Szeretjük a rekordokat
Az egyik kedvenc angol szavam a „bubbly”. Nem a szóalakja vagy a kiejtése – bár ezek sem utolsók –, hanem a jelentése. Néha szeretnék ebben a tavaszi frissességű jelzőben fürdőzni, de legalábbis megmártózni, főleg így a nyár derekán, egy egyelőre végeláthatatlan újabb hőhullám előtt. Reggel nézem az egyébként tíznapos távlatban tökéletesen megbízhatatlan, de annál ambiciózusabban próbálkozó Accuweather előrejelzését (amúgy ha tudjuk, hogy néhány napnál előrébb nem lehet időjárást előrejelezni, illetve a valószínűségek elég bénák, akkor miért kell ezt erőltetni?). Tegnapi adatok szerint még a jövő péntek hozott valamiféle lehűlést (csak 31 fok, éjjel 23), ma már a jövő szombat is felülről paskolgatja a 35-öt. De ez még változhat. Csapadék a kanyarban sincs. Rekord mélyen a Duna.
Júliusban a bolygó repterei, ha minden igaz, „all time high” légiforgalmat bonyolítottak. Közben itt a szintén rekordnak ígérkező magyarországi energiafelhasználás – a sok esetben talán életmentő klímahasználat miatt – egy melegvizű Dunával hűtött atomreaktortól való kitettséggel. Szeretjük a rekordokat.
Hogy legyen, mi legyen? Nem irigylem a döntéshozó politikusok dilemmáit egy trópusi éjszakákkal terhelt két hetes hőségidőszak küszöbén. Emlékszem, amikor gyerek voltam, tehát kb. 30 éve, a 30 fok már kánikula volt – egyszer a kertben labdáztam késő délután, a nap szinte derékszögben tűzött a hőmérőre, már órák óta ostromolták a sugarak, az akkor mutatott 37 fokot. Ma, amikor reggel 8-kor végzek a futással, a Monspart Sarolta futókör végén elhelyezett nagy, digitális hőmérő gyakran már 24 fok körül jár. Árnyékban. A telefonom szerint ilyenkor még csak 20-21 fok van Budapesten (nyilván nem a város közepén vannak a mérési pontok). Ha a Margitszigeten 24 fok van 8-kor árnyékban, mennyi lehet a Dob vagy a Dohány utcában?
Érdekes, hogy mégsem vagyok már klímaszorongó. Vagy ha igen, akkor maximum egy „bubbly” klímaszorongó. Voltak rosszabb időszakok – nálam a klímaszorongás nem korlátozódott a nyári időszakra –, de pár év alatt sikerült elfogadnom, hogy ez van – és hogy ez lesz. A kétségbeesésből kíváncsiság lett, a dühből elfogadás. Pozitívabban is látom az esélyeket, mert látom, hogy sokak számára éppen most kezd kétségbeejtőn kirajzolódni a valóság, mint sárga gabonakörök a már május végén szárazra száradt monokultúrás földeken. Nem vidám felismerések ezek, és sajnálom, hogy ezen keresztül kell menniük, de ha ezt sikerül cselekvéssé konvertálni, az maga az esély.

