorsan fejlődik, így az adekvát válaszok tárháza is módosul.
Köszi, ez egy érdekes megközelítés! Bizonyos típusú tartalmakkal és formátumokkal el tudom képzelni, hogy talán működhet, de pl. egy filozófia műfajú monográfiával nem lenne egyszerű a szétdarabolás és mérhetővé tétel. Most legalábbis így első olvasásra ezt gondolom.:) De elgondolkodtató.
Ez a kettős mérce pontosan azt a strukturális hibát mutatja meg, amit szerintem a jelenlegi szerzői jogi és kiadói rendszer nem tud kezelni: nincs olyan mechanizmus, ami mikroszinten, automatikusan és ellenőrizhetően elszámolna azzal, hogy egy adott szöveg kinek a szellemi termékéből, milyen mértékben építkezik – legyen szó egy LLM tréningjéről vagy egy egyetemi hallgató idézetéről.
A nagy kiadók pontosan azért engedhetik meg maguknak, hogy 50-80 ezer forintos könyvekkel zárják el a tudást, mert a jelenlegi modellben a „hozzáférés” és a „fizetés” csak egyetlen, monolitikus kapun (a teljes ár kifizetésén) keresztül lehetséges. Nincs se részleges, se használatarányos elszámolás. Nem véletlen, hogy egyre több kiadói és akadémiai kísérlet fut olyan blokklánc-alapú tartalom-provenancia és mikrofizetési rendszerekkel, amik pontosan ezt próbálják megoldani: nyomon követhetővé és automatikusan elszámolhatóvá tenni, hogy egy mű mikor, hol és milyen mértékben kerül felhasználásra – AI-tréning esetén is.
Ha ez működne, a Meta-ügyben felmerülő kérdés „ki fizet a forrásért, és mennyit” nem jogi huzavona, hanem egy transzparens, on-chain auditálható tranzakció tárgya lehetne. A „tudáshoz való hozzáférés” nagy ígérete szerintem nem a hozzáférés ingyenessé tételén múlik, hanem azon, hogy a hozzáférés és az elszámolás szétválasztható legyen egymástól – ez pedig infrastruktúra kérdése, nem erkölcsi. Jelenleg a tudáshoz/tartalomhoz való hozzáférés és a fizetés egybe van zárva egyetlen, bináris eseménybe: vagy megveszed a teljes könyvet/cikket/előfizetést, vagy nem férsz hozzá semmihez. Nincs középút! A Rendszer mintha csak strukturálisan arra kényszerítene, hogy valamiért vagy túlfizess, vagy pedig nemes egyszerűséggel lopj.
Legjobb lenne ha a hozzáférés (tudsz-e olvasni/felhasználni valamit) és az elszámolás (mennyit és kinek fizetsz érte) két külön réteg lenne, amiket egy köztes, automatizált mechanizmus kötne össze – nem az olvasó/felhasználó kézi döntése minden egyes alkalommal. A blokklánc struktúrákban pont az ezt megvalósító három elem egyébként létezik ; 1. Tartalom-azonosítás és -provenancia 2. Mikrofizetési infrastruktúra 3. Programozható licencfeltételek (smart contract avagy magyarul okos szerződés).
Ha ez a réteg létezne, a „fair use vagy lopás” jogi vita okafogyottá válhatna – nem azért, mert megváltozna az erkölcsi kérdés, hanem mert a felhasználás ténye és mértéke automatikusan mérhető és elszámolható lenne, ahogy mondjuk itthon a szekrényemben lévő villanyóra. No de kedves Niki, ez csak az én meglátásom, s mint tudod az én szakszövegeim kevesen tudják feldolgozni 😉Örülök, hogy olvashattam ezt a cikked, nagyon tetszett.
Es meg egy aggály jutott eszembe: amit írsz, az önmagában nem oldja meg azt a visszásságot sem, hogy a közvetítő platformok egyre nagyobb részét húzzák be a pénznek, egyre kisebb jut a valódi szerzőknek. Ezt én sem hoztam be a cikkben – de pl. magyar szerzők is egy könyv árának kb. 7-8%-át kapják meg, ez nevetséges. Tehát alapból nem csak az a gond, hogy drága egy könyv, hanem hogy ebből a drágaságból a szerző alig lát valamit...
Igazad van Niki! Pontosan ez az a rés, amit az előző megjegyzéseink nem fedtek le.
A felvetésed jogos, úgyhogy megpróbálok adni rá egy adekvát, remélhetőleg informatív választ – ha valahol túl szakzsargonos leszek, szólj, egyébként meg ott a Kripto Lexikonom, azt pont ilyenkor szoktam ajánlani ;)
Fontos szétválasztani két problémát, mert más-más eszköz kell rájuk. Az egyik a mérés (ki mennyit használt fel egy műből) – erre tényleg jó a provenancia-réteg, amit korábban említettem. A másik viszont az, amit Te írsz: az elosztás, azaz hogy a bejövő pénzből ki mennyit tart meg?!
Erre a provenancia önmagában nem válasz, mert a kiadó simán beépítheti magát „transzparens" közvetítőként is, és viheti ugyanazt a 92-93%-ot! Ami erre viszont tényleg létező, működő blokklánc-eszköz, azok az úgynevezett programozható jövedelem-megosztó szerződések. Ilyen például a Splits protokoll, ami onchain fut, auditált, nulla protokolldíjjal működik, és eddig 250 millió dollár feletti összeget osztott szét felhasználók között (csak azért fejezem ki magam USD-ben, mert az emberiség egy dinnye, s képtelen elszakadni attól a haldokló pöcegödörtől ami a FIAT). Ezekkel egy mű bevétele automatikusan, azonnal és megváltoztathatatlan arányban oszlik meg a szereplők között, a szerző százaléka nem egy évekre aláírt, utólag alig auditálható kiadói szerződésben van elrejtve, hanem a szerződés kódjában van rögzítve, és bárki ellenőrizheti.
A licencelési oldalon is vannak kísérletek – korábban pl. a Story Protocol pont azt próbálta megoldani, hogy a szerző kiadó nélkül is programozható licencet adjon ki a művére, derivatív felhasználás (fordítás, adaptáció) esetén is visszafolyó díjjal. Érdemes hozzátenni: ez a projekt idén jelentősen átalakult, ma már inkább AI-tréningadatok licencelésére fókuszál, nem annyira a klasszikus szerzői IP-re (Intellectual Property, szellemi tulajdon) – ez is jól mutatja, hogy ez a terület még korai, kísérletező fázisban van, nem lezárt megoldás.
Szóval ez nem oldja meg azt, hogy a kiadóknak van disztribúciós és marketing-értéke, amiért jogosan kérhetnek részesedést, ellenben azt megoldja, hogy ez a részesedés látható, rögzített és utólag ne legyen módosítható! Szerintem ez már valódi elmozdulás a mostani, gyakorlatilag fekete-dobozos elszámolástól.
Bár nyilván tudod, olyan témákban fejtjük ki nézeteinket, a megjegyzéseinkkel, amelyek meglehetősen gyorsan amortizálódnak, hisz a technológia igen gyorsan fejlődik, így az adekvát válaszok tárháza is módosul.
Köszi, ez egy érdekes megközelítés! Bizonyos típusú tartalmakkal és formátumokkal el tudom képzelni, hogy talán működhet, de pl. egy filozófia műfajú monográfiával nem lenne egyszerű a szétdarabolás és mérhetővé tétel. Most legalábbis így első olvasásra ezt gondolom.:) De elgondolkodtató.