Szellemi tulajdont lopni bűncselekmény. A torrent oldalakra felkerült, jogvédett tartalmakhoz való ingyenes hozzáférés lopás – bűncselekmény. Nem kevés kampánypénzbe került ezt megérttetni emberekkel – és jogilag, illetve méltányossági szempontból mindig is vitatott tétel volt egyébként. A közelmúltban viszont még inkább az lett: úgy tűnik, hogy neked és nekem még mindig tiltott gyümölcs a LibGen meg az Anna’s Archive könyvtorrent oldalai, de az LLM-ek ugye nyugodtan lophatnak bármit, bárhonnan – “training data”. Ez lenne a tudáshoz való hozzáférés?
Amikor felvettek a CEU-ra (2012), akkor az első döbbenetet a könyvtár tartalma fölött éreztem (na jó, ez nem pont akkor volt, amikor fölvettek, mert előtte már speciális kutatói engedéllyel látogathattam a könyvtárat, de az még kicsit más volt). Frissen megjelent, ropogós tanulmánykötetek és monográfiák tömkelege, a legnívósabb akadémiai és egyetemi kiadóktól. Valahányszor elkezdtem keresni egy címet az adatbázis által megjelölt polcon, hatalmas FoMO-m lett: láttam egymás mellett sorakozni a releváns címekkel ellátott, érdekes megközelítéseket ígérő könyvgerinceket.
Nem ritka, hogy ezek a könyvek darabonként több száz amerikai dollárba kerülnek. Egyetlen könyv, 50–80 ezer forint.
Amíg van egy könyvtár, amelyik ezt megengedheti magának, addig nem olyan hatalmas a probléma, hiszen hozzá tud férni a kutató, hallgató. Ha viszont a könyvtárnak sincs pénze, akkor mindenki kénytelen 40-50 éves szakirodalmakat vagy méginkább elsődleges forrásokat, a “klasszikusokat” használni. Szóval esély sem volt igazából, hogy a kurrens társadalomtudományi állapotokba rendes betekintést nyerhess, ahhoz hozzászólhass, hiszen itt nem egy, hanem sok könyvbe kellene belenézned, amelyek darabja sem olcsó.
Az ELTE-n töltött években egyes szakdolgozatok írói – pl. én is – tanári kérvényekkel érkeztek a CEU könyvtárba, hogy a szegény közép-kelet-európai egyetemek hallgatói is hozzáférést nyerhessenek a csodálatos, méregdrága gyűjteményhez – meg persze a korlátlan Jstor és sok más fizetős folyóirat-adatbázishoz, amelyekre akkor a magyar egyetemi könyvtáraknak szintén nem futotta.
Volt egy tárgyam, a Médiajog 2. Itt találkoztam először a “tudáshoz való hozzáférés” kutatási területével és fogalmával. Ezen a területen az internet, a digitalizáció kulcs szerepet játszott/ játszhatott volna. Az internet hőskorában a nagy ígéret éppen a decentralizáltság és a demokratizálódó tudáshoz való hozzáférés volt. Sajnos ezt megette reggelire a világ folyása – a ráépülő cégek és idővel gigacégek profittörekvése – meg persze azok a folyamatok, amelyek a tudás régi intézményeit is bekebelezték, és nem jelentősebb, hanem jelentéktelenebb irányokba forgatták el a működésüket.
Se nem decentralizált, se nem demokratikus
A nagy egyetemi, akadémiai kiadók kötetei (Routledge, Columbia University Press, Oxford University Press stb.) a mai napig méregdrágák, a hozzáférés pedig végtelenül korlátozott. Hacsak, ugye, nem vagy hajlandó lopni – torrentezni. Na most: egy LLM nem fog neked tippeket adni aktuális torrent oldalakhoz, mondva, hogy ez lopás lenne a részedről, tehát az ő szabályzata tiltja, hogy segítsen.
És akkor vessük ezt össze azzal, hogy 2025 februárjában egy kaliforniai bíróságon folyó perben belső e-maileket hoztak nyilvánosságra, amelyek szerint a Meta szerzői jogvédett műveken tanította AI-modelljeit (jajj, de meglepő!). Az e-mailek tanúsága szerint a Meta több mint 81 terabájt adatot töltött le az Anna's Archive torrentjein keresztül, a korábban a LibGenből letöltött adatok mellett. A perben a felperesek azt állították, hogy Mark Zuckerberg vezérigazgató személyesen engedélyezte az árnyékkönyvtárak használatát. (Ne legyenek szerintem illúzióink azzal kapcsolatban, hogy ezt a lépést nem csak a Meta húzta).
