"Feltételes naivitás" – Kilépési kísérlet az "úgysem lehet másként"-ből

Egy buddhista filozófust hallottam a hetekben arról beszélni, hogy sok betegséget nem úgy kellene gyógyítani, hogy valamit elkezdünk még pluszban szedni, enni vagy inni, hanem úgy, hogy valamit elhagyunk abból, amit addig szedtünk, ettünk vagy ittunk. Ez első hallásra talán nem is tűnik meghökkentőnek, maga a logika mégis idegennek, „alternatívnak” hat a fogyasztói kultúrában szocializálódott ember számára.

8-10 éve például, amikor az időszakos böjt pozitív hatásai elkezdtek futótűzként terjedni az angolszász életmód-appokon keresztül, olvastam egy akkoriban kezdődő gyógyszerfejlesztésről. Ennek célja, hogy egy tabletta evés mellett is olyan üzeneteket küldjön a sejteknek, hogy a szervezet böjtöl – így autofágiát, sejtek közti nagytakarítást indítson be.

A fogyasztói kultúra paradoxona, amikor a nem-evést is meg lehet enni. Célorientáltan, haszonmaximalizáltan, minden fölösleges mellékzönge, próbatétel, ne adj’ isten spirituális elmélyülés nélkül. A lényeg a kényelem, nem?

Fontos lehet tudatosítani, hogy a “fogyasztói kultúra” csak a gazdasági rendszer leképeződése a tömeges egyéni cselekvések szintjére – a túltermelési válságokat megelőzendő, a folyamatos gazdasági növekedést elősegítendő, zsigeri szinten megtanított létmód, amely a “jó élet” ígéretét hordozza. Ami az ember szintjén fogyasztói kultúra, az a rendszer szintjén a növekedés alapú gazdasági modell, a neoliberális modell (miszerint egy adott nemzet gazdasága akkor működik jól, ha évről évre növekszik, a gazdag országok is, 2-3%-kal).

Ettől a gazdasági imperatívusztól, úgy tűnik, nem tudunk elszakadni. Akkor sem, ha a növekedéselméletek olyan idealizált feltételezésekre épülnek – zárt gazdaságra, tökéletes versenyre, információs szimmetriára, homogén erőforrásokra stb. –, amelyek a valóságban sosem léteztek. Akkor sem, ha már a 70-es évektől folyamatosan jönnek a kritikus hangok, hogy a végtelen növekedés gondolata korlátokba ütközik (a kritikus hangok között volt pl. James Lovelock Gaia-elmélete és a híres 1978-as Római Klub jelentése is).

A növekedéses gazdasági modell logikájának negatív hozadékai

Mindannyian sémagondolkodók vagyunk, aminek persze van egy csomó előnye, leginkább energiát spórolunk vele. Tömeges-egyéni gondolati sémák sokaságából alakul az, amit kultúrának hívunk (gondolat – szó – tett – szokás). A gond az, hogy amikor automatizmusok irányítják a gondolatainkat és így a problémamegoldásunkat is, akkor sokszor ugyanazokat a “megoldási” utakat járjuk, amelyek a jelen problémáit okozták.

Ilyenkor úgy akarjuk a problémát megoldani, hogy észre sem vesszük, de a része maradunk.

A növekedéses gazdaság logikája szerint minden probléma piaci rés. A megoldások emiatt egyrészt technológiai fejlesztések irányából érkeznek (kb. fel sem merül más), ezen kívül “együgyűek”, mert nem veszik figyelembe a teljes rendszert, a probléma komplex kontextusát (sok példa jut az eszembe, ezért egyet sem írok le, szívesebben olvasnám a ti példáitokat kommentben).

Szintén negatívum, hogy a hatékonyság mint a profitmaximalizálás elsőszámú felelőse, az önmagáért való jó, a domináns jó szerepét vette át a technológiai fejlesztésekben – hatékonyság a hatékonyságért. De mintha senki nem tenné fel a kérdést, hogy miben és miért akarunk még hatékonyabbak lenni. Állítólag épp Peter Drucker, a menedzsment egyik atyja fogalmazta meg: nincs semmi haszontalanabb, mint hatékonyan megtenni olyasmit, amit egyáltalán nem kellene megtenni.

Mániásan emlegetem mindenhol a Jevons-paradoxont, mert nagyon tanulságos: W. S. Jevons ipari forradalom környékén tett megfigyelése volt, miszerint minél hatékonyabb a gőzgépek energiafelhasználása, összességében annál több szén fogy.

Más területen is működni látszik: például, minél több a hatékonyságnövelő technológia, annál kevesebb az időnk. Tehát még egyszer: mi végre akarunk egyre hatékonyabbak lenni? Akármennyire ellentmondásos, mégis adottságnak tekintjük a neoliberális modellt – mint amikor az öreg hal megkérdezi a fiatal halat, hogy “milyen ma a víz”, a fiatal hal meg megkérdezi tőle, hogy “mi az a víz”.

Nincs fantáziánk mást elképzelni?

Mark Fishertől kaptunk egy szállóigévé vált megfigyelést, miszerint “ma könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. Fontos, hogy a képzelet itt nem csak egyéni képesség vagy adottság, hanem egy kultúra által, társadalmilag folyton szabályozott mentális művelet. Folyamatos kölcsönhatás az egyén és a fennálló rendszer, a status quo intézményrendszerei között – gondolhatunk például az oktatásra vagy a kultúripar “tudás-(újra)termelésére” is.

Utóbbi Edward Bernays Propaganda c. könyve (1928) óta változatlan alapelvekkel működik. Bernays, a PR atyja, a tömegek befolyásolását taglalja, hogy miként is lehet bármit elültetni az emberek fejében – akár olyan specifikus vágyakat, mint hogy a nappalijukba kellene egy zongora (vagy hogy egyenek meg bármit, amit a hirdető akar).

Az “influenszermarketing” a reklámcéllal megszólaló “szakértők” és Hollywood fogyasztásösztönzésre történő felhasználása (lifestyle-propaganda) már az 1920-as években megkezdődött. Épp 100 éve.

De mi kell ahhoz, hogy mást tudjunk elképzelni? Minden bizonnyal kellene egy új fogalomrendszer és egy újragondolás. Ehhez pedig kell egy másfajta ránézés a mai világra. Elengedhetetlen, hogy rengeteg tudományterület legyen kíváncsi az összes többire – és hajlandó közösen gondolkodni. De mégis, miről? Kellene egy új domináns jó a kétes kimenetelű növekedés és hatékonyság helyett, illetve egy új “jó élet” elképzelés a fogyasztási cikkek értelmetlen halmozása helyett.

“Out-of-the-box” – lopjuk ezt el a vállalati bullshit-szótárból!

Az egyik közhelyesen hangoztatott, cinikus állítás a közbeszédben és a kommentszekciókban is az, hogy aki a gazdasági növekedéskényszer helyett más modellt keresne, az naiv és/vagy hülye. (Forrest Gump mamája azt szokta mondani, mindig az a hülye, aki mondja.)

Ugyanakkor azt gondolni, hogy valami nem lehetne másként, mint ahogy van, történeti és filozófiai szempontból sem igazolt álláspont. Persze jelentősen nehezíti a másként elgondolást, hogy a rendszerben mára olyan átláthatatlanul összefonódott minden mindennel, hogy nehéz látni, melyik elem mozgása milyen hatással van a komplexumra. A “jó hír”, hogy alternatívák keresése nélkül is nap mint nap történik a jenga-játék, automatizált tőzsdei és egyéb AI-generált rendszerműködések formájában, amelyre embernek vajmi kevés rálátása marad. Nem véletlen, hogy egyre több szakértő beszél a rendszer törékenységéről — bár azt senki nem tudja, ez mikor és milyen formában válik láthatóvá.

A lényeg, hogy nem kell félni a mással próbálkozástól. De miként tehetünk szert új látásmódra?

Kell egy “naiv” fogalomrendszer.

Azaz egy “naiv” elgondolás arról, hogy miként hozható létre egy olyan világ, amelyik előbb gondolkodik, majd utána “növekszik”, illetve képes a növekedést nem önmagában vett jóként, vagy domináns közjóként tételezni, hanem mint aminek egyetlen értelmezhető célja, hogy az emberek anyagi jóllétét jó életét szolgálja. Ehhez már csak ki kell találni, milyen a jó élet, de ebben sokkal több fogódzónk lehet, mint a globális problémák megoldásában, így talán ebből az irányból érdemes elindulni, majd eköré szervezni a megoldásokat.

Egy olyan világ elgondolása a cél, ahol a minőség a mennyiség felett áll (valószínűleg egy mennyiségi optimumot is keresünk, amelyre stabil minőség tud ráépülni, mivel éhezve nehéz minőségi életet élni). Miért jobb a “naiv” szó, mint mondjuk az idealista? Az idealizmus és a naivitás között fontos különbség, hogy az előbbi előbb fejben készül el, és azt akarjuk később a valóságban viszont látni –

a “naiv” sokkal szorosabb kapcsolatot ápol a valósággal, mint az idealista – előbbi a felfüggesztett tudásból eredő rácsodálkozásból alkotja meg az új rendszert.

Vagyis: fel kell függeszteni minden olyan tudást, ami a gazdasági növekedés logikájára vezethető vissza. (Például, ha egy problémára kitalálnak egy komplex és jó megoldási javaslatot, akkor nem lehet az a fő kifogás, hogy nem profitábilis. Előbb legyen jó a megoldás, utána kell kitalálni, hogy lesz megvalósítható.)

Mit tanulhatunk a husserli fenomenológiából?

A husserli fenomenológiában a természetes beállítódás a világ dolgainak egyfajta reflektálatlan észlelése. Az emberi megismerés az érzékszervek révén így, ebben a természetes beállítódásban működik: minden újonnan megjelenő tárgyat már alapból az ismerős dolgok, jelenségek körén belül értelmezünk, így a tárgy alapból kontextusba, tapasztalati térbe helyeződik.

Például, egy felnőtt embernek egy rúzsról mint tárgyról az ajkak színezése jut eszébe. Egy kétévesnek ugyanaz a rúzs jelentheti a tökéletes színfoltot az unalmasan fehér falra – amíg nem lát egy felnőttet, hogy ő mire használja, mert onnantól új értelme, új jelentése alakul ki. Ami közös a gyerekben és a felnőttekben, hogy az új tárgyakat mindenki a maga valóságába és prioritásai közé illeszti, megvannak a bevett értelmezések, senki nem úgy látja, mint puszta tárgyat. Ami különbség, hogy a gyerek észlelését még sokkal kevesebb prekoncepció, előzetes társadalmi tudás színezi át.

A természetes beállítódás ellentéte Husserlnél a fenomenológiai beállítódás. Ehhez fel kell függeszteni, zárójelbe kell tenni mindazt, amit a világról tudunk. Meg kell próbálni, nem egyszer, hanem sokszor.

Amikor azt mondjuk, hogy “out-of-the-box” gondolkodás, akkor Husserlhez némiképp kötődve beszélünk, persze már az érzékszervi észleléshez képest egy másik, társadalmi síkon. De végeredményben ugyanarról van szó: ne a sémákat hívjuk be a probléma megoldásához. Ne klisékben gondolkodjunk, függesszünk fel mindent, amit tudunk, és nézzük meg, valójában hogy is van ez ma (ma!). Mert a technológiai környezetünk vonatkozásában, illetve részben a globális összefonódottság miatt tényleg példátlan időket élünk.

Ahhoz, hogy az életünkben harmóniában legyen a mennyiség a minőséggel, a profit az élet tiszteletével, a gazdagság a szegénységgel, a fogyasztás a nem fogyasztással, az ember a géppel stb., új fogalmak, új elgondolások kellenek, ahol nem minden problémából lesz automatikusan piaci rés.

Mindaz, amiről beszélek, nem spanyol viasz. Évtizedek óta léteznek törekvések fogalmi újragondolásra; például a degrowth, azaz a nemnövekedés elmélete. Például a Giorgos Kallis szerkesztette Degrowth c. (2018) könyvét tudom javasolni, ha valakit érdekel a téma. A könyv szótárszerűen épül fel, megannyi szerző közreműködésével és vannak benne kifejezetten klassz szócikkek szerintem.

Ezen kívül a rendszerszintű tudományos összekapcsolásokra és megértésre is történnek – szerintem lenyűgöző – kísérletek, merem remélni, hogy egy egyesítő látásmód születőben van.

Ma biztosnak tűnik: mielőbb kell egy rendszer, amelyik úgy marad stabil, hogy nem növekszik folyamatosan. Stagnál. Ehhez át kell gondolni, mi is a közjó, mit gondolunk a jövőről, a természetről, az emberről, a környezeti igazságtalanságokról, környezeti egyenlőtlenségről, urbanisztikáról, a “jó életről”, a gépről/technológiáról és a többi.

Fontos: az “úgysincs ráhatásunk” gondolata puszta hiteken alapul, de ha elegen mondogatják, akkor önbeteljesítő jóslattá válik.

Legutóbbi cikkeim:

Etikai szingularitás: amikor a választás nem jelent szabadságot

Akadémiai kapitalizmus és AI: a felsőoktatás kiárusítása

A "kreatív A.I." csak felgyorsítja, amit a Netflix elkezdett

AI és megélhetés – elszenvedjük vagy megtervezzük a jövőt?