Nem az a kérdés, hogy korlátolt vagyok-e, hanem hogy tudok-e róla

“Ma este valami fontosat kell megtanulnod, Cornelius. Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig.” Az idézet Szepes Mária A vörös oroszlán c. könyvéből van. Számomra ez volt a könyv egyik fő üzenete: a saját és mások szükségszerű korlátoltsága, amelynek szimpla belátása is hosszadalmas belső munkával jár.

“Korlátolt.” Ez egy eltávolító szó arra, ha valakit együgyűnek, butának gondolunk. Pedig mind korlátoltak vagyunk, mert a gondolkodásunk korlátokba ütközik – ezek lehetnek tapasztalatokból hátramaradt érzések, meggyőződések, megértések, tanulások. Sokszor az oldja fel a korlátokat, ha az ember megtapasztal valamit és annak az ellenkezőjét is, ha az elszenvedőből elkövető lesz, vagy fordítva; vagy ha vágyik valamire, amit történetesen megkap, és rájön, hogy a megoldás mégsem ez a gondokra, rossz alapról nézett a problémára.

Persze a korlát feloldásához messze nem elég a tapasztalat, mert kell a megfigyelés és a belátás is. Ezek nélkül az elszenvedőből a világ legtermészetesebb módjaként válik elkövető. Automatizmus, determináció, ok-okozat lép életbe. Viszont minél inkább képesek vagyunk belátni és felismerni az aktuális korlátjainkat, annál kevésbé határozzák meg az életünket, a megélésünket. Én amúgy nem tudom ezt megcsinálni, csak retrospektíven, vagyis azt tudom, hogy régen mik voltak a legnagyobb korlátai a tudati szabadságomnak. Mondok egy példát.

Életemnek abban a 10-15 évvel ezelőtti szakaszában, amikor rengeteg feminista irodalmat és szakirodalmat olvastam, már – és ez nem túlzás – nem tudtam egy átlag filmet végignézni belső vagy külső őrjöngés nélkül.

Legalábbis azokat, amelyekben volt nő és/vagy férfi. (Szóval eléggé leszűkült a kör az állatos rajzfilmekre, de csak ha nem voltak gender szempontok alapján antropomorfizálva a szereplők.)

Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy valami olyan titkot tudok, amit senki nem lát, de mindenkinek ismernie kellene. Úgy gondoltam, hogy a világ sokkal jobb hely lehetne, ha mindenki tudná és értené olvasni ezeket a nem is annyira rejtett hatalmi dinamikákat (ma már tudom, hogy ez nincs így).

Ha saccolnom kellene, ez az állapot úgy 2-3 évig tartott, és éppen egy moziban hasított belém a vágy, hogy nagyon szeretném úgy látni ezt a filmet, ahogy a tele pofával röhögő csávó mellettem, mellette meg a minden bizonnyal zérókólát szürcsölő, visszafogottabban kuncogó csaja (ja, nem azért, én is tök sztereotip vagyok). Irigyeltem őket.

Ez tehát egy döntés volt a részemről. Mert vagy forradalmár leszek a feminizmus tekintetében és erre teszem fel az egész életemet, vagy meg kell találnom egy olyan szemüveget, amelyen át nem tűnik egy elviselhetetlen, pokoli helynek az egész világ és benne a mindenhonnan leselkedő popkultúra (mókás, akkoriban még biztos használtam volna a “heteronormatív popkultúra” szókapcsolatot). Nyilván maradtak nyomok, és ezt kicsit sem bánom, mert már nem azonosulok ezzel a szemlélettel. Ez is csak egy a sok közül, ami olykor a többi fölé kerül.

Ma is görcsbe rándul a gyomrom például bizonyos típusú férfiak gesztusaitól vagy a szervezett, rendszerszinten működő szexuális visszaélések ránk ömlő híráradatától. De leginkább attól, ahogy a gyerekekkel bánnak felnőtt emberek.

Azóta is kísértenek Pintér Sándor 2011-es szavai, miszerint “Magyarországon nincs gyermekprostitúció”. Mindenki tudta, hogy van, hiszen az amszterdami és zürichi vöröslámpás negyedek tele voltak hamis-útleveles, nyírségi és borsodi kiskorúakkal – többet tudtunk akkor a külföldre került gyerekekről, mint akikkel itthon, országhatáron belül bántak el. Mára persze ez megváltozott.

Szóval igen, ha ezekre gondolok, akkor sajnos nem nagyon tudom jól kezelni, ugyanúgy őrjöngök és hisztériázok belül, mint régen. Ez is egy korlát, az érzelmi válasz, és ha felszámolni nem is sikerült még, legalább már tudok róla. Legalább már tudom, hogy kifejezetten nehéz uralnom az érzéseimet, a dühömet, és hogy a hisztéria, a düh vagy az érvekkel gyilkolás ritkán segít meg bármilyen ügyet vagy csoportot.

Azóta azt is összeraktam, hogy ha nem olvasok semmit, a világ akkor is gondoskodik a korlátjaim kialakításáról vagy megerősítéséről. Jó példák a mostani kormánypártnak a hergelés-uszítás és félelemkeltés-hiszterizálás alapmotívumai köré épített mindenkori kommunikációs kampányai. Csak ki kell lépni az utcára, és arcon üt (adom a Loupe plakátmentesítő kezdeményezését). Valamennyi felelőssége szerintem azoknak is van, akikre ez a csapda hosszú éveken át képes hatni, és folyamatos elragadtatásban élik a mindennapjaikat, akik tökéletes okozatai az aljadék kampánynak. De a fő felelősség azoké a politikusoké és kommunikációs szakembereké, akik az ösztönlényt szólítják meg mindenkiben.

Éppen a hetekben eltávozott György Pétertől hallottam először egy egyetemi órán, hogy nincs ideológiamentes oktatás.

Talán triviálisnak tűnik ma, de nekem ez akkor, 15-20 éve egy nagy felismerés volt, tényleg. Ezeket a felismeréseket köszönöm neki. A “semleges” történetírás, az “objektív” tájékoztatás sem létezik. És az egyéni korlátoltsághoz hasonlóan ugyanúgy elmondható, hogy minél kevésbé gondolja magát valaki semlegesnek, a világ objektív és ideológiamentes ismerőjének, annál jobb. (A nem-semleges, nem-objektív az persze nem egyenlő az őrjöngéssel, mindössze annak tisztánlátásával, hogy miből erednek az érveim és a látásmódom. A gondolkodó lét talán abban is áll, hogy erről illik tudni, illik reflektálni a saját gondolati megalapozottságunkra és tapasztalatainkra.)

Az "objektív igazság" után: újratervezés

Szóval összességében nemcsak arról van szó, hogy a tudományos megismerésnek nincs objektív módszertana és igazsága, mint ahogy a fenti cikkemben írtam erről, hanem hogy ha lenne, ha egyszer valahogy bevillanna valamiről az objektív igazság, a befogadói oldal korlátoltsága akkor is szubjektívvé torzítaná azt.