A vállalat egyébként azzal érvelt, hogy a szerzői jogvédett adatok AI-betanításhoz való felhasználása méltányos használatnak (fair use) minősül.
Érdekes. Szóval a dollárbilliárdos vállalatoknak szerzői joggal védett szellemi terméket lopni, majd azt a saját feketedoboz-algoritmusuk szerint a számomra és több milliárd ember számára előértelmezni, illetve pénzért tovább adni, az “fair use”. Ezzel szemben nekem, a saját emberi agyamnak az elsődleges forráshoz, azaz az emberi szellem termékéhez közvetlenül hozzáférni, az már visszaélés, illetve lopás. Hát, így történt, hogy ma nem olvashatjátok azt, amiről eredetileg szerettem volna írni, csak azt, hogy miért várat magára a téma.
Korábbi cikk a témában




Ez a kettős mérce pontosan azt a strukturális hibát mutatja meg, amit szerintem a jelenlegi szerzői jogi és kiadói rendszer nem tud kezelni: nincs olyan mechanizmus, ami mikroszinten, automatikusan és ellenőrizhetően elszámolna azzal, hogy egy adott szöveg kinek a szellemi termékéből, milyen mértékben építkezik – legyen szó egy LLM tréningjéről vagy egy egyetemi hallgató idézetéről.
A nagy kiadók pontosan azért engedhetik meg maguknak, hogy 50-80 ezer forintos könyvekkel zárják el a tudást, mert a jelenlegi modellben a „hozzáférés” és a „fizetés” csak egyetlen, monolitikus kapun (a teljes ár kifizetésén) keresztül lehetséges. Nincs se részleges, se használatarányos elszámolás. Nem véletlen, hogy egyre több kiadói és akadémiai kísérlet fut olyan blokklánc-alapú tartalom-provenancia és mikrofizetési rendszerekkel, amik pontosan ezt próbálják megoldani: nyomon követhetővé és automatikusan elszámolhatóvá tenni, hogy egy mű mikor, hol és milyen mértékben kerül felhasználásra – AI-tréning esetén is.
Ha ez működne, a Meta-ügyben felmerülő kérdés „ki fizet a forrásért, és mennyit” nem jogi huzavona, hanem egy transzparens, on-chain auditálható tranzakció tárgya lehetne. A „tudáshoz való hozzáférés” nagy ígérete szerintem nem a hozzáférés ingyenessé tételén múlik, hanem azon, hogy a hozzáférés és az elszámolás szétválasztható legyen egymástól – ez pedig infrastruktúra kérdése, nem erkölcsi. Jelenleg a tudáshoz/tartalomhoz való hozzáférés és a fizetés egybe van zárva egyetlen, bináris eseménybe: vagy megveszed a teljes könyvet/cikket/előfizetést, vagy nem férsz hozzá semmihez. Nincs középút! A Rendszer mintha csak strukturálisan arra kényszerítene, hogy valamiért vagy túlfizess, vagy pedig nemes egyszerűséggel lopj.
Legjobb lenne ha a hozzáférés (tudsz-e olvasni/felhasználni valamit) és az elszámolás (mennyit és kinek fizetsz érte) két külön réteg lenne, amiket egy köztes, automatizált mechanizmus kötne össze – nem az olvasó/felhasználó kézi döntése minden egyes alkalommal. A blokklánc struktúrákban pont az ezt megvalósító három elem egyébként létezik ; 1. Tartalom-azonosítás és -provenancia 2. Mikrofizetési infrastruktúra 3. Programozható licencfeltételek (smart contract avagy magyarul okos szerződés).
Ha ez a réteg létezne, a „fair use vagy lopás” jogi vita okafogyottá válhatna – nem azért, mert megváltozna az erkölcsi kérdés, hanem mert a felhasználás ténye és mértéke automatikusan mérhető és elszámolható lenne, ahogy mondjuk itthon a szekrényemben lévő villanyóra. No de kedves Niki, ez csak az én meglátásom, s mint tudod az én szakszövegeim kevesen tudják feldolgozni 😉Örülök, hogy olvashattam ezt a cikked, nagyon tetszett.