AI és munka – elszenvedjük vagy megtervezzük a jövőt?
“Top 5 szakma, amelyeket az AI fenyeget?”
“Top 5 szakma, amelyeket az AI fenyeget.” “Mi az a munka, amit az AI sosem vesz el?” Ilyen és hasonló kérdések, illetve a rájuk adott válaszkísérletek árasztják el az internetet már három éve. Jól megfogható “klikkbéjt kontent”, de ezek a kérdések rosszak. Ráadásul elfedik a valódi problémát.
A valódi probléma pedig az, hogy evidenciaként kezeljük: az AI munkahelyi pozíciókat “vesz át”, mégpedig előbb-utóbb tömeges mértékben. Eszerint nekünk annyi esélyünk van a pozitív kimenetelre, hogy egyénként eltaláljuk, milyen karrierirányokba érdemes elindulni vagy továbbhaladni.
Nem furcsa az, hogy mindössze ennyire tartjuk magunkat felelős döntéshozónak? A saját szerepünket annyiban határozzuk meg, hogy képesek vagyunk-e megjósolni, hogy mikor és mit fog megváltoztatni körülöttünk a nagy nyelvi modell? A legtöbb, amit tehetünk, hogy élelmesen, előrelátón szenvedjük el a változást, amit egy ember által létrehozott technológia okoz?
A rossz hír az, hogy a jövendőmondás mostanában elég sérülékeny terepnek bizonyul, gyorsan változnak a prognózisok a munka területén (is).
Fölösleges találgatni, hogy mi fog történni…
Pár éve Dubaiban tartottak egy “munka jövője” típusú konferenciát. Az egyik előadás a jövőbeli AI-technológiákról és a munka összefonódásairól értekezett – egy barátom révén eljutott hozzám a kivonata.
A konferencia idején a ChatGPT-hez hasonló generatív AI még nem állt rendelkezésre – legalábbis nem a ma ismert, mindenki által hozzáférhető módon. Ennek megfelelően az előadás fő állítása ez volt: a leghamarabb a gyártással kapcsolatos kékgalléros munkákat számolja fel az automatizáció, így a “jövő emberi munkái” egyrészt a kreatív, másrészt a gondoskodó munkakörök lesznek. Tehát az állítás az volt, hogy minél több kreativitást/alkotást igényel egy munkakör vagy minél inkább a gondoskodásról szól, annál inkább biztonságban van mindenféle gépi beavatkozástól/átvételtől. Abszolút logikusnak tűnt. Aztán jött 2022 novembere, és egy csapásra felülíródott minden, amit erről gondoltunk.
A fő kérdés tehát nem az, hogy mit is okoz majd az AI, amit el kell szenvednünk – hanem hogy MI A CÉLUNK ezzel a technológiával. Mennyiségi célok vannak, ez biztos (ezt tükrözi a tömérdek befektetett pénz mennyisége). Minőségi, érdemben átgondolt tervekről, elvárásokról, számításokról már jóval kevesebbet hallani, ha egyáltalán.
A kérdés tehát szerintem inkább az, hogy ha ez a nyelvi modelles generatív AI egy valóban forradalmi technológia és valóban forradalmi átalakulást hozhat, akkor
hogyan viheti forradalmian jobb irányba az emberek életét.
Nagyon sokan azon az állásponton vannak, hogy egy ideális világban egy ilyen úttörő technológia gazdasági hatékonyságnövelése mindenkivel jót tenne/tehetne – ezt ismerjük technooptimizmusként. De ebben a világban a hatékonyságnövelés simán eredményezheti azt, hogy emberek tömegei vesztik el munkájukat mindenféle kártérítés vagy kompenzáció nélkül, aki pedig megtartja, annak sokkal többet kell majd dolgoznia, mint akár jelenleg.
Egy nem pesszimista, inkább realista szcenárió szerint, ha nem találunk ki alternatív jövőket, akkor öles léptekkel haladunk tovább az “1% vs. 99%” irányába – azaz a már most is morbid vagyonkoncentráció csak tovább fokozódik. Ha a technológiát csak “engedjük érvényesülni” a piacon, de a másik oldalról semmi terv vagy koncepció nincs, akkor a mai világ gazdasági keretei és szabályai között az emberek többsége nem fog jól járni, nem fog kamatoztatni a technológiából.
Két Nobel-díjas közgazdász gondolatai, amelyeket érdemes megfontolni a munka és az AI kérdésében
Daron Acemoğlu és Simon Johnson a Power and Progress: Our Thousand-Year Struggle Over Technology and Prosperity (2023) c. munkájukban éppen a technooptimista kérdéskört elemzik: gondolhatjuk-e azt, hogy egy technológiai újítás automatikusan jobb életet hoz a széles társadalom számára. A válasz: nem, ezt a gondolatot abszolút semmi nem indokolja, sőt!
Önmagában a technológia fejlődése a múltban sem mozdította elő a társadalmi jó(l)létet. Az új technológiák, szabályozás nélkül mindig csak a vagyon további koncentrációját segítették elő.
Az AI-okozta változást sokan hasonlítják az ipari forradalom léptékéhez. A Nobel-díjas szerzők megállapítják, hogy az ipari forradalom után az emberek életkörülményei nem jobbak, hanem egyenesen rosszabbak lettek. Nem átmenetileg, hanem még 100 évvel később is.
A “képzetlen munkaerővé” vált munkavállalók (pl. korábbi kézművesek) többet betegeskedtek és fiatalabban is haltak meg, mint az iparosodást megelőző időszakban. A bányákban 20–40% gyerekmunkás dolgozott akár napi 12–14 órában (szerették őket alkalmazni, mivel a szűk, sötét járatokban jobban elfértek és ügyesebben is mozogtak). Egy képzetlen angol munkás étrendje az ipari forradalom után 100 évvel szegényes és egyoldalú volt. Paradox módon, a termelékenységnövekedés ellenére az életben maradáshoz szükséges munka mennyisége még nőtt is.
Mi kell ahhoz, hogy egy technológia valóban a társadalmi jót szolgálja? A szerzők jó példákat is hoznak a történelemből.
A 20. század elejének Progresszív Mozgalmából alakult ki az USA-ban az újságírás watchdog szerepe, illetve az oknyomozó újságírás (lásd pl. Ida Tarbell). Ennek lényege nagyjából az, hogy az addigi inkább “behódoló” újságírói gyakorlatoktól idegen módon, felbontja a “főáram” narratíváját, pontosabban mögé megy annak és más szempontokat is beemelve megvizsgálja azt. Tarbell például mögénézett a ma “rabló bárókként” ismert gazdasági elitek mocskos háttérügyleteinek, és nyilvánosságra is hozta azokat.
Ha valamiről az a meggyőződés járja, hogy az egyetlen racionális út, az mindig a leggyanúsabb és a legvalószínűbb, hogy az elit érdekei fűződnek hozzá. (Jelenleg a racionalitás eszményét a Milton Friedman-féle közgazdaságtan uralja, még mindig, az AI kapcsán pedig a jól ismert “nem szabad a fejlődés útjába állni” szólamok.)
A mainstreamtől eltérő szempontok játékba hozatala mellett a változást hozó másik hatalmas erő természetesen az önérdek-érvényesítés volt. A munkásegyesületeknek, szakszervezeteknek is nagy szerepe volt abban, hogy a technológia végre a munkások életminőségén is javíthasson.
A jó kérdés tehát: hogy lesz az “AI” által a “több” helyett “jobb” a világ?
Érdekes kérdés számomra, hogy miért félünk jobban attól, hogy megállítsunk valamit – akár ideiglenesen is –, mint hogy engedjük előretörni, mégpedig azonnal és gátlástalanul. Ha valami, akkor ez nem racionális viselkedés, a megfontoslást ugyanis millió dolog indokolná, a rohanást pedig semmi nem indokolja, maximum az, hogy megszoktuk: rohanni kell mindennel.
Ha igaz, hogy az AI egy az ipari forradalomhoz hasonló léptékű átrendeződést hoz záros időn belül, akkor a megfelelő kérdés biztos nem az, hogy mi a “jövőbiztos munka”. Ki kell találni, el kell dönteni, hogy milyen társadalmat szeretnénk ennek nyomán elérni, egész pontosan mi a célunk az AI-technológiával; egész pontosan hogyan fog károk helyett hasznot hajtani a társadalom számára. Ha vannak ötleteid, vagy olvastál már erről valami klassz dolgot, akkor kérlek, oszd meg egy kommentben! Jelige: ne valamitől meneküljünk, hanem valami felé lépkedjünk!
A témához kapcsolódó más cikkeim:
Szia Niki, örültem amikor az applikációban értesültem, posztodról. Érdekes témát feszegetsz, s nagyon jól tálalod. Nagyon tetszik, amikor idézőjelek közé kerül az „AI” és többször is tudatosítod, igazából csupán egy generatív nyelvi modell.
Szeretem benned ezt az optimizmust, ami például itt megmutatkozott:
„A fő kérdés tehát nem az, hogy mit is okoz majd az AI, amit el kell szenvednünk – hanem hogy MI A CÉLUNK ezzel a technológiával.”
Szerintem, látva az általad is pedzett invesztálás nagyságát ebbe az „AI” szektorba, kifejezetten naiv az a gondolat, hogy mi a célunk ezzel a technológiával. Merthogy, feltételezem úgy értetted, hogy nekünk embereknek mi a célunk? Sokkal reálisabb kép kijelenteni, hogy nekünk embereknek célunk itt nem lehet, mert a forgatókönyvet egy nagyon szűk elit írja. Egy olyan elit, mely berkekben például a Gazdasági Világfórum (World Economic Forum - WEF) csatlakozási feltételei – pénz, pénz, pénz – filléres tételeknek számítanak. A forgatókönyvet a WEF érdekeltségi körébe tartozók írják. 2025-ig a WEF alapítója és ügyvezető elnöke Klaus Schwab volt, jelenleg Peter Brabeck-Lemathe. Azonban szemernyi kétség sem fér hozzá, hogy Klaus Schwab által felállított stratégiai irányelvet tovább viszi, ami nem más, mint ez : Ha nincs semmid, boldog leszel! Ez itt leginkább a magántulajdon kérdését feszegette, de természetesen az olyan nagy entitások, amelyek az „AI” trendet is írják, ők megtarthatják a magántulajdon privilégiumát.
A Nemzeti Alapjövedelem (Universal Basic Income - UBI) felé való törekvés is pontosan a WEF berkeiből ered. Az „AI” szektorba való töménytelen invesztálás és az UBI törekvések között stratégiai összefüggés van. Ehhez pedig szervesen kapcsolódik a CBDC (Central Bank Digital Currency) féle vonal, aminek egyik legnagyobb veszélye, hogy társadalmi kontrollt fejt ki, az általa alkalmazható és Kínában már alkalmazott pontrendszer alapján. Ezért van például az, illetve hát bocsánat a jövőben lesz még intenzívebben, hogy a CBDC térnyerése felerősíti a Bitcoin dominanciáját, azáltal, hogy az emberek megpróbálják kiaknázni az abban rejlő, eredeti decentralizált hálózatán lévő vagyonvédelmi garanciáit. Aztán persze menet közben, ha a Bitcoin hibrid modellre vált, nem lehet tudni az emberek milyen alternatívát fognak keresni. Már most felerősödtek azok a megmozdulások, amelyek például kifejezetten a Bitcoin transzparenciája miatt, alternatívákkal élnek.
Köszönöm a cikkedben lévő Daron Acemoğlu és Simon Johnson hivatkozásokat, át fogom tanulmányozni. Gondolataimat – amit a Te remek cikked váltott ki belőlem – pedig azzal zárom, hogy az „AI” szektor megoldásai, nem lesznek ám mindig ingyenesek. Ez csupán a WEF szellemiségéből fakadó beetetés, hogy a fentiek amiket írtam végbe tudjanak menni. Most még örülhetünk egyébként, hogy ezt a tárgyalt szektort idézőjelek közé tehetjük. Ennek egyszerű oka pedig az, amit egyébként a felhasználók is tapasztalhatnak, hogy nincs köze a mesterséges intelligenciához. De ha egy újabb fázisba lép, az AGI - Artificial General Intelligence esetében már tényleges mesterséges intelligenciáról beszélhetünk. A következő fázis pedig már egy olyan dolog, hogy kaszinó, akár az összes atombombát egyszerre is elsüthetnénk (öngyilkos metodika).
Az én tanácsom : az embereknek nem kellene a jelenlegi generatív nyelvi modelleket sem gazdagítani. Már most káros, ha úgy tetszik LUFI hatást keltenek például a központosított kripto platformokon, ahol robotok használhatnak generatív nyelvi modelleket az adatelemzéshez és a kereskedési döntések támogatásához. Azonban, azon túlmenően, hogy a dolog alaptermészeténél fogva például egy kripto - fiat átváltásnak sok értelme nincs (legtöbben erre használják) egyenesen piaci manipuláció. A jelenlegi generatív nyelvi modellek által összegyűjtött adatokat később az (AGI) felhasználja. Nem tudom mikor üt be az AGI de azt látom, hogy pont az adathiány miatt már a GPT van lekonyulóban...