Élet, megélhetés, munka – 2025.

Élünk, hogy dolgozzunk vagy dolgozzunk, hogy éljünk? Egyik sem?

Ratzingert és Habermast ígértem a szabadelvű állam morális alapjairól. De egy költözéssel és bútorbeszerzéssel¹ teli hónap után ez nem megy. Valahányszor kézbe vettem esténként a vonatkozó irodalmat, rájöttem, hogy jelenleg már-már méltatlan mentális vergődést okoz a jelentések összerakása, szóval kénytelen leszek tolni a témát. Egyszer jön majd az is.

Most viszont inkább egy másik, sokkal könnyedebb témáról írok, ami az elmúlt években az én életemben is központi szerepet játszott, az elmúlt hetekben pedig különböző megközelítések és történetek formájában újra megtalált: a munkáról.

Mit lehet mondani a munkáról 2025-ben? Három dolgot biztosan:

1. A kapitalizmus új, megélhetésről alkotott narratívái átszövik a popkultúrát, új szerepmodelleket, értékrendet és életpályát állítva az emberek elé.

2. A munkák nagy része semmilyen jogos emberi igényt nem elégít ki – sokan csak azért dolgoznak, mert a megélhetésükhöz elengedhetetlen. A munka mint hivatás gondolata a 21. században már-már idealizmus.

3. A munka és az élet az előző pontból fakadóan folyamatos konfliktusban van – ezért lett szükség az olyan új fogalomalkotásokra, mint a “munka-magánélet egyensúly”.

1. Új narratíva: meritokrácia helyett önérdekérvényesítő techbilliárdos

Még mindig el van adva az a minden bizonnyal sokak lelkét megnyomorító illúzió, hogy bárki bármi lehet ebben a világban, ha eleget tesz érte. Az örök elégedetlenség szítása, méreg. Ma mégis másnak tűnik ez az alapvetően kapitalista ígéret, mint a 90-es években (ami még sokkal közelebb állt a weberi protestáns etika felfogásához). A mai “ígéret” kevesebb idealizmust, több materializmust tartalmaz.

Régen “lehettél”, mondjuk, Nobel-díjas kutató, miniszterelnök vagy sikeres vállalkozó, az elmúlt 10 évben meg, mondjuk, unikornis startup alapítója vagy a passzív jövedelmeiből éldegélő bitcoin guru (összefoglaló néven: tech-milliárdos, annak a 10%-nak a tagja, aki birtokolja az erőforrások 90%-át; aki nyugdíjba vonul 28 évesen) .

Az elérni vágyott célokkal párhuzamosan az “odavezető út” is megváltozott. A protestáns etika jól ismert, hosszú távra építkező meritokratikus zöngéit a bármi áron való “önérdekérvényesítés”, az egyéni “gazdasági racionalitás” és az azonnal-akarás váltotta fel.

A “startupper” vagy a bitcoin guru popkulturális képe nem a keményen dolgozó, érdemes ember, hanem az erőszakosan előrenyomuló, hazugságoktól vissza nem rettenő (gondolhatunk itt a “fake it till you make it” szilícium-völgyi startup-szlogenre), pszichopátia jegyeit felmutató és mindezek mellett persze valóban munkamániás ember. A tech-sikerember.

Gondolhatunk az elmúlt évek popkulturális sikersorozataira, Elisabeth Holmes karakterére (The Dropout, 2022); a Spotify történetére (The Playlist, 2022); és a WeWork sztorira (WeCrashed, 2022).

Ezek mindegyike olyan világot mutat be, ahol a se embert, se istent nem néző célorientáltság “must have" feltétele a sikernek. Sőt, gyakran úgy tűnik, hogy valójában az egyetlen feltétele.

A “pitchelés” művészetét olyan világhódító licenszműsorok is viszik, mint a Cápák – a szegénylegény szerencsét próbál, s ha elég meggyőző, akkor a király megtámogatja egy kis pénzzel. Fontos viszont, hogy nem sokkal van nagyobb esélye egy startupnak a “seed” fázisból² a tech-billiárdos szintig eljutni, mint egy lehullott makktermésnek kifejlett tölgyfává (lásd: Peter Wohlleben: A fák titkos élete) vagy mint egy random gyereknek Nobel-díjas kutatóvá válni. És legalább annyi szerencsére is van hozzá szükség.

2. Az örök romantikusok még hivatást keresnek, de nem véletlen, hogy nehezen találják

A munkák nagy része semmilyen jogos emberi igényt nem elégít ki. Adam Smith és Karl Marx egyaránt megfogalmazta, hogy a hatékonyságnöveléssel, a munkafolyamatok felbontásával az elidegenedés elkerülhetetlen. Ez az egyik oka annak, hogy nem látjuk a munka értelmét, és végtelenül helyettesíthetőnek érezzük magunkat (és azok is vagyunk).

De nem csak a munkától van a 21. századi munkás (legyen szó irodai vagy szalagmunkásról) elidegenedve, hanem a munkaadótól is – mivel valójában azt sem tudjuk, mégis kinek dolgozunk;

nota bene, “cégeknek” nem lehet dolgozni, embereknek dolgozunk, még akkor is, ha nem tudjuk, kik ők.

A hivatások eszményképszerű (pop)kulturális reprezentációit bekebelezte a materialista korszellem, a hatékonyságnövelés-kényszer. A kétkezi munkát a 90-es évekbeli hollywoodi reprezentációkban sokszor már-már az iparművészettel egyenértékű tevékenységekként jelenítették meg: az asztalos vagy ács minőségi és természetes alapanyagokból csodaszép konyhákat, ágyakat, míves ajtókat készített.

A szellemi foglalkozások kreatív kihívásokkal teliek, élvezetesek voltak és jó megélhetést adnak. A női magazin szabadúszó cikkírója – heti egyetlen cikkének bevételeiből – manhatteni albérletben élt egyedül, és a helyi koktélbárokban tengette mindennapjait; értelmiségi megfelelője, a komoly újságíró pedig mindig oknyomozott – egyetlen érdekes ügyön hónapokig, akár évekig dolgozott, mígnem végül az évszázad botrányáról húzza le a leplet. A gimnáziumi és egyetemi tanár egyaránt végtelenül tiszteletreméltó és elhivatott, mint Julia Roberts a Mona Lisa mosolyában vagy Robin Williams a Holt költők társaságában.

A 90-es évek munkareprezentációiban egyaránt hivatásokat látunk. Ma innovátorokat. Ezek egymástól teljesen elütő karakterek és egészen eltérő értékrendet tükröznek.

Az oktatás válsága

A Mona Lisa mosolyának (2003) egyik első jelenetében a progresszív szellemű művészettörténet-tanár (Julia Roberts), aki új a bentlakásos elit lányiskolában, az alapozó kurzus első óráját próbálja magtartani. Elég hamar kiderül azonban, hogy nincs olyan betű a tankönyvben, amelyet a diákok még ne tanultak volna meg – önszorgalomból, unalomból, stréberségből, csak hogy vele kiszúrjanak, akármi. Mindenesetre nincs olyan műalkotás a félév anyagából, amely adatait és értelmezési keretét a diákok ne ismernék pontosan.

“Ha csak ennyi, akkor önállóan is tanulhatunk” – mondja az egyikőjük. Úgy érti: ha a tanár semmit nem tud hozzátenni ahhoz, ami a tankönyv betűiben le van írva, akkor nincs miért órára járni. Mi más ez, ha nem az oktatás eszményképe?

Ez a kép ma távolabb van a valóságtól, mint valaha. Ahogy a hivatásból és a több évtized alatt, lassan beérő, tiszteletteljes munkavállalóból startupper és bitcoin-guru lett, az egyetemek oktatói egymással versenyezve panaszkodnak hosszú cikkekben (pl. itt, Substacken) arról, hogy a hallgatóik az oktatás éveit mindössze egy tranzakcionális aktusként fogják föl, aminek a végén kapnak végre egy papírt, amivel kaphatnak egy “középosztálybeli” munkát és megélhetést. No ideals, just deals, ahogy a kortárs angol mondja.

De mi ebben a meglepő? Tökéletesen beleillik a munkáról és megélhetésről való felfogásunkba, az idealistából a materialistává vált világképbe.

A munka-magánélet egyensúly a 40 órás munkahét modelljével lehetetlen küldetés

Habár a munka világa főleg a munkavégzés helye, némiképp változott a covid óta, a vállalatok egyre inkább kezdik visszakövetelni az irodai munkavégzést, a 40 órás munkahét pedig még mindig a leginkább bevett modell.

Napi 8 óra, plusz ebédszünet, plusz 1 vagy akár 2 óra ingázás, utazás. 10-11 óra csak a munkál szól, kapásból. Emellett a “magánéletbe” minden egyébnek bele kellene férnie:

a) a családnak (a kutyasétáltatáson és a gyerekért az oviba utakon túl is),

b) a testmozgásnak (mivel egyébként túl sokan vannak tömegközlekedésre és autóba ítélve, így a mozgás organikusan nincs benne a napokban),

c) a közösségnek (ez ma más okok miatt akkor is nehézkes, ha lenne rá idő)

c) a kultúrának (könyv, színház, mozi, koncert vagy csak otthon egy film).

Tovább nem gondolom a listát, mert már ez a négy tétel is bőven elég, hogy lássuk: lehetetlen a küldetés, nem jön ki a matek. Még én is– gyerektelen és relatív szabad időbeosztású vállalkozóként – néha vért izzadok, hogy kényelmesen beférjen a hetembe egy-két esti program és legalább három-négy alkalommal eljussak az uszodába. Ez mentálhigiénés szakemberek tanácsai alapján mindössze a szükséges minimum lenne. Vajon milyen arányban tehetik ezt meg családos, kisgyereket nevelő, 40 órában dolgozó emberek? A munka és a magánélet 40 órás munkákkal kizárt, hogy egyensúlyban legyen.

Dolgozni már megtanított a társadalom, de élni még nem

Annyit hozzátennék a fentiekhez, hogy szerintem nem egyszerű egy lazább napirendet jól kialakítani, főleg, ha az jelentősen eltér a többségétől és nincs elég minta.

A sok szabadidő és relatív nagy szabadság, amit ez jelent, a kezdeti révület után magányos és néha megvannak a maga nehézségei, főleg a kezdetekben. A nagyobb szabadidőt értelmesen kitölteni mindenképpen egy folyamat – nekem például eltartott 1-2 évig helyretenni, pedig mondhatni, egész életemben erre készültem.

Mivel elég sok jel mutat arra, hogy a 40 órás munkahét 35, 30, majd még kevesebbre csökkenhet, érdemes lenne erre elkezdeni felkészülni, felkészíteni a fiatalokat és az idősebb korosztályokat is – például a közösségek és az ott lehetséges értelmes munkavégzés minden értelemben jót tehetne a társadalomnak.

1. Döbbenetes mennyiségű energiát visz a túlspecifikált fogyasztási cikkek közti szelekció – nota bene, az élet nem attól vesz fordulatot, hogy a bejárati ajtó előtt heverő juta-, kókusz- vagy textillábtörlőn kiskutya, kiscica vagy levél van-e, pláne nem attól lesz otthonos az otthon, hogy jelzi-e felirat: “home”.

2. Egy startup fejlődése szakaszokra bontható, bár hogy pontosan hány szint van, abban nincs teljes egyetértés – egyes modellek négy, mások akár nyolc lépést is megkülönböztetnek. Az egyik elterjedt felosztás szerint hat szintje van. Az első az ötletfázis, amikor még csak egy problémafelvetés és egy kezdetleges megoldás létezik. Ezt követi a pre-seed szakasz, ahol megszületik a minimum életképes termék (MVP) terve, és elkezdődik a validáció, jellemzően saját forrásból vagy ismerősök támogatásával. A seed szakaszban elkészül az MVP, megindul a tesztelés a piacon, és akár külső befektetők is csatlakozhatnak. Ezután következik a korai szakasz, ahol megjelennek az első ügyfelek, és a startup a piacra lépést, növekedést célozza meg. A növekedési szakaszban már stabil bevétel van, a fókusz a skálázáson és a piaci részesedés növelésén. Végül a terjeszkedési vagy kilépési szakaszban a startup nemzetközi szinten terjeszkedhet, vagy exitet érhet el, például tőzsdei bevezetés vagy felvásárlás formájában